|
Búcsú
Ichigo csendben ült a sötét kis sátrában, amelyben tegnap reggel még Orihime mellett ébredt. Most, hogy teljes súlyával rá nehezedett az, hogy ő már többé nincs vele, elöntötte őt a düh, amit a gyűlölet vezérelt Orihime gyilkosa iránt. Hirtelen azt sem tudta, hogy néz ki, csak a sötét sziluettet látta maga előtt, egy fura, pszichopata mosollyal.
- Ichigo, itt az idő, - egy hosszú, zöldhajú lány nézett be a sátrába.
- Máris megyek, - üres tekintettel a lányra nézett, majd lassan négykézláb a kijárat felé mászott.
Kint már sötét volt, és hűvös szél fújdogált. De most egy kicsit sem hasonlított a szélre, amely tegnap fújt, mikor Orihime meghalt. A mostani lágyan simogatta Ichigo arcát, gyengéden körül ölelte és a hűvös karjaiba zárta őt. Pont olyan volt, mint Orihime ölelése. Vagyis, mint a halott Orihime ölelése, mert amikor még élt, mindig olyan melegséget árasztott a teste.
- Ichigo, nagyon sajnálom, - mellé lépett egy magas, szőke férfi, és Ichigo vállára tette a kezét.
- Ez ezzel a munkával jár, Shinji, ne sajnálkozz, - vágta fejbe Shinjit Hiyori, aki Shinji mellett állt.
- Nem már! Nem is sajnálkoztam! - csattant fel Shinji, és az alacsony, szintén szőke lányhoz fordult, aki csúnyán nézett rá.
- De akartál! - hátat fordított neki, és elment.
- Szerintem, ennyi elég is. Menjünk, mert Ginjo ki lesz bukva, - szólt a zöldhajú lány, és szomorú szemekkel Ichigóra nézett, aki csak biccentett, köszönet jeléül. Most komolyan nem volt kedve hallgatni Hiyori és Shinji állandó veszekedését. Mint kettőjüket kedvelt, és jó barátai voltak, de egy ilyen napon nem volt kedve hozzájuk. Lassan az erdő közepére vették az irányt. Ott volt egy kis tisztás. Körbe magas fák álltak, és keresztül egy kis patak csordogált. A patak mellett értek a tisztásra, ahol már a többiek Ginjóval együtt várták őket.
- Végre ide értetek, - szólalt meg csendesen Ginjo. - Akkor hát kezdhetjük is, - a két „ágyhoz" lépett, melyen már ott feküdt a két halott. Egy lány, és egy ifjú. - Ma éjjel, elbúcsúzunk két kiváló harcosunktól. Orihime, egy nagyon kedves és jószívű lány volt, akit mindannyian szerettünk. Mikor csatlakozott hozzánk, csak egy félő kislány volt még, de mostanra már felnőtt nő lett, aki nem ismerte a félelmet a haláltól. Fájó szível, veszek most búcsút tőle, és biztosra veszem, hogy nem vagyok egyedül. A másik, aki ma örökre eltávozott közülünk egy fiatalember, aki bevéste magát a szívünkbe a tisztaságával, igazságérzetével, önfeláldozásával és segítségkészségével. Bár még fiatal volt, alig tizenhat éves, úgy harcolt akár egy tigris az igazságért. Most pedig, egy perc csend a tiszteletükre, - lehajtotta fejét, és a földre nézett. Mindenki követte a példáját, kivéve Ichigót. Ő lassan oda sétált Orihiméhez, és utoljára az arcára nézett. Még mindig olyan nyugodt volt. Már örökre ilyen marad. Már nem fogja látni a mosolyát. A szemeiben már nem fog megcsillanni a vágy. Vörös ajkai már nem fogják az ő ajakit csókolni. Soha nem fogja újra suttogni a nevét. Nagy fájdalom nyilat a szívébe, de lassan visszament a többiekhez. Egy magas, fekete hajú férfi, tetoválással az arcán lépett az „ágyakhoz", és egy fáklya segítségével meggyújtotta őket. A vékonyka kis ágak csendes pattogással begyúltak. Mindenki szemében ott táncolt a lángocska, mely lassan elnyelte a testeket. Olyan szomorú pillanat volt ez. Ichigo szíve gyorsan vert. Hangosan lüktetett valahol a torkában. Hirtelen megint elöntötte a düh. Mivel már nem volt semmi dolga a tisztáson, már elbúcsúzott az elesettektől, eltűnt a magas fák sötét árnyaiban. Eleinte csak lassan ment, majd elkezdett futni, és a város széléig meg sem állt. Mikor elérte az első kis házat, ahol világítottak, megint lelassított. Nem tudta, hová megy. Nem tudta, mit fog csinálni. Csak ment előre. A gyűlölettel vezérelve motoszkált a sötét utcákban, míg nem egy majdnem teljesen sötét helyre ért. Egyetlen egy utcai lámpa világított ott, arra vette az irányt. Váratlanul olyan nyugalom szállta meg a lelkét. Valamikor régen, sokat szokott ezen a helyen üldögélni. Főleg az anyja halála után. Már régen meghalt, Ichigo még csak hat éves volt. Az apjának és a kishúgainak is nagyon nehéz volt, de ő csak a saját fájdalmát látta. Azt, hogy ha nem szalad ki az útra, az anyja még élne. Nem ütötte volna el az autó. Nem mocskolta volna be a saját és egy idegen fiatalnő kezeit sem. Az apja ugyan mellette állt, soha nem hibáztatta őt, Ichigo viszont úgy érezte, nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele. Ezért üldögélt olyan sokat egyedül a folyó partján, ahol most is állt. A folyó csendben folyt a medrében. Ichigo ott állt, és újból felidézte azt a napot, mikor apja kijött ide utána, és komolyan elbeszélgetett vele. Akkor értette meg, hogy milyen fájdalmat okozott neki és kishúgainak, azzal, hogy mindig elszökött tőlük. Hogy nem engedte nekik, hogy segítsenek elviselni a fájdalmát.
- Ilyenkor nagyon hiányzol, tata, - suttogta. Lassan leült a földre, átölelte a térdeit, és lehunyta a szemeit. Élvezte a csendet, mint amikor gyerek volt még. Az a csend ami, ezen a helyen volt, varázslatos csend volt számára. Itt mindig sikerült elfelejtenie mindent, ami a lelkét nyomta. Ez most is sikerült. Csak úgy üldögélt, semmire sem gondolt, amíg…
- „Szeretlek, Ichigo."
- Orihime?! - felkapta a fejét Ichigo, de senki sem volt ott. Egyedül volt. Nagyot sóhajtott, és felállt. - Orihime, hallasz? Kérlek, adj jelet, hogy itt vagy, - suttogta. Alighogy kimondta a szél gyengéden megsimogatta az arcát. - Orihime, - elmosolyodott. - Megígérem, hogy bosszút állok érted. Megölöm azt a démont, - súgta miközben jéghideg tekintetét a sötétbe szegezte. Tudta, hogy ez Orihimének nem tetszene, de akkor is eldöntötte, hogy bosszút áll. A szél viharosabb lett, mire Ichigo megint elmosolyodott.
- Tudom, tudom, - lehajtotta fejét. - De nincs választásom. Az a legkevesebb, hogy megbosszullak. Orihime, szeretlek, és mindig is csak téged foglak szeretni, - mondta.
„Ez egy kicsit elhamarkodott kijelentés. Ichigo, éld az életed."
Súgta a szél, és hirtelen megállt. Ichigo megint zavartan körbe tekintett, de még mindig egyedül volt. Nagy sóhajjal zsebre vágta kezeit, és elindult haza a többiekhez. A temetés már biztosan véget ért.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
