Nem sikerült lázadás

- Ne gondolj rá! Ne gondolj rá! Nem szabad! JÁÁÁÁJ, RUKIA, TE IDIÓTA! - elordította magát Rukia úton hazafelé, és minden ember, aki az utcán volt csodálkozva rá nézett. Rukia eltakarta az arcát a kezével, és elszaladt inkább. Nem akart arra gondolni, ami az előbb történt. Nem szabad, mert csak összezavarodik. Gyűlölni akarta! De az már egy ideje nem ment úgy, ahogy kellett volna. Megtörve sóhajtott, és megérintette az ajkait. Óvatosan, gyengéden, mintha félt volna, hogy ha durván érinti meg őket eltűnik az a nyom. Az az érzés. Hirtelen úgy érezte, mintha valaki megérintené a derekát. Lehunyta szemeit. Arra összpontosított, hogy elnyomja ezt az érzést. Olyan volt mintha valaki átkarolta volna. Mint nem sokkal ezelőtt.

- Most miért pont engem kell így kínozni? Mond meg! Mit követtem el?! Hallod?! - összeszorított ököllel fenyegetőzött az égnek. Az emberek az utcán megint csak rá néztek. Most nem szaladt el. Csak nekidőlt az egyik ház falának és nagyot sóhajtott. Megint becsukta szemeit, hogy lejátszódhassanak előttük a történtek.

- Én eddig… meg akartam halni. Nem volt értelme az életemnek, de most végre találtam valamit, amiért élni akarok. Legalább is egyenlőre. Most a sötétben találtam egy pici reménysugarat. Ezért élni akarok, még!

Ichigo elkapta Rukia derekát és magához húzta őt. Egy pillanatra a szemeibe nézett majd ajkait az övére tapasztotta. Rukia szemei nagyra nyíltak a meglepetéstől, és az egész teste megdermedt.

Mi folyik itt, gondolta magában. Egy percre átadta magát a csóknak, majd hirtelen eltaszította magától Ichigót, és felpattant.

- Akkor beszélj a többiekkel, és ha egyetértetek a lázadással, akkor gyertek a mi törzshelyünkre ma éjfélkor. Biztosítlak róla, hogy ez nem csapda. Semmit sem nyernék azzal, ha becsapnálak. Ez most nagyon komoly ügy! Szia! - hadarva elmondta a mondandóját, és elszaladt.

Rukia elpirult mikor visszagondolt arra a csókra. Igen csak jól esett neki. Azt nem tudta pontosan miért is esett neki ennyire jól, de tetszett neki. Azt nem akarta bevallani még magának sem, hogy esetleg beleszeretett Ichigóba. Az túl sok lenne neki. Pedig érezte, hogy valami nincs úgy, ahogy kellene. Ichigo, számára először egy játék volt. Egy olyan ember, akivel élvezet volt harcolni. De akkor mi a fene történt? Lehet, hogy akkor tört meg benne valami, amikor élve hagyta őt? De…

- Mindegy! Remélem, eljönnek, - próbálta elterelni gondolatait, és lassan elindult tovább. Ideje volt végre haza menni. Még meg kellett beszélnie a dolgokat Renjivel és a többiekkel. Nem tartott sokáig, amíg elért a törzshelyükre. Csendben benyitott a szobába, ahol Renjivel lakott, és bekukkantott. Renji békésen aludt. Nem volt szíve felkelteni, ezért átment egy másik szoba ajtajához, és bekopogott.

- Tessék, - szólt a hang az ajtó túlsó feléről.

- Rangiku? Fent vagytok? - bedugta fejét a szobába.

- Persze, persze. Gyere csak, - intett neki nagy mosollyal Rangiku, aki éppen hosszú, vörös haját fésülte. Mellette a földön hevert Gin, a barátja. Együtt jártak már vagy három éve. Ezen kívül együtt is vadásztak. Rukia és Renji csak bennük bíztak a csapatból.

- Mi a helyzet? - kérdezte Gin, mikor Rukia becsukta maga mögött az ajtót.

- Valamit meg kell veletek beszélnem, - mondta komoly hangon.

- Óha, ez valami nagyon súlyos lesz, - ült fel Gin. Rangiku letette a fésűt, és Rukiára nézett.

- Hát igen, az. Ma éjjel megtámadnak minket, - mondta kerek-perec.

- Kicsoda?! - kérdezte ijedten Rangiku, szája elé téve kezét.

- Ginjo.

- Már, mint az „Északiak"? - összeráncolta szemöldökét Gin.

- Nem. Ginjo pár emberrel. Pár napja ugyan ez megtörtént az erdőben. Felgyújtották a törzshelyüket. Aizen volt az. Valamilyen emberekkel és azzal a két árulóval, Toushiroval és Hinamorival. Azt akarják, hogy kiirtsuk egymást, - mondta nyugodtan.

- És ezt honnan tudod? - kérdezte gyanakodva Gin. Rukia csúnyán rá nézett, ezért gyorsan maga elé tette a kezei. - Nem mintha nem hinnék neked. Csak kérdezem, - mondta gyorsan.

- Pár napja hallottam, hogy Aizen és Toushiro erről beszélnek, - válaszolta ridegen Rukia.

- Hiszen ez szörnyű! - kiáltott rémülten Rangiku. - Mit fogunk csinálni?

- Hát nekem van egy tervem. Vagyis, hogy már le van rendezve, úgy hogy…

- Mond már. Tudod, hogy úgy is egyet fogunk érteni, - közbeszólt idegesen Rangiku.

- Ide hívtam az „Északiakat" ma éjfélre.

- Nem! Semmiképpen sem! - csattant fel Rangiku.

- Igen, ez egy elég hülye ötlet volt, - bólintott Gin.

- Ez egy lázadás akarna lenni. Mindent lerendeztem. Már csak a kérdés, hogy ők mit fognak hozzá szólni, - sóhajtott Rukia.

- Szerintem ez nem volt jó ötlet. És ha nem jönnek el? Akkor mi lesz? - Rangiku újból kezébe vette a fésűt.

- Nem tudom, - suttogta.

- Renji tudja? - szólalt meg ismét Gin.

- Már igen, - az ajtóban megjelent Renji. - És nagyon egy idióta ötletnek tartom. Rukia te teljesen meghibbantál?!

- Jól van, na! Most szúrjatok le, hogy jót akartam nektek! - csattant fel Rukia, és felugrott a földről. - Ha mindenáron meg akartok halni, hát tessék! Amúgy még! Nem is olyan biztos, hogy eljönnek! - kiáltott, és kiment a szobából.

Az ablakpárkányon ült, mikor Rangiku oda ért hozzá.

- Rendben. Ha eljönnek, rendben. De nehéz elfogadni, hogy ilyen emberekkel kell együtt lennünk. Rukia, hiszen ők nem olyanok, mint mi. Tudod jól, hogy nagy különbségek vannak köztünk. Ők nem azért vadásznak, mint mi, - mondta csendben, és Rukia mellé lépet, mire Rukia leugrott az ablakból, és hátat fordított Rangikunak.

- Mindannyiunk hidegvérű gyilkos. Akkor még miben különbözünk?

- Abban, hogy az emberek szemében mi vagyunk a rosszak, ők pedig a jók.

- Miért is van ez így? - kérdezte Rukia csendben.

- Mert valamikor régen ránk lett fogva az a tömeggyilkosság.

- Nem izgat! A vezetőink elárultak minket! - fordult meg könnyekkel a szemében. Már nem bírta tovább a gondolatot, hogy azok árulták el őket, akikben annyira megbíztak.

- Rukia, nyugodj meg. Biztosan minden rendben lesz, - nyúlt felé Rangiku.

- Hagyjatok békén! - elbökte Rangiku kezét Rukia és elszaladt.

Nem! Nem! Ez nem egy olyan ok, amiért egymás ellen kéne fordulniuk! Hiszen őket is elárulta Ginjo!

- Nos, én nem hiszek ennek, - jelentette ki Hisagi, mikor Ichigo befejezte a mondandóját.

- Én sem! Megölték Shinjit! - kiáltott Hiyori.

- Ichigo, meg kell hagyni, hogy ez egy elég fura volna, nem? Ginjónak mi oka lenne elárulni minket? - nyugodtan kérdezte Nel.

Ichigo csak megvonta a vállát. Először neki is nehezére esett hinni a Démonlánynak, de valami mégis kényszerítette, hogy legalább gondolkozzon el rajta. Végül is igaza volt. Valamikor régen történt már ilyen.

- Amúgy is, ők hidegvérű gyilkosok, biztosan meg akarnak ölni minket, - mondta Hisagi.

Ichigo megint csak megvonta a vállát. Neki miért nem tűnt úgy, hogy azok? Miért gondolta úgy, hogy ez nem egy csapda?

- Én nem megyek sehová! - határozott hangon kijelentette Hiyori, és elment.

- Nekem nyolc. Ha ti nem akartok, oké. Én viszont lehet, hogy elmegyek, - mondta Ichigo, hátat fordított nekik, és bemászott a sátrába. Még gondolkoznia kellet rajta. Na, és persze az is igen csak zavarta, hogy megcsókolta a Démonlányt - még mindig nem volt képes nevén szólítani, pedig már tudta, hogyan hívják.

Az óra tizenkettőt ütött, és Ichigo nyugodtan aludt. Olyan sokat gondolkodott, hogy a végén elaludt. Úgy döntött elmegy a „Déliekhez". Az állom viszont áthúzta a terveit. Mikor felébredt éjfél már rég elmúlt. Ijedten kiszaladt a sátorból.

- Az istenét! - kiáltott, és neki ált szaladni a városba. Már messziről látta a tüzet. Megtorpant.

- Akkor hát, tényleg megtámadták őket? - nem hitt a szemének. Pár percig csak álldogált, nem tudta mit csináljon, majd újból szaladni kezdett. Mire oda ért a tűz már majdnem el volt oltva. A magas ház előtt három tűzoltó autó állt. Meghúzódott az egyik árnyban, és onnan nézte őket.

- Két holtest van oda bent! - kiáltott az egyik tűzoltó.

- Milyen állapotban? - kérdezte egy másik.

- Felismerhetetlenségig megégtek, - mondta.

- Akkor ennyit az azonosításról.

- Ugyan, fiúk. Teljesen mindegy kik voltak. Egy gyilkos banda tagjai voltak, akkor még miért kéne törődnünk vele? Szedjétek össze őket, és menjünk, - szólalt meg egy öreg fickó, valószínűleg a tűzoltó csapat kapitánya.

- Rendben - bólintott az, aki megtalálta a holttesteket.

- Csak ketten vannak?

- Igen.

Ichigónak ennyi elég volt. Ketten meghaltak közülük. Kezdett lelkiismeret furdalást érezni. Meghúzta magát, amíg a tűzoltók elmentek, majd megállt a leégett ház előtt.

- Remélem nem… - súgta, mikor hátúról megtámadták.