Élet vs halál
Karakura sötét utcáin két csapat bóklászik minden éjjel. Az egyik monden éjjel északról indul útnak, a másik délről. Mind a kettő sötét árnyakat keresnek - lidérceket.
A háborúnak már hat éve vége. Csak egy évig tartott, de nagyon sok áldozattal járt. Eleinte ez a két csapat még egy volt. Az volt a céljuk, hogy minél több embert megvédjenek a lidércektől és a katonáktól. Ezért vérdíjat tűztek ki a fejükre. Sok évig így volt ez, és a csapat sok jó embert vesztett el. Mikor már látszólag jobbra fordultak volna a dolgok, mikor már nem üldözték volna őket, a csapat kettéoszlott. Mindkét csapat élére a legerősebb ember került. Az Északi csapatnak Ginjo volt a vezetője. Mikor csapatvezető lett, kijelentette, hogy bosszút fog állni Aizenen, aki a másik csapat, a Déle csapat feje lett. Valamikor jó barátok voltak, de történt valami köztók, amiért egymás ellen fordultak. Ginjo azokkal, akik vele akartak menni, elment Karakura város északi részére, ahol az erdőben rejtőztek el. Aizen pedig a csatlósaival délre indult, az úgynevezett "Szellem körzetbe". Ez a hely már a háború kezdetekor üres volt. Csak a magas, rozoga épületek voltak ott, melyekben még pár éve emberek éltek, vagy dolgoztak. Ott a bomló épületekben rejtőztek el.
Azóta egymás ellen és a lidércek ellen harcoltak. Már csak a saját érdekeiket tartották szem előtt. A lidéc vadászatért kaptak jutalmat. Hetente kaptak egy kis pénzt, ha sikerüt nekik megölni több mint kétszáz lidércet. Ezt az egész csapat megkapta, ha teljesíteték a limitet. A csapatok viszont azért fordultak egymás ellen, mert a másik csapat emberi haláláért is járt pénz. És nem kis összeget. Ezt a pénzt azok kapták meg, akik megölték azt az embert. Így hát nem csak a lidércekre utaztak, hanem egymásra is.
Déli csapat törzshelye
- Ugye tudod, hogy ha nem sikerül ezen a héten sem a limit, megint nem lesz elég étel? - egy magas vörös hajú férfi idegesen ugrált a tűz körül.
- Tudom, - válaszolta a lány, aki tüzet bűvölte.
- Nem lesz elég kötszer sem, - mondta tovább a mondókáját, figyelembe véve, hogy a lány felállt. - és még azok a baromarcok is csak mindig csesztetnek ezért.
- Renji, nyugodj meg. Egy csapatban vagyunk, legalább próbáljunk meg nem veszekedni mindig, - a vállára tette kezét a lány.
- Mintha az olyan egyszerű lenne, mikor minidig idegesítenek.
- Nem nyírhatjuk egymást, és kész. Így csak ráfázunk.
- Igazad van, - nagy sóhajjal bólintott Renji.
- Induljunk hát, Renji, itt az idő - mondta a lány és elindult a kijárat felé. Renji csendben követte őt.
Kint már régen sötét volt. Ebben a kerületeben áthatolhatatlan volt a sötétség. Itt nem volt egyetlen lámpa sem. Lassan sétáltak a romokon keresztül. Jól ismerték a terepet így ez nem okozott gondot. Amióta ide kerültek minden egyes egy éjjel a helyeket járták.
- A főtérre megyünk ma? - megszólalt Renji, mikor elérték az első világító lámpát.
- Igen, onnan jobban lehet érzékelni őket, - válaszolt a lány.
- Mégis csak jobb lenne, ha ma nem lidérceket kergetnénk, hanem a másik csapatot.
- Tudod jól, hogy nem vagyok oda ilyen dolgokért, - szemrehányó tekintettel Renjihez fordult.
- De az mégis csak több pénz. És mind a kettőnknek vannak álmaink, azok megvalósításához pedig pénz kell, - csúnyán rá nézett.
- Ez igaz... - suttogta a lány és újból útnak indult. Csendben mentek egymás mellett. Még gyermekkorukból ismerték egymást. Amikor még Karakura város egy nagyon szép és békés város volt. Mikor elkezdődött a háború, egy időre eészakadtak egymástól. Csak három évvel később találkoztak újra. Mikor...
- Rukia, éhes vagyok, - szólalt meg ismét Renji. - Már két hete csak morzsákon élünk. Esküszöm, hogy kiravolok egy házat, ha ezen a héten sem sikerül pénzt szereznünk.
- Tudom, Renji. De a házakba nem törhetünk be. Az emvereket védenünk kell nem pedig kirabolnunk, - sóhajtott Rukia.
- De biztosan te is éhes vagy, Rukia. Azért éhen csak nem akarsz halni, - összeráncoltszemöldökkel rá nézett. Rukia nem válaszolt. Azon kezdett gondolkodni, miért is ragaszkodik még mindig az életéhez. Hiszen olyan sivár, olyan üres. Lehet, hogy az tartotta még benne az életet, hogy még volt benne egy apró szikra remény. Remény, hogy valami megváltozik.
- Renji, északról közeledik egy lidérc, - mondta hirtelen Rukia, és Renjire nézett, majd mindketten futni kezdtek a lidérc irányába.
- Nem hiszem el, hogy ilyen gyors! Mi a fenét szívott magába egy rakétát? - morgott egy magas, narancssárga hajú férfi, miközben kapkodta a levegőt.
- Ichigo, képes vagy még ilyenkor is morogni? - kielőzte őt egy hosszú hajú lány nagy vigyorral az arcán.
- Orihime, ez nem játék, - kiáltott utána.
- De az, ha velem vagy, - kacagva visszanézett.
- Ez a lány semmt sem változott, - elmosolyodott Ichigo.
Orihimét még egyszer régen, mikor még újonc volt a csapatban, ismerte meg. Orihime bátya holtteste felett sírdogált, amikor meghallotta őt. Ott ült mellette, az arca tenyerébe rejtve, csendben zokogott. Ichigo éppen egy lidércet követett, de mikor meglátta a lányt megtorpant. Leengedte kardját, és lassan oda sétált hozzá. Gyengéden megérintette remegő vállát, mire Orihime könnyes szemekkel rá nézett. Olyan nyugodt volt. Semmi félelem, semmi ijedség, csak nagy fájdalom és szomorúság.
- Csak rajta, ölj csak meg. Már nincs miért élnem, - suttogta. Ichigo meghökkenve nézett rá.
- Miért ölnélek meg? - kérdezte végül.
- Hát nem azért jöttél ide? Miért nem mentél tovább?
- Nem hagyhatlak itt egyedül, veszélyes lenne, - mondta.
- Persze. Ti gyilkosok, olyan kedvesek vagytok, mi? - lassan felállt és dacosan nézett rá.
- Mi nem vagyunk gyolkosok! - kiáltott Ichigo. Utálta, hogyha gyilkosnak nevezték őket.
- Be akarok állni közétek! Meg akarom bosszulni a bátyámat! - figyelembe sem vette, amit Ichigo mondott. Végképp nem értette, miért akar hirtelen közéjük állni. Végül is az előbb még meg akart halni, aztán gyilkosnak nevezte őt. Össze volt zavarva.
- Akk...akkor gyere velem, - mondta végül. Orihime bólintott.
Attól a naptól fogva Ichigóval ment mindenhová. Egyszer, egy harc után, megkérdezte tőle, hogy ő mikor lesz olyan erős, mint Ichigo. De már akkor is igen erős volt. A mindennapos edzés nagyon erőssé tette Orihimét. Szinte Ichigót is meglepte milyen erős lett. Egy ilyen gyengéd, törékeny lány.
Pár hónappal később elkezdtek járni. Orihime szerette őt, ő is szerette Orihimét, az egyetlen gond csak az idővel volt. A világgal, amiben éltek. Minden nap egy túlélő próba volt. Minden egyes percben veszély fenyegette őket. Ezt Ichigo nehezen viselte. Mivel szerette őt, védeni akarta. Mikor megsebesült, bedühödött. Mikor valaki rá támadott, elé ugrott, és akár két ellenséggel is harcolt, csak Orihimének ne keljen. Ezért viszont Orihime igen mérges tudott lenni. Sokszor leteremtette öt miközben sebeit látta el. Végül sikerült nekik egyességet kötni - Orihime a gyengébb ellenfelet választja, és Ichigo nem avatkozik közbe, még ha az az ellenfél erősebb is lenne, mint Orihime.
- Ichigo! Gyere már! - kiáltott vissza Orihime, aki már jó pár méterrek előbbre volt, mint Ichigo. A hangja visszahozta őt a jelenbe, és megtorpant.
- Orihime! Vigyázz mások is jönnek a lidércre!
Orihime megfordult, és a lidérc vére pont az arcára fröccsent.
- Oh, fuj! - letörölte gyorsan a vért, és csak nehezen tudta kivédeni a támadást, ami egy pillanatra kettészelte a porfelhőt.
- Vigyázz! - kétségbeesve kiáltott Ichigo, és oda rohant hozzá. A porban újra megcsillant egy kard pengéje, ami elsuhant Ichigo orra előtt. - Hogy az a! - ugrott el Orihime mellől.
- Ichigo, mögötted!
Gyorsan megfordult, de nem sikerült elugrani a kard elől. Megsebezte a kezét.
- Te szemét! - förmedt rá az ellenségre, aki még mindig a porfelhő mögött rejtőzött.
- Héj! Te leszemeteztél? - ordított rá egy férfihang, majd felbukkant egy magsa, vöröss hajú pasas, egy tetkóval a homlokán. - Na, ezt most nagyon megbánod, te répa!
Ichigo megremegett a dühtől, ezért nagy ordítással megtámadta ellenfelét.
-Férfiak, mi? - szólalt meg egy nő a por mögül, és Orihime meghökkenve nézte alacsony, vézna, fekete hajú lányra, akinek kezében egy hosszú kard csillogott.
- Szörnyű, hogy mindig nekem kell elvégeznem a nagyja munkát. Náálad ez nem így van? - vigyorgott Rukia, miközben körbe járta Orihimét. - Nah, látom, hogy veled sem lehet társalogni. Akkor hát, sayounara, - támadt rá, de kardja célt tévesztett. Rukia elmosolyodott.
- Hát látom ez szórakoztató lesz.
- Igen, és neked ez lesz az utolsó szórakozás. Élvezd, - suttogta Orihime ridegen, és kihúzta kardját.
- Oh, használni is tudod?
- Nagyon is jól.
- Akkor hát lássuk, mit tudsz, - vigyorogva támadott Rukia. Kardjaik összeütköztek, majd elugrottak egymástól. A harc megkezdődött. Orihime eleinte bizonytalan volt, de mikor sikerült neki megsebeznie Rukiát, az önbizalma megnövekedett, és még intenzívebben támadta őt. De Rukia csak vigyorgott. Az sem érdekelte, hogy éppen egy igen fájdalmas sebet ejtett rajta Orihime pengéje. Pont az oldalát találta el. A fehér ingjén egy nagy vérfolt jelent meg.
-Na, jó, - sóhajtott végül. Orihime lihegve egy kicsit arréb térdelt a földön. Rukia Renjire és az ellenfelére nézett. Úgy látszott mindketten nagyon élvezik a harcot, még ha már fáradtak is voltak. - Renji, végezz már vele! - kiáktott neki oda. Renji csak csúnyán rá nézett.
- Ideje végezni itt. Még sok munka vár ránk, - mondta miközben nézegette a kezét, ami csupa vér volt.
- Itt az ideje, hogy komolyan vegyem a harcot. Hát kislány, - rá nézett Orihimére, aki már felállt. - Igen, jól szórakoztam, de vége, - emelte fel a kardját, és újból támadott. Mostminden erővel. Orihime majdnem a földre zuhant, de sikerül elkapnia egy pad támláját. Döbbenten nézte Rukiát. Miért nem harcolt vele komolyan? Már-már rá kérdezett, de Rukia megint támadt. Ezúttal megvágta a vállát, és a kezéből kiverte a kardot, amely elrepült jó messzire tőle. Orihime hirtelen azt sem tudta mit csináljon előbb. A vállából erősen fojt a vér. A seb mély volt, és nagyon fájt. Végül ignorálta a fájdalmat, és rá támadt Rukiára. Ő viszont egyetlen ütéssel leverte a földre.
- Ilyen reakciót vált ki az emberekből, ha tudják, hogy itt a vég. Küzdenek még akkor is, amikor már nincs remény, - sóhajtott Rukia. Ahhoz képest, hogy már legszívesebben ment volna tovább, elég nyugodtan várt, amíg Orihime felkászálódik a földről. Letörölte a vért, amely szája széléből csorgott az állára.
- Úgy ragaszkodnak az életükhöz, - mosollyal az arcán felé suhintott a kardal. Az éle egy picit megvágta Orihime arcát.
- Most aztán elég! - kiáltott fel Orihime. Erre figyelmes lett Renji és Ichigo is, akik eddig észre sem vették őket.
- Orihime! - rémülten nézett a lányra Ichigo.
- Nem mész te sehová, - vigyorgott Renji a kardjával Ichigo nyakánál. - Ez a lányok dolga. Nem hagyom, hogy bele avatkozz, - suttogta vigyorogva. Hirtelen csend zuhant a főtérre, ahol összeütköztek. Nyomott és nagyon kellemetlen csend. Még a szél is elkezdett ijesztően fújdogálni. Olyan hangja volt, mint a halálnak. Olyan hideg volt, mint a halál. Olyan rettenetes, mint a halál csókja. Váratlanul Rukia felnevetett.
- Látom, van, aki aggódjon érted, - rá nézett Ichigóra, akit Renji sakkban tartott. Mikor a tekintetük találkozott, Ichigo libabőrös lett. Olyan kegyetlen mosollyal az arcán nézett rá. Viszont a kegyetlen mosoly mellett ott volt az a szomorúság a szemeiben, ami csak még szörnyűbb érzést keltett benne.
- Olyan szép lehet szeretni, mikor ilyen borzasztó világban élünk, - visszanézett Orihimére, aki csak mozdulatlanul állt.
- Kérlek, Ichigót ne bántsd, - súgta.
- Feláldoznád magad érte? - kérdezte ugyan olyan csendben, mint Orihime.
- Igen, - vágta rá gondolkodás nélkül.
- Miért? - szkeptikusan nézett Orihime szemeibe, amelyekben könnyek csillogtak.
- Mert szeretem. Neki még élnie kell, - lépett közelebb Rukiához.
- Orihime! Mit csinálsz?!
- Elhallgass, mert elvágom a torkodat, - mondta Renji, miközben a kard pengéjét még jobban a torkához nyomta.
- Ez igen szép dolog, - sóhajtott Rukia, és lehajtotta fejét. Ez miatt viszont meglátta Orihime kezében a kést. Ijedten elugrott tőle, de még így is csak nehezen tudott kitérni a kés elől. Megvágta ugyan a hasát, de nem volt annyira vészes. Orihime is elvigyorodott. Nagyon is lehetett látni az arcán, hogy elégedet magával.
- Jó, jó, sok a duma, - intett Rukia, majd egy gyors mozdulattal elvágta Orihime csuklóját. Mindjárt utána a hasát és az oldalát érte csapás, mély, fájdalmas sebeket okozva. Orihime térdre zuhant. Próbált felülkerekedni a fájdalmon, ami az egész testét bejárta.
- Nem fogsz már sokáig szenvedni, nyugi, - emelte fel Rukia a kardját az utolsó csapáshoz.
- Nem! - ordított Ichigo, és ellökte magától Renjit. Már-már Rukiához ért, de megint útjába állt Renji.
Rukia csak egy pillantást vetett a fiúkra, majd egy suhintással levágta Orihime fejét. A spriccelő vérből jutott az ő arcára is. A pici vércseppek lassan folytak le az állához, miközben ő csak nézte a holtestet, amely előtte hevert. Majd fekete szoknyájába megtörölte a kardja pengéjét. Aztán már csak egy nagy zajra lett figyelmes, és arra, hogy Ichigo feléjük szalad.
- Orihime! - oda rohant hozzájuk Ichigo. Rá pillantott Orihimére, majd rá támadott Rukiára, akinek hiába sikerült kardal kivédenie a támadást az erejétől térdre zuhant. Akkor Ichigo egy vágást ejtett a mellkasán keresztül. Rukia elterült a földön, de Renji megvédte őt. Ichigo visszavonult, és letérdelt Orihime feje mellé. Renji a karjaiba vette Rukiát, és eltűnt a sötétben.
Ichigo óvatosan a kezeibe vette Orihime lecsapott fejét. Pár percig az arcát nézte, amely olyan nyugodt volt. Meglepően nyugodt. Majd felállt, és a testéhez lépett. Felemelte a földről, miközben könnyek csorogtak le az arcán. Nem a bánat könnyei, hanem a gyűlölet keserű könnyei.
- Meg foglak ezért ölni! Hallod?! - ordított a sötét csendbe, amelyben Renji eltűnt Rukiával együtt, majd megfogta magát, és ő is haza indult Orihime holttestével.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
