Egy lány emlékei
Hideg téli nap volt. Egy apró kis lány állt az ajtóban, várva, hogy az édesanyja felöltöztesse őt. A nő gyengéd mosollyal kislánya fejére húzott egy vastag, kötött, rózsaszínű sapkát, nagy fehér pompommal. A lány izgatottan ugrándozott, már alig várta, hogy belevethesse magát a hideg, de puha takaróba, ami az éjjel beterítette a földet.
- Készen is vagy, - mondta mosolyogva, - Egy pici puszi a kicsikémnek, és egy pici puszi a kicsikém védőjének, - megpuszilta a kislányt és a kicsi, fehér nyuszit a sapkáján, majd kinyitotta neki az ajtót, és a kislány kirohant az utcára bátyja után, aki már kint hentergett a hóban.
- Bátyus! - kiáltott a lány. A fiú, aki jóval magasabb és öregebb volt nála rá nézett.
- Na, végre itt vagy hugicám, - mondta mosollyal az arcán, ami mindjárt el is tűnt, ugyanis kishúga nagyod terült a hóban. - Jól vagy? - már-már szaladt volna oda hozzá, de megtorpant mikor meglátta a lány arcát. Az egész kicsi arcára ugyan is rá ragadt a hó, és csak a pisze orrát és szemeit lehetett látni. Nagy nevetésbe tört ki, és hátast vágott hóba, miközben a hasát fogta.
- Hát nagyon jól nézel ki, húgi! - nevetett - Pont, mint a hóember!
A lány bosszankodva felállt, és letörölte az arcát.
- Rossz vagy, bátyus! - hátat fordított a még mindig a földön fetrengő fiúnak. Akkor látta meg, hogy anyja az apjával együtt az ajtóban állnak, és őket figyelik. Mindketten nevettek. Ekkor ő is elkezdett nevetni, és a bátyjához szaladt. Rá ugrott a hasára és havat tömött a fiú szájába.
- Tessék ez a tiéd, amiért nevetsz rajtam! - apró kezeivel olyan gyorsan lapátolta a fiú arcába a havat, hogy az alig kapott levegőt.
- Jól van! Jól van! - kiáltott végül megadva magát a fiú. - Már nem fogok nevetni rajtad! Már nem fogok!
A lány leszállt róla és vigyorogva figyelte, hogyan törölgeti az arcát.
- Na, ezt nagyon megkaptam, - sóhajtott végül a fiú. - Legyőzött egy hat éves kislány!
- Még csak öt vagyok! - sértődötten nyomta bátyja orra elé öt vékonyka ujját a lány.
- Holnapig, - emlékeztette őt.
- De még mindig öt. Holnap leszek hat, nem ma, - felugrott a kislány, és elszaladt arra helyre, ahol még érintettel volt a hó, majd visszanézett bátyjára. - Nem jössz? Építsünk hóembert!
- Megyek! - felugrott a fiú is.
Mivel a hó nagyon jól tapadt egy-kettőre kész lettek a hóemberrel. Igaz jó párszor összevesztek, mert a lány nyuszi hóembert akart a testvére viszont hallani sem akart róla, de végül kész lett.
- Nagyon jól sikerült. Ugye, bátyus, - nagy mosollyal a fiúhoz fordult a kislány.
- Szerintem rusnya, - mormolta a fiú, mire egy hógolyó landolt az arcában.
- Ne már! Most mi van? Csak megmondtam a véleményemet. Utálom a nyulakat, mégis nyúl hóembert csináltattál velem! - csattant fel törölgetve a homlokát. - Mert te ugyan is nem csináltál semmit! - mérgesen hátat fordított húgának.
- Nem is igaz! Én is építettem nem csak te! Buta, bátyó, buta, buta! - kiáltott, és megint egy hógolyót vágott hozzá. Ez viszont a fiú meg sem érezte, mivel a vastag kék kabátját találta el.
- Gyerekek, gyertek ebédelni! - nyílt az ajtó, amiben az apjuk jelent meg.
- Apa! - szaladt hozzá a lány, majd a karjaiba vetette magát.
- Valami baj van, kicsim? - kérdezte a férfi, mikor látta lánya sértődött arckifejezését.
- A bátyó azt mondta, hogy én nem segítettem megépíteni Chappyt! - panaszkodott.
- Ugyan, ugyan. Biztosan nem gondolta komolyan, ugye fiam? - rá mosolygott közeledő fiára, aki nagyon mérges képet vágott.
- De igen. Utálom a nyulakat, és mégis nekem kellett megépítenem, - vágta rá, miközben lehúzta a kabátja cipzárját.
Az apa felnevetett. Ilyen kis összezökkenések a napi renden voltak, amióta lánya meg tanult beszélni. Ugyanis pont az ellentétei voltak egymásnak. A fia hét évvel öregebb volt húgától, csendes, visszahúzódó, okos fiú volt. A lánya viszont hiperaktív, kiszámíthatatlan és nagyon hangos volt. Ebben rá ütött.
- Jól van, na! Menjünk ebédelni, mert anya mérges lesz, ha kihűl, - vetkőztette le a lányt. Fia már rég lerúgta csizmáit, és a konyha felé vette az irányt. Mosollyal felakasztotta lánya kabátját a fogasra, és eltette az útból a gyerekek csizmáit, majd kézen fogta a lányt és lassan besétáltak a konyhába.
- Gyorsan, gyorsan. Tessék csak enni, mert még a végén kihűl, - monda az anya.
- Anyu ez nagyon finom! - dicsérte meg a nőt a lány az első kanál meleg leves után.
- Örülök, hogy ízlik, - pirult el egy kicsit az anyja.
- Drágám, te vagy a legjobb szakács az egész világon, - mondta a férje, és egy puszival az arcára megpecsételte bókját.
A fia csak mosolyogva bólintott neki, de tudta, hogy neki is ízlik, szóval nagyon elégedetten ő is neki fogott enni. Az ebéd csendesen zajlott le, mint mindig. Mikor befejezték a nő neki állt mosogatni, amiben a fia segített neki. Az apa pedig elment a kandalló elé tenni gyermekei kabátját és cipőét, hogy megszáradjanak.
- Anyu, én is segíteni akarok, - mondta a lány, mikor látta, hogy csak ő üldögél.
- Kicsim, te még kicsi vagy ehhez, - válaszolta mosolyogva az anyja. A kislány nagyot sóhajtott.
- Anyu, minél hamarabb nagy akarok lenni, hogy én is segíthessek nektek, - szólalt meg egy kis idő után. A nő felnevetett, megtörölte a kezét egy konyharuhába és a lányához lépett.
- Kicsim, ne siessél ennyire. Élvezd ki a gyerekkort. Most még nem kell ilyenekkel törődnöd. Lesz még elég alkalmad, hogy segíthess nekünk, ne félj. Addig, amíg eljön az az idő, ezeket a dolgokat hadd ránk, rendben? - megsimogatta lánya csillogó fekete haját. Lánya biccentett, de nem volt elégedett. A nő megölelte őt, majd egy puszit, nyomot a homlokára, és visszament mosogatni.
Mikor mindennel végeztek, az egész család beült a nappaliba, ahol csendesen pattogott a tűz. Vasárnap volt, így az egész nap a családé volt. Ez egy olyan fajta rituálé volt náluk. Egész nap otthon voltak, együtt. Megnéztek két szép mesét, és már csak azt vették észre, hogy esteledik. Addigra már a kislány el is feledte bátyja sértését, és nagy boldogan dögönyözte őt a földön. Szegény fiúnak esélye sem volt a menekvésre. Húga bár kicsi volt, nagyon erős és rafinált praktikákat használt. Rá ugrott a hátára és úgy kapaszkodott, mint egy pióca. A világért nem lehetett lerázni őt. A szülők csak nevettek gyermekeik „játékain". Mindkettejüket emlékeztették az ő gyerekkorukra. Ők is valamikor ilyenek voltak.
- Bátyus, te vagy a legjobb testvér a világon! - jelentette ki a lány. - Téged szeretlek legjobban a világon! - mondta, és egy nagy puszit nyomott az arcára…
Sötétség… pedig előbb még kellemes, meleg fény volt mindenhol. Hová tűnt az otthonom? Gondolta Rukia, miután kinyitotta szemeit. Fel szeretett volna ülni, de hirtelen nagy fájdalom hasított a mellkasába. Óvatosan a fájó helyre helyezte kezét. Kötszer… Szóval az egész csak egy állom volt, gondolta. Újból becsukta szemeit. Szülei mosolygós arca jelent meg előtte, de ezeket lassan eltörölte a lüktető, égő fájdalom a kötszer alatt. Anya, úgy érzem nincs már miért élnem, gondolta fájó szívvel, és szempillái alól lassan egy könnycsepp indult útnak.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
