|
A bosszúvágy ereje
Mennyi idő is telt el azóta, hogy Orihime meghalt? Két hét? Vagy egy hónap? Mennyi is? Ichigo elképedve jött rá, hogy nem emlékszik rá. Bár ez nem volt csoda. Minden egyes egy nap, pont ugyan úgy telt neki. A nappalt általában átaludta, és éjjel pedig az utcákon barangolt. Kereste a „Déliek" törzshelyét. Tudta, hogy egy elhagyatott helyen van, magas házakkal, de ilyen sok volt a városban. Több mint amire Ichigo emlékezett.
- Orihime, - sóhajtott, és a kard markolatát erősen megszorította. Volt egy érzése, hogy ma megtalálja az a helyet, amit már oly soká keres. Lassan sétálgatott. Ma éjjel nem volt kedve lidércek után koslatni, sem sietni. Felemelte tekintetét a földről, és maga elé nézett. Előtte áthatolhatatlan sötétség terpeszkedett.
- Na, most jól jönne egy fáklya, vagy egy elemlámpa, vagy valami, - morgott. Lehet, egy nappal hamarabb még elsétált volna ez mellett a hely mellet, mert azt mondogatta volna magának, hogy ilyen sötét helyen még a „Déliek" sem élhetnek. De most valahogy úgy érezte oda kell mennie. Mintha valami fura, ismeretlen erő húzta volna őt a sötétségbe. Így hát, vezérelve ezzel a fura erővel, megtette az első bizonytalan lépést a sötétbe. Majd a másodikat, harmadikat, negyediket, és azt sem tudta hogyan már önbizalommal lépkedett a romokon. A szemei már megszokták a teljes sötétséget, és képes volt legalább a körvonalakat észlelni.
- Rukia, gondolod, hogy holnap már képes leszel jönni lidércvadászatra? - kérdezte aggodalommal a hangjában Renji.
- Renji, már egy hónapja nem voltam kint. Csak itt üldögéltem. Azért már ne essél túlzásba. Tudod jól, hogy voltak rosszabb sérüléseim is, mint ez, - sóhajtott Rukia.
- Hát ebben nem lennék olyan biztos. Ettől rosszabb sérülés? Az egyik sem volt ilyen közel a szívedhez, mint ez. Volt már hasi sérülésed, hát sérülésed, kéz és lábsérülésed, ez kombinálva, de még mellkasi sérülésed nem volt. És a nyakad sem sérült még meg egyszer sem. Nem szeretném, hogy ha meghalnál, - vadul gesztikulált Renji.
- Jól van, jól van, de akkor is. Elég már az aggodalomból. Tudok magamra vigyázni, és tudom hol a határaim. De köszönök mindent, Renji, - mosollyal az arcán megölelte régi barátját.
Renjit tizenkét évesen ismerte meg, mikor egy délután iskola után nem haza vette az irányt, hanem a parkba. Abban az időben az édesanyja beteg volt, és nagyon aggódott érte. De még sem tudott vele egy házban lenni, mert fájt neki, hogy így kell látnia. Így általában a parkban üldögélt sötétedésig. Renji az nap délután ott ült a padon, ahol Rukia is szokott. Mikor oda ért, hozzá fordult.
- Szia, pont téged vártalak, - mondta neki nagy mosollyal.
Rukia kérdően nézett rá, de mellé ült.
- Engem? - kérdezte csendben. Nem volt valami jó napja az iskolában, ezért nem volt kedve kiabálni, vagy veszekedni. Sőt arra sem volt ereje, hogy valakit gyanúsítgasson, hogy követi vagy figyeli őt. Azt meg tudta ítélni, hogy a fiú körülbelül annyi éves lehet, mint ő, úgyhogy pedofilnak nem nevezhette volna így sem, úgy sem.
- Igen. Észrevettem, hogy itt szoktál üldögélni minden délután, egyes egyedül. Úgyhogy arra gondoltam, hogy néha üldögélhetnénk itt ketten is. Vagy esetleg társaloghatnánk. Olyan szomorúnak tűntél tegnap, hogy szedtem a bátorságot, és ma ide jöttem, - zavartan hadarta Renji.
- Rukia vagyok, - mondta csendben Rukia, és rá nézett.
- Renji, - a fiú arcán széles mosoly jelent meg.
Az nap már többet nem beszélgettek. Csak csendben ültek egymás mellett. Egyikkőjüknek sem volt kellemetlen ez a csend. Rukiának még pláne nem. Akkor nagyon is jól esett neki, hogy van mellette valaki. Mikor lement a nap, mindketten felálltak, és elköszöntek egymástól. Renji is, és Rukia is haza vette az irányt.
Egy egész évig találkozgattak így, míg nem kitört a háború. Akkor elszakadtak egymástól. Renji szülei beálltak a „Idegen" - így nevezték az embert, aki kirobbantotta a háborút, mert soha senki nem látta őt, és senki nem is ismerte - csapatába, azért, hogy túléljék a háborút, és védjék a fiukat. Rukia szülei ezt megtagadták, ezért megölték őket. A lányuk és fiuk szeme láttára. Azután Rukia bátyját belekényszerítették abba, amit a szüleik nem akartak megtenni. Hogy beálljon közéjük. Azt mondták neki, hogy ha nem teszi azt, amit mondanak, Rukia meghal. Csak úgy tudta megmenteni kishúgát, hogy beállt közéjük…
- Rukia! Van itt valaki! - szakította félbe visszaemlékezését Renji.
- Biztosan csak a többiek tértek vissza, - leintette őt Rukia.
- Nem, ezek nem a mieink! - felugrott Renji, és kihúzta a kardját. - Maradj itt, - utasította, és Rukia igen csak megsértődött, de még mielőtt szavakba önthette volna sértődését, kinyílt az ajtó, és benne egy magas narancssárga hajú ifjú jelent meg.
- Na, szóval, végre meg vagytok, - mondta elégedett hanggal.
- Rukia, szaladj! Majd én feltartom! - kiáltott Renji, de hiába. Rukia meg sem mozdult. Csak ült a földön, és az idegent nézte, akinek nemrég megölte a szerelmét. Azon járt az agya, hogy nem-e lenne jobb, ha csak úgy hagyná, hogy megölje. Végül is, semmi értelmet már nem látott az életében. De akkor valami furcsa történt vele. A szíve egy nagyot dobbant, és összeszorult a torka. Elképedve vette észre, hogy Renji a földön fetreng fájdalmas arckifejezéssel, és az idegen felé sétál. A kardja érintetlenül ott himbálózott az oldalán. Ki sem húzta, csodálkozott magában. Mikor oda ért hozzá, leguggolt eléje, és a szemébe nézett.
- Jöttelek megölni, de nem vagyok hajlandó ezt megtenni, amíg ilyen siralmas állapotban vagy. Teljes erőddel kell ellenem harcolnod, hogy megbosszulhassam Orihimét, hallod Démonlány? Egy hét múlva a főtéren, pontosan éjfélkor. Várni foglak, - suttogta, majd felállt és lassan elsétált az ajtóig, ahol megfordult, és visszanézett. - Ja, és kint van három fazon, akik nem élték túl a velem való találkozást, azt hiszem, - mondta, és eltűnt a sötétben.
- Rukia, jól vagy? - oda bicegett hozzá Renji. - Ez a vadállat sípcsonton rúgott, és még pofán is csapott, - súrolta az álkapcsát. - Rukia, minden rendben? - leült mellé, és megérintette a vállát, mikor nem reagált. Ekkor üres tekintettel rá nézett, és bólintott.
- Igen, - suttogta zavartan. Olyan fura volt számára ez az egész szituáció. - Démonlánynak szólított, - döbbenten a földet nézte, figyelembe se véve, hogy Renji már nincs a szobában.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
