A titkos találkozás

Nem is tudom mikor volt ennél hülyébb ötletem, bosszankodott magában Rukia, mikor próbált észrevétlenül átkúszni a sátrak közt. Viszont jobb megoldást nem talált. Valahogyan tudatni kellett vele, hogy beszélniük kell. Óvatosan felhúzta a cipzárt az egyik sátron és benézett. Nagyon megkönnyebbült, mikor látta, hogy az a személy alszik oda bent, akit keres. Lehet, hogy buta és veszélyes ötlet volt oda mennie, de legalább szerencséje volt. Egy levelet húzott ki a szvettere zsebéből, és lassan az alvó személy mellé helyezte. Aztán gyorsan visszahúzódott, behúzta a cipzárt, és már pucolt is onnan el.

- Őrült vagyok! - jelentette ki, mikor már elég messze volt attól a helytől. - De ez fontos, - mondta miközben az eget nézte. Már megint nehéz, fekete felhőkkel volt beborítva. Olyan volt, mintha esni akarna, de eső csak ritkán érte Karakura város száraz földjét. Rukia sóhajtott.

- Már csak azt szeretném tudni, hová tűnnek ezek a felhők éjjel. Akkor mindig tiszta az égbolt. Minden egyes egy csillagot gyönyörűen lehet látni, - gondolkodott hangosan. Soha sem értette meg, miért van ez így. Igaz, imádta a holdat, mert gyönyörű volt, és mindig megnyugtatta őt, de a napfény is hiányzott neki. Milyen régen is volt az, hogy utoljára látta a napot az égen. Mikor volt az már, hogy utoljára megsimogatták az arcát a nap gyengéd sugarai.

- Rukia, te barom! - rohanta le Rukiát Renji, mikor kinyitotta az ajtót.

- Mi van már? - kérdezte unottan. - Most mit barmozol nekem itt?

- Mert az vagy! Csak úgy eltűntél. Azt hittem infarktust kapok, mikor nem találtalak! - ordított a képébe, mire Rukia akkorát odacsapott neki, hogy egészen a falhoz repült.

- Hadd már abba! Mit pattogsz nekem itt? Valami fontos elintéznivalóm volt, ne idegesíts! És most jó éjt! - vakkantott rá Rukia, és lefeküdt aludni. Renjinek még megtartott egy darabig, amíg összeszedte magát. Mire végre sikerült neki, Rukia már aludt, ezért ő is lefeküdt aludni, bár nagyon fel volt dúlva. Csak nehezen tudott elaludni, és akkor is nagyon nyugtalan volt. Valami furcsa volt Rukián. Nem szokott csak úgy elmenni, egy szó nélkül. Tegnap valami történt vele, de neki semmit sem mondott. Viszont az óta nagyon csendes volt, mintha egyfolytában valamin gondolkodna. Renjit ez igen csak nyugtalanította. Mindig is bízott Rukiába, de néha olyan eszetlen volt. Féltette őt, bár semmi oka nem volt rá, Rukia tudott magára vigyázni.

Lassan beesteledett. Rukia felült az ágyon, és Renjire nézett. Renji még nyugodtan pihent. Rukia legszívesebben elhúzta volna a csíkot nélküle, de ezt nem tehette, ha nem akarta, hogy Renji megint kibukjon. Nem akarta, hogy véletlenül gyanúsítsa őt valamivel. Még véletlenül eszébe jutna követni őt, és akkor baj volna.

- Rukia, már fent vagy? - szólalt meg váratlanul Renji álmos hangja. - Akkor hát mehetünk is, - felállt.

- Biztosan? Még csak most keltél fel, - csodálkozott Rukia.

- Biztosan. Megint fogy a pénzünk, és még csak valami nyomorult harminc lidércet nyírtunk ki, - mondta és nagyon csúnya tekintettel nézett Rukiára. Valahogyan olyan érzése lett, hogy ezért őt hibáztatja. Ezért csak szó nélkül felállt, és követte őt. Most ő volt az, aki követte Renjit, nem pedig fordítva. Ez egy cseppet sem érdekelte Rukiát. Az jobban aggasztotta, hogy Renji olyan csúnyán nézett rá.

- Valami bajod van velem? - kérdezte végül, mert már nem bírta tovább.

- Nem, - vágta rá Renji.

- Akkor még?! - csattant fel Rukia.

- Valamit titkolsz előlem, ugye?!

- Nem, - mondta egy kicsit határozatlanul.

- Persze! - vakkantotta Renji, és folytatta az útját.

- Renji, tudod mit? Ma menjünk mindketten egyedül. Nincs kedvem veszekedni, és nincs kedvem magyarázkodni sem. Bocsánat, - mondta Rukia csendben, és elszaladt. Csak akkor állt meg, mikor már úgy gondolta, elég messze van tőle. Egy fának dőlve pihent pár percet, majd tovább indult. Lassan sétált, majd mikor egy lidérc közeleségét érezte arra vette az irányt. Egyszer csak egy igen erős lidérc energiáját érezte meg. Elkezdett feléje szaladni. Egy másik személlyel együtt ért oda. Mindketten dobtak egymásra egy gyors tekintetet, és már a lidérc felé szaladtak kivont kardal. Hiába volt erős a lidérc, kettejük kardcsapása egyből végzett vele. Alig tűnt el a lidérc árnya, már egymásnak is estek.

- Hogyan kerülsz te ide, Démonlány? - rámordult Ichigo.

- Én is vadászok, akár csak te, - visszamorgott Rukia.

- És hogy került az a papír a sátramba? - felé suhintott a kardal Ichigo, és Rukia alig tudta elkerülni.

- A francba! - motyogott Rukia, miközben a levágott haját nézte. - Kapd be! Tudom milyen soká tartott, amíg megnőtt?! - vágott vissza a kardjával, amit Ichigo blokkolt. A kardok súrolódtak. Ahogy Rukia próbálta eltaszítani magától Ichigót, egész testével nekifeszült. Így olyan közel volt az arcához, hogy érezte a bőrén a meleg leheletét. Nem sikerült neki elbökni őt magától, ezért hát elugrott.

- Válaszolj!

- Valamit meg kell veled beszélnem, - mondta.

- Akkor mond! - förmedt rá.

- Itt és most? Nem lehet, - jelentette ki Rukia.

- Miért?

- Mert még valaki meghall. Biztonságosabb abban az időpontban, és ott, ahol megírtam a papíron. Remélem elégedted, ahogy írtam.

- Igen, - mormolta Ichigo. Nem is tudta miért tette meg, amire a Démonlány kérte őt. Egyszerűbb lett volna megmutatnia a többieknek, és megtámadni őt. Megölni őt. Viszont azt ő maga akarta megtenni. Ő akarta megölni a Démonlányt.

- Rendben. Akkor hát, holnap, - megfordult és távozni készült, de Ichigo megint rá támadt.

- Nem mehetsz most el. Nem engedlek el, - suttogta a fülébe, miközben a kardját Rukia nyakára nyomta. Rukia nem félt. Csak sóhajtott egyet, megfogta Ichigo kardjának pengéjét, és eltolta magától. A penge belevésődött Rukia tenyerébe. Egy picit felszisszent, és elengedte a kardot.

Ichigo nagyra nyílt szemekkel figyelte, hogy mit csinál. Rukia lassan szétnyitotta a tenyerét, és megnézte a sebet.

- Na, ez fájt, - motyogta, és megtörölte a vért a fekete szoknyájába. Teljesen nyugodt volt.

- Mi a fenét csinálsz?! - ordított rá hirtelen Ichigo. Maga sem tudta mi ütött belé, de már fogta is a kezét, és Rukia tenyerét nézegette. - Nem vagy normális!

Rukia álla a földel verekedett, annyira meglepődött. Mikor Ichigo meglátta elcsodálkozott arcát, rögtön elbökte magától a kezét és elugrott.

- Akkor holnap, ott ahol megírtad, - mondta gyorsan és eltűnt. Szaladt keresztül-kasul a városon, míg el nem ért a folyóhoz. Ott megállt. Kapkodta a levegőt, és szíve hangos dobogásától nem hallott semmit. Zavart volt. Az arca égett, a keze, amiben pár perce fogta a Démonlány kezét remegett. A lábai elgyengültek, ezért leült a földre.

- Mi ez? Mi van már? - suttogta, mire felkerekedett a szél.

- Ne félj, Ichigo.

Súgta neki a szél, ismét Orihime hangján.