Az árulás

- Ne félj, ne félj, ne félj, - zengett Ichigo fejében, mikor másnap a megbeszélt helyre indult. A táborukban mindenki aludt, így észrevétlenül el tudott menni. Már tudta, hogyan tudott besurranni ide a Démonlány. Még az sem keltett fel senkit, hogy szabályosan elterült a földön mikor belerúgott az egyik fa székbe. Közben még lefejelte az edényt, amiből tegnap este vacsoráztak, ami csak még nagyobb zajt csapott. Hiszen kongott az edény, és Ichigo feje is.

- Hogy szakadna rá! - morgott Ichigo a homlokát súrolva.

De nem tehetett róla, hogy ennyire figyelmetlen. Az első, amit meglátott, mikor ki lépett a sátrából a napfény volt. Már jó pár éve nem látta a napot, és most hirtelen… olyan különösnek találta, hogy pont ezen a napon láthatja újra a napfényt. Az ég tiszta volt. Gyönyörű kék. Itt-ott néhány fehér felhő úszkált rajta, mint a hajók a tengeren.

Lassan oda is ért a kijelölt helyre. Még volt majd egy órája, szóval leült a padra, és a tavat nézte, ami előtte terült szét. Egy kis parkban volt. Érdekes módon szépen rendbe volt tartva. Kevés dolog volt rendben tartva a városban. De ez különösen nagyon szép hely volt. Magas fák, szép virágok, zöld fű, tiszta kis tavacska, amin gyönyörű fehér tavirózsák úszkáltak.

- El sem hiszem, hogy van itt még ilyen hely, - sóhajtott. - Nem emlékszem, hogy itt lett volna, mikor gyerek voltam, - gondolkodott hangosan.

- Mert csak most nemrég épült ez a hely, - szólalt meg mögötte egy hang, és ő gyorsan megfordult. Mögötte Rukia állt egy vörös nyári ruhában. Nem volt nála semmi más csak egy vékonyka fekete kardigán. Ichigo még nem rég nagy bajban volt, mert nem tudta eldönteni, hogy hozza-e a kardját. Végül úgy döntött, hogy az nagyon feltűnő lenne. De a hosszú pólója alá az övébe rejtett egy kést, a biztonság kedvéért.

- Eh, tényleg? - gyorsan megfordul. Zavarba jött, mikor meglátta Rukiát. Úgy érezte, hogy megint kezd égni az arca. Mikor Rukia mellé ül, és nem volt semmi megjegyzése az arcára, akkor nyugodott csak meg egy kicsit.

- Azért hívtalak ma ide, mert… - kezdte Rukia, de Ichigo félbeszakította őt.

- Egy pillanat! - tette fel mutatóujját. Körbenézett, majd végigtekintett Rukián, aki meglepetten nézett rá. - N… nagyon jól nézel ki, - suttogta zavartan. Úgy érezte, illő megdicsérni a lányt, még ha a Démonlány is az. Rukia váratlanul megrántotta a kezét, akkor vette csak észre, hogy vastag kötszer van a keze köré tekerve. - Nagyon súlyos az a seb a tenyereden? - mutatott rá Ichigo.

Rukia megint megrezzent. Egy picit elpirult, ezért lehajtotta fejét, és megfogta sérült kezét.

- Nem, egy-kettő begyógyul. És köszönöm, - suttogta.

Ichigónak, maga sem tudta miért, egy apró mosoly jelent meg az arcán.

- Akkor hát, miért is hívtál ide? - kérdezte.

- Oh, igen! - Rukia hirtelen felkapta a fejét. - Tudom, hogy múltkor megtámadtak titeket. Láttam a lángokat az erdőben…

- Igen a tieitek voltak azok, - mormolta Ichigo keserű képpel.

- Igen, ezt is tudom. Vagyis hát… - megriad mikor Ichigo gyorsan felemelte a fejét és rá nézett. - Elárultak minket!

- Tessék? Hogyan hogy elárultak?

- Nem rég hallottam, hogy Aizen az egyik csapattagunkkal beszél arról, hogy milyen jól ment a támadás. Titeket támadtak meg akkor. Azt mondta, hogy ti most nagyon fel lesztek dúlva, főleg, hogy meghalt még egy tagotok. És mivel biztosítottak titeket arról, hogy mi voltunk azok, ránk fogtok támadni. De az előtt, még jön egy csapat tőletek, Ginjóval az élen, és ugyan az fog lejátszódni, mint pár napja nálatok. Az a nap ma van, de ez lényegtelen. Ők biztosítanak minket arról, hogy ti voltatok azok, ezért mi is támadást szervezünk ellenetek, - hadart Rukia, de Ichigo ebből jóformán semmit sem értett, ezért megállította őt.

- Héj, héj, Démonlány, nyugi. Egy szót sem értettem ebből!

- Nem vagyok Démonlány! Ne hívj már így! Rukia vagyok! - csattant fel a lány. Az idegeire ment, hogy Démonlánynak hívja őt, mintha valami szörnyeteg lenne!

- Jó, rendben. Akkor még egyszer. Ki mondott mit?

- Aizen és Ginjo eldöntötték, hogy kiirtanak minket, méghozzá úgy, hogy megöljük egymást. Elárultak minket! - kiáltott Rukia.

- Akkor az a támadás…

- Nem MI voltunk azok! Csak Aizen pár emberrel, és két csapattagunkkal!

- De…

- Milyen de?! Nem érted? Meg akarnak minket ölni! Mint akkor egyszer! Még régen! Mikor felgyújtották a bázisunkat, és bezárták az összes ajtót! Akkor meghalt a nagyja ember, aki velünk volt! Csak páran menekültek meg! Azóta nincs annyi emberünk! Nálunk, leszámítva a két árulót, csak négyen vagyunk! - hevesen gesztikulált Rukia.

- Jól van, jól van, - nyomta le kezeit Ichigo, mert már kezdte félteni a fejét. - Akkor elárultak minket, és?

- És?! Most komolyan? Mindent nekem kell?! Meg kell mondanod a többieknek is! Muszáj fellázadnunk, ha élve akarunk maradni! Meg kell ölnünk a saját vezetőinket!

- Az problémás lesz.

- Tudom, hogy erősek, végül is nem hiába lettek ők a vezetőink, de akkor is! Meg akarsz halni?! - szegezte hozzá a kérdést.

- Hát, hogy őszinte legyek…

- Igen, tudom. Megöltem a szerelmedet! Nagyon sajnálom, de most komolyan! Te is ezért meg akarsz halni?!

- Na, és te?! - kérdezte dühösen Ichigo. Mikor azt mondta „nagyon sajnálom", feldühödött. Mintha annyi elég lenne, hogy „sajnálom"!

- Én eddig… meg akartam halni. Nem volt értelme az életemnek, de most végre találtam valamit, amiért élni akarok. Legalább is egyenlőre. Most a sötétben találtam egy pici reménysugarat. Ezért élni akarok, még! - mondta tisztára begyulladva Rukia. Ichigo csak nagyra kerekedett szemekkel figyelte a lányt. Nem bírta tovább…