|
A sors mércéje
17 éves voltam abban az évben. Azaz év volt számomra a legfájdalmasabb, de egyben legboldogabb évem. Egyik percről a másikra mennyből a pokolba, majd újra a fellegekbe kerültem. Abban évben amikor végre minden kezdett helyre állni, szinte minden tökéletes volt. Akkor egy váratlan pillanatban mindenki magamra hagyott. Nem számíthattam senkire, amikor a legnagyobb szükségem volt egy erős támaszra. Ám amikor a pokol legmélyebb bugyrában voltam és feladtam mindent, egy ismeretlen ember felhozott a pokolból és kis idővel utána a mennybe repített. Azaz ember volt az én angyalom, aki később életemmé vált.
A nevem Kuchiki Rukia. Mióta az eszemet tudom egyedül vagyok. Két éves voltam, amikor szüleim és a nővérem eltűntek egy baleset után, amit állítólag csak én éltem túl. De én mindig hittem benne, hogy a családom él, hisz semmi nem bizonyította az ellenkezőjét. Ebben a hitben ringatózva és családomat keresve nőttem fel egy karakurai árvaházban, ahol egyetlen barátom volt csak. Ő volt Abarai Renji. Ő mindig segített nekem és kiállt mellettem vagy megvédett ha bántani akartak. Nagyon hosszú ideig Ő volt a családom. Egészen addig, amíg örökbe nem fogadták és Amerikába nem vitték. Ezek után soha többé nem találkoztunk. Újra egyedül maradtam. Egy nap azonban, pont a 17. születésnapom előtti nap, az intézet igazgatója behívatott az irodájába. Valami fontosat szeretett volna közölni velem. Először megijedtem, mert attól féltem, hogy ki akar tenni az utcára. De arra amit mondott, még álmomban is csak félve gondoltam. Az igazgatónő közölte velem, hogy magtalálta a családomat és ha akarok már azonnal elmehetek velük. Amikor megláttam őket, amikor beléptek az ajtón, sírva a nyakukba ugrottam. Tudtam, hogy ők azok, éreztem. Ráadásul nővérem teljesen úgy nézett ki mint én. Tudtam, hogy soha többé nem leszek magányos...nos tévedtem. A találkozás és a papírmunkák elintézése után sietve bepakoltam, és indultunk haza. Egy gyönyörű házhoz értünk és szüleim közölték velem, hogy ez az új otthonom. A mennyben éreztem magam, el sem tudtam volna képzelni szebb napot annál. Ám a másnap még ezt is fölülmúlta. A születésnapom volt, az egész életem legjobb születésnapja. Végre a családommal tölthettem ezt a napot. Próbáltuk bepótolni az elvesztegetett tizenhat évet. Mindenhova együtt mentünk és egy jó darabig iskolába sem kellett mennem. Minden csodálatos volt. Azt hittem nem lehet jobb, de egy nap a nővérem bejelentette, hogy eljegyezte a barátja és két hét múlva meg is lesz az esküvő. Én nagyon boldog voltam, mert kedveltem Hisana vőlegényét, Kuchiki Byakuyát. Nagyon jól bánt vele és mindenkivel nagyon tisztelettudó és kedves is volt. Pár hónap után már úgy éreztem, mintha a bátyám lenne. Végre eljött az esküvő napja, minden csodálatos volt. Gyönyörű esküvő volt, pont olyan, amilyet egy lány el tud képzelni. Mindenki jól érezte magát, de senkisem tudta, hogy ez lesz az utolsó ilyen boldog napunk. Másnap éppen Hisanáék házához igyekeztem, amikor megcsörrent a telefonom. A nővérem volt az. Nekem gyanús volt már akkor, amikor felvette a telefont, mert a szokásos vidám hangja helyett, egy elfojtott sírós hang csengett a telefonban. Közölte velem, hogy a szüleink meghaltak. Meggyilkolták őket egy áruházi rablás alatt. Nem tudtam elhinni, hogy azt a csodás ajándékot, amit pár hónapja kaptam csak, már el is veszítettem. Sírva rohantam Hisanához és egész nap csak sokkot kapva ültünk náluk és sírtunk. Eljött a temetés napja. Rengetegen jöttek el elkísérni Anyát ás Apát az utolsó útjúkra. Állítólag gyönyörű szertartás volt, én mégsem emlékszem semmire. Sokkot kaptam és még csak sírni sem tudtam. Egyszerűen nem fogtam fel a dolgokat. Csak Hisana sírását és Byakuya csitítgató szavait hallottam, de semmi nem jutott el az agyamig. Teljesen leblokkoltam, úgy kellett kirángatni a szertartás után a temetőből. Ezek után napokig nem tudtam aludni és kezdtem teljesen összeomolni. Ennél már csak az volt rosszabb, amikor megtudtam, hogy a nővérem belebetegedett a gyászba. Nagyon sokat szenvedett, ezért megpróbáltam összeszedni magam és mindenben segítettem neki. Byakuya és én ápoltuk Őt otthon, holott mindenki tudta, hogy már soha sem fog felépülni. Szüleim után hat hónappal a nővéremet is elveszítettem. Ekkor már az összeomlás határán voltam. Újból kezdődtek a temetéses dolgok, csupán egyvalami változott, most nem Hisana állt mellettem, hanem Byakuya, aki ezek után a nevére vett, így lettem Kuchiki. Tudtam, hogy nem számíthatok senkire, mivel újdonsült bátyám még jobban össze volt törve, mint én, hisz élete szerelmét veszítette el, akit kiskora óta ismert. Ekkor véglegesen egyedül maradtam és a pokol legmélyebb bugyrába sodródtam. Végső elkeseredettségemben szörnyű lépésre szántam el magam. Tudtam, hogy már nincs senkim a világon, a remény legkisebb szikrája is kihúnyt belőlem. Csak az emlékek maradtak meg bennem, amik szépek voltak ugyan, de keserű volt visszagondolni rájuk. November 10-én azonban nem bírtam tovább és feladtam mindent. Kisétáltam a tengerpartra, felmentem a legmagasabb és legveszélyesebb sziklára és arra készültem, hogy leugrom. Éppen el akartam rugaszkodni, amikor szorítást éreztem a karomon. Nagyon meglepődtem, ezért könnyes szemekkel néztem hátra megmentőmre. Amint megláttam furcsa érzés kezdett magába keríteni...mintha a kitölthetetlen űr, ami családom halála után maradt bennem kezdett volna eltűnni. Merengésemet a fiú hangja szakította félbe.
-Mi a fenét akartál te csinálni??? - meglepett ez a kérdés nem erre számítottam, főleg nem ilyen stílusban. Kis fáziskéséssel válaszoltam.
-Mi közöd hozzá??? És amúgy ki a fene vagy te??? És hogy képzeled...??? - kezdtem volna kérdőre vonni, amikor félbeszakított.
-Hogy képzelem azt, hogy megakadályoztalak egy ilyen hülyeségben??? Tudod azért tettem, mert tudom, hogy nincs megfelelő ok arra, hogy valaki eldobja magától az életét!!!
-Nem tudsz te semmit!!! Ha az ember egyedül marad, akkor nincs más kiút!!! - kezdtem el kiabálni vele.
-Nézd, nem tudom mi történt veled a múltban, de az akkor sem lehet indok arra, hogy eldobj magadtól egy ilyen értékes dolgot! Gondolj bele, hogy akihez most csatlakozni akartál, mennyire szomorúak lehetnek, hogy így akarsz hozzájuk kerülni. Minden embernek más a sorsa. Az övék az volt, hogy meghaljanak. Nem játszhatsz Istent és nem alakíthatod át a sorsod. A tiéd az, hogy élj még.
- Honnan tudod te azt, hogy nekem ez van elrendelve??? - kérdeztem flegmán.
-Tudom és kész. Érzem, pont úgy, mint azt, hogy nekünk lesz még közös jövőnk. Nem véletlen, hogy így találkoztunk először. Ennek így kellett lennie - éreztem ahogy elpirulok szavai hallatán, amit Ő csak megmosolygott. Mostmár biztos voltam benne, hogy mindketten érzünk valamit a másik iránt. Könnyes szemekkel mosolyogva csak annyit mondtam neki:
-Köszönöm - valamilyen oknál fogva megöleltem az előttem álló idegen fiút, aki készségesen visszaölelt. Amikor kicsit összeszedtem magam kibontakoztam az ölelésből.
-Amúgy a nevem Kuchiki Rukia - nyújtottam felé a kezem. Ő hatalmas kezeibe zárva az enyéimet, mosolyogva mutatkozott be.
-Kurosaki Ichigo - ezek után leültünk a partra, ahonnan nemrég még le akartam ugrani. Elmeséltem neki mindent az életemről és Ő is megtette ugyanezt. A történtek után elválaszthatatlanok lettünk. Nemsokkal később, a találkozásunk után két és fél hónappal összeköltöztünk. Ekkor jutottam a pokolból újra a mennybe. És mindezt az én angyalomnak Ichigónak köszönhetem. Mostmár tudom, hogy a családom küldte Őt nekem és nagyon hálás vagyok ezért. Mert tudtam, hogy a sorsunk mindenképp egybefonódott volna, csak a hely, az idő és a körülmények nem számítottak. Nekem mégis megváltoztatta az életem. Ez az én történetem arról, hogy hogyan kerültem a mennyből a pokolba és újra vissza a fellegekbe.
Egy év kevés idő, csak úgy pörögnek az események, mégis elég ahhoz, hogy a mérce legaljáról a legtetejére kerülj. A sors az, ami irányatja ezt a mércét, ám néha vicces kedvében van és eljátszadozik vele. De a végén mindig minden a megfelelően fog alakulni. Nekem például elhozta az életre szóló szerelmet...Vajon a te Sorsod mi lesz???
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
