2. fejezet

Ma van Rukia a 4. hónapban. Picit kigömbölyödött, de semmi érdekes. Iskola után, ahova ő nem jár persze, elkísérem hasi ultrahangra apámhoz. A látvány egészen lenyügőző, főleg ahogy mozog benne a baba.
-Én a helyetekben rózsaszín ruhákat vennék. - közli apám.
-Már látszik, hogy lány? - kérdezem meglepődve.
-Dehogy, az még korai kicsit, de a családunkban általában lányok vannak.
Belegondolva tényleg. Az unokatesómék is lányok, sőt van két húgom. Egyetlen egy unokaöcsém van az is másodágon.
Rukia elmondta a bátyjának, sőt a kapitányának is a helyzetet úgy egy hónapja, azóta be se akarom tenni a lábam oda. Biztos a kapunál várnak gyilkolni. Renji is mindig nekem esik, hogy az „ő” kicsi Rukiáját megrontottam, viszont mi elég jól elvagyunk ettől függetlenül.
Minden este elmegyünk sétálni és beszélgetünk. Harcolni nem engedem, amiért folyton hisztizik. Mindig idegesít én pedig legszívesebben lecsapnám, de a családom körbe rajongja. Viszont Orihime a legnagyobb támasza, az első 1 hónapban nem találkoztak semennyit, majd egy este hirtelen eltűntek együtt, onnantól kezdve Rukia midnig hozzá megy ha van valami. Most is nála alszik, mivel én lidérceket kergetek. Feltűnt pár gyenge a park felé.
Gyakorlatilag így telik el a 3 hónap még. Este dolgozom vagy sem, nappal suli, vagy orvos. Esténként  együtt aludtunk, ami elég fura volt, azt hittem nagyobb hasa lesz és nem férünk majd el.
Viszonylag jól berendeztük a szobám nekik, hogyha itt lesznek, de igazából Rukia nem hajlandó ide költözni, ő meg akar maradni a Lelkek Világában.
Amikor eljött a szülés pillanata, akkor sem volt itthon, odaát volt. Én csak egy hírt kaptam, hogy lányom született csütörtök este. Másnap délelőtt már indultam át megnézni. Renji elkísért a Kuchiki birtokra meglátogatni. Fain kis csöppség volt, de egyedül a szemem örökölte. Teljesen az anyja volt ezen kívül. A neve Hisana lett a nővére után. Byakuya nem próbált megölni, mások is csak gratuláltak. Szerintem senki nem tudta, hogy igazából közöm sincs Rukiához, azonkivül, hogy véletlen teherbe ejtettem.
Amikor végre kicsit kettesben maradtunk, volt alkalmunk beszélgetni.
-Hogy vagy? Kipihented már magad? - kérdeztem miközben a kicsivel játszottam.
-Persze, de igazából nincs sok dolgom, mindenki segít. És te?
-Remekül vagyok - mosolyogtam rá, majd egy béna ötletből kifolyólag adtam neki egy szájra puszit. - Igyekeztem tenni a dolgom halálistenként.
-Na és a suli? - tereli el a  témát elpirulva.
-Rukia a sulit befejeztem már vagy 1 hónapja. Tudod jól.
-Ne haragudj, de annyi minden történt az utobbi időben.
-Tudom és ne aggódj semmiért, amint hazajöttök minden rendben lesz.
-Haza? Hisz itthon vagyunk.
-Nem, haza hozzám. Oda kell költöznötök. - végül csak beláttam, hogy ez így nem mehet.
-Nem Ichigo. Én nem megyek el.
-De miért? Itt úgysem csinálsz semmit.
-Dehogynem. Dolgozom.
-Na és Hisana? Hisanára ki vigyáz majd addig? Az én családom mikor láthatja végre?
-Majd, ne légy ilyen erőszakos.
-Hozzám kell költöznöd.
-Abba a kis lyukba? Itt van egy egész palota és költözzek egy lyukba a lányommal?
-A MI lányunk. A szobám nem egy lyuk, ne légy ilyen hercegnő, eddig a szekrényem is megfelelt neked.
-Ichigo menj haza. - felém nyújtotta a kezét, hogy elvegye Hisanát, de nem adtam. Most,hogy végre itt van nem tudom lerakni se. Olyan édes és virgonc. Megöleltem és ő a karomhoz bújt.
-Szeret téged. - ismerte el Rukia.
-Nem veheted el tőlem. - mondtam.
-Tudom. Még meg kell gondolnom, hogy mit tegyek.
-Rendben. Én várok.
-Találkoztál már a bátyámmal? - kérdezte nevetve.
-Igen, még nem fojtott meg. Lehet csak az alkalmas pillanatra vár - nevettem.
-Nem hiszem, szerinte hasonlít a nővéremre a baba és most teljesen el van bűvölve.
-Szerinted nagy lesz a lélekenergiája?
-Nem tudom,végülis egy ember és egy halálisten gyermeke.
-Talán jobb lenne itt maradnátok. Odaát veszélyes a lidércek miatt.
-Nagyon elszaporodtak?
-Igen, de megoldom. - mosolyogtam rá kedvesen.
-Helyes, ne légy puhány. Emlékszem amikor depis voltál a bountok idején. - nevetett nagyot, de idegesítő kinevetés helyett, inkább csillingelő nevetésnek hallottam már.
Talán megváltozott valami?