Fehér leander
- Így azért mégis csak jobb, - simogatta Rukia a nyakát, amin már csak egy vékony heg volt. - Utáltam, hogy nem tudtam mozgatni a fejemet.
- Azt elhiszem, - bólintott Rangiku, aki mellette ült.
Rukiát már egy hete kiengedték a kórházból, de Karakurába egyikük sem ment vissza. Nem akarták, hogy valami dolguk legyen még azzal a várossal. Nem akartak vissza térni oda. Igaz, hogy az előtt mindegyiküknek az a város volt az otthonuk, de miután ott vesztették el a családjaikat, barátaikat, kedveseiket, már nem volt miért visszatérniük oda.
- Csátok! - oda kiáltott Rukiának és Rangikunak Renji, aki már messziről vigyorgott rájuk. Rukiát elégedettséggel töltötte el Renji őszinte és boldog mosolya. Már régen nem mosolygott így.
- Szia, - intett neki Rukia.
- Képzeljétek mi történt, - melléjük dobta magát a padra.
- Micsoda? - kérdezte Rangiku kíváncsian.
- Megtaláltam a nénikémet! - mondta elégedetten.
- Tényleg?
- Igen. Egy nagyon kedves öreg néni. Jóval idősebb anyámnál. Nem is emlékeztem rá. Azt mondta, összevesztek a szüleimmel, még a háború előtt, de nagyon megbánta. Mire rászánta magát, hogy eljön hozzánk, a lidércek már elfoglalták a várost, így nem tudott eljutni hozzánk. Nagyon sajnálja, hogy így volt, ezért azt akarja, hogy költözzek hozzá. Bemutassa a többieket, és így megismerhet engem is. Mindig is azt hittem, hogy nincs már senkim, és most ez. Azt gondoltam jó így nekem, nem hiányoztak, nem kell nekem család, de most valahogy… jó érzés tölt el, hogy mégis csak van valakim, - mondta.
- Ez nagyon jó. Még jó, hogy az orvos, ismeri a nénikédet, másképp lehet, hogy soha nem ismerted volna meg őt, - mosolygott Rangiku.
- Én is így tartom. Ha az az orvos nem lett volna olyan szemfüles, akkor biztos, hogy soha nem tudom meg, hogy van egy nénikém, - bólintott Renji.
Rukia csak mosolyogva figyelte Renjit. Komolyan boldog volt, hogy megtalálta a családját. Még ha eddig nem is tudott róluk. De egy kicsit irigyelte is őt. Most már van új otthona, van családja. Megint normális életet élhet. Olyat, mint amire vágyott.
- De így viszont, el kell hagynom titeket. A nénikém egy messzi kis faluban él, - szólalt meg megint Renji, egy kicsit szomorúan.
- Jó ez így. Menj csak, végül is ő mégis csak a családod, - mondta Rukia boldogan, viszont legbelül nagyon szomorú volt.
- Ti is a családom vagytok.
- Ugyan, ugyan, - szólalt meg Gin mögülük. - Hiszen nem a világ végére megyünk. Sem Renji, sem mi. Bármikor találkozhatunk. Ugye, Ichigo? - könyökkel Ichigo bordái alá vágott. Ichigo csúnyán rá nézett, de bólintott.
- Igen.
- Olyan szentimentálisak vagytok, - sóhajtott Ishida, aki Ichigo mögül lépett ki. - Lehet, hogy Karakurában szörnyű volt élni, és igen csak lemaradtunk, de itt vannak modern kommunikációs eszközök. Mondjuk telefon, - mondta.
- Ez igaz. Akkor hát, most elválnak útjaink, de majd még találkozunk. Itt van a nénikém címe, írjatok! - felugrott mosollyal az arcán Renji, és mindenki kezébe egy kis papírt nyomott.
- Na, engem hagyatok ki ebből, - visszakozott Ishida.
- Ne légy barom! - kezébe kényszerítette Renji a papír. - Hát akkor, én most megyek. Még látjuk egymást! - intett nekik, és már szaladt is az állomás felé.
A többiek csak néztek utána, amíg el nem tűnt a messzeségben.
- Akkor hát, én is megyek, - jelentette Ishida, és már ment is.
Rukia valahogy úgy érezte szét esik a családja, és mikor Rangiku és Gin is elmentek, komolyan egyedül kezdte magát érezni. Még ha Ichigo ott is maradt. Hirtelen olyan nagy csend lett. Rukia szeretett volna valamit mondani, de nem ment. Nem jutott semmi az eszébe, ezért hallgatott. Ichigo lassan mellé ült. De ő sem szólt semmit. Csak egymás mellett ültek, és a semmibe néztek. Sokáig…
- Ichigo? - váratlanul megtörte a hosszú csendet Rukia.
- Hm? - Ichigo lassan rá nézett.
- Szerinted most mit… csináljunk? - kérdően figyelte őt.
- Nem is tudom. Volna pár ötletem, de ahhoz, - közel mellé csúszott, és átkarolta a lányt. - haza kéne mennünk, - mondta.
- Hová haza? - meglepetten kérdezte Rukia.
- Hát… - megfogta a kezét Ichigo. - Gyere, - felhúzta őt.
Lassan sétáltak a városon keresztül, míg egy magas panelházhoz nem értek. Ott Ichigo megállt, és rá nézett.
- Mivel mi most olyan valami… hősök lennénk, kaptunk egy kis támogatást, ezért egyelőre itt van az otthonunk. Már ha persze akarsz velem együtt lenni. Vagy amíg nem találsz magadnak valami jobbat,… ahogy gondolod, - magyarázkodott.
- Köszönöm, - mondta boldogan Rukia.
Ichigo egy kicsit meglepődött köszönete hallatán.
- Mit köszönsz?
- Azt, hogy így törődsz velem, - rá mosolygott, és gyengéden megszorította a kezét.
- Még szép, hogy törődök veled, - motyogta Ichigo, miközben beléptek. - Igaz, nem valami nagy szám az egész, de legalább nem az a panzió.
Rukia megértette miért nem tetszett Ichigónak a panzióban, ugyan is elég kicsi volt, drága, és nem volt éppen tiszta sem. Na, még persze az a sok fura alak. Viszont valahol lakniuk kellett.
- Itt vagyunk, - Ichigo megállt egy ajtó előtt a harmadik emeleten, és kihúzta a kulcsokat. - Remélem, nem szedet le a fejemet, de ide hoztam a dolgaidat a panzióból. Ginnel, ma ezekkel hurcolkodtunk. Gin meg akarta lepni Rangikut, viszont nem hagyhattuk ott a te dolgaidat, ezért hát ide hoztam őket, - kizárta az ajtót, és kitárta Rukia előtt. - Nincs itt sok minden, szóval…
- De ami fontos az igen. Vagy nem? - elvigyorodott Rukia.
- Mondjuk mi?
- Hát… - belépett a lakásba, és körbenézett. Az első, amit meglátott az a kardja volt a kávéasztalon, de valahogy nem érdekelte őt. Visszafordult Ichigóhoz, elkapta a pólóját, és berántotta a lakásba. - Mondjuk ágy, - hozzá simult.
- Hát az van, - karjait a dereka köré fonta Ichigo. Már tudta mire céloz.
- Akkor… befejezhetnénk, amit nem fejezhettünk be, mert megzavartak.
- Ez nem is olyan rossz ötlet, - felkapta őt Ichigo. Rukia ijedtében felsikoltott, aztán még elnevette magát.
- Bolond, - nevetve megborzolta a haját, mire Ichigo megcsókolta őt.
Egy perc alatt már a hálóban is voltak. Ichigoról már útközben lekerült a felső, ezért most úgy gondolta Rukia van a soron.
- Ezt… - döbbenten nézett Rukia mellkasára Ichigo, mikor levette a topját. - Ez miattam? Ezt én tettem? - kérdezte csendben, és a nagy heget nézte, ami a kulcscsontjától, mellei között egészen a hasáig húzódott. Rukia nem szólt, ezért felemelte fejét, és rá nézett.
- Sajnálom, annyira sajnálom, - súgta Ichigo, és gyengéden végig puszilgatta a heget. Rukia meghökkent, de jól esett neki, hogy így sajnálja, bár ő már nem törődött azzal a heggel, és azzal sem, hogyan szerezte.
- Ichigo, - megfogta a fejét. - Minden rendben van, - magához húzta Ichigót, és még mielőtt valamit mondhatott volna, megcsókolta. Hosszú és gyengéd csók volt. Mikor elváltak egymástól, Ichigo megsimogatta Rukia arcát, akinek a szemei még mindig le voltak hunyva.
- Sajnálom, - mondta csendesen. A tenyerét a lány arcán hagyta. - Rukia, szeretlek.
A neve hallatán Rukia nagyra nyitotta szemeit.
- Te… te a nevemen szólítottál, - mondta meglepetten.
Ichigo felnevetett, és megvakarta a tarkóját.
- Gyönyörű neved van.
- Először. Most először, - nem hitt a fülének Rukia. Váratlanul olyan öröm öntötte el, hogy nem tudott ellenállni, és a karjaiba ugrott, miközben az egész arcát csókokkal árasztotta el.
- Szeretlek, - jelentette ki végül, és rá mosolygott Ichigóra.
- Én is téged, - mondta, és megint az ágyra döntötte. - De mi lenne, ha most már folytatnánk? - elvigyorodott, és eldobta Rukia melltartóját.
- Jesszus! - felsikoltott, és eltakarta melleit. - Ezt meg mikor…?
- Ugyan, hiszen folytatni akartuk, - vigyorogva oda hajolt hozzá, és a nyakát kezdte csókolgatni.
- Ez igaz, - sóhajtott Rukia. Nagyon élvezte Ichigo gyengéd csókjait. Ezért hagyta, hogy eltolja kezeit, és forró csókokkal borítja el a testét. Annyira jól esett neki a kényeztetés, hogy észre sem vette, hogyan szabadította meg őt Ichigo a maradék ruháitól. Csak akkor fogta el egy pici félelem, mikor egy igen csak ügyes mozdulattal, beakasztotta a lábait Ichigo nadrágjába, és az alsónadrágjával együtt lerántotta róla.
- Ichigo, hallod? - suttogta remegő hanggal.
- Valami baj van? - rá nézett Ichigo aggódva, de Rukia nem szólt semmit, csak elpirult. - Komolyan? - kérdezte végül.
- Szerinted mégis mikor kellett volna elvesztenem a szüzességemet? És főleg kivel? - egy kicsit csúnyán, de idegesen rá nézett.
- Hát… erre nem is gondoltam, - mondta. - De, akkor Renji…
- Ugyan már! Renji csak egy gyerekkori barát. Soha nem…
- Jó, rendben, megértettem, - félbeszakította őt. - Valahogy olyan boldogság tölt el, hogy én vagyok az első, - pici puszit nyomott Rukia ajkaira. - Ne félj, megpróbálok gyengéd lenni, - suttogta a fülébe. Ez ugyan nem nyugtatta meg teljesen Rukiát, de megbízott benne. Végül is szerette őt.
A hold már magasan járt az égen, és ezüst sugarai bevilágítottak a szobába. Rukia álmosan kinyitotta szemei, és maga mellé nézett. Egy órája még ott feküdt Ichigo, de most már nem volt mellette. Viszont a párnán egy nagyon szép fehér leander virág. Lassan érte nyúlt, és az orrához emelte. Nagyot szippantott az édes illatából. Az arcán egy lágy mosoly jelent meg. Kimászott az ágyból, és kisurrant a nappaliba. Mikor meglátta Ichigót kint a balkonon, felkapta a földről a pólóját, magára húzta, és kiment utána. Hátúról átölelte, és egy puszit nyomott a hátára.
- Köszönöm. Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem? - kérdezte.
- Ráhibáztam, - mondta, és magához húzta a lányt.
- Mit keresel itt kint?
- Nem tudok aludni, és nem akartalak felkelteni. Olyan szép ma az égbolt, nem? - felnézett az égre. Rukia tekintete követte az ő tekintetét. Tényleg nagyon szép volt.
- Mint akkor, nem?
- Igen. Azon az éjszakán, mikor először harcoltunk. Vagyis… - rá nézett Rukiára. - Nem teljesen. Most sokkal szebb.
- Miért? - kérdezte meglepetten.
- Mert itt vagy velem, és mert nem vagyok hajlandó többé elengedni téged, - mondta miközben erősen magához ölelte őt.
Rukia boldogan „elbújt" a karjaiban. Ez volt számára a legtökéletesebb pillant az egész életében. Már csak ezért is megérte neki türelmesnek lenni, és élni akarni annyi feleslegesnek tűnő éven keresztül.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
