|
Az elpusztíthatatlan szerelem
Gyönyörű nyári éjszaka volt. Csendben sétálgattunk kézenfogva. Én mérhetetlenül boldog voltam melletted. Éreztem, tudtam, hogy míg te velem vagy és fogod a kezem semmi baj nem érhet. Úgy tűnik tévedtem. Épp a tengerparton sétáltunk, amikor egy telefon hívása megzavarta a csendet. Te felvetted és pár perc múlva le is tetted. Közölted velem, hogy Renji hívott, mert nagy bajban van és azonnal menned kell segíteni neki. Én csak megértően bólintottam. Belül viszont tudtam, hogy hazudtál nekem, hisz látszott rajtad. Már annyi ideje ismerlek, hogy látom rajtad mikor mondasz igazat és mikor nem. És fájt...Nagyon fájt, olyan volt, mintha a szívemet marcangolnák. Ekkora fájdalommal indultam haza és azon gondolkoztam, hogy miért nem tudtad emondani nekem, hogy miért hívott valójában Renji, miért nem biztál meg bennem annyira, hogy elmondd. Abban biztos voltam, hogy Ő hívott...és sejtettem, hogy valami pasis buliról van szó, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire elmész. Mikor hazaértem sírva feküdtem le. Ahhoz túl büszke voltam, hogy az utcán eresszem szabadjára könnyeimet, így azok már égették szemem, amikor beléptem a lakásom ajtaján. Pár perccel később elaludtam. Retteneteset álmodtam.
Álmomban benyitottam a lakásodba, mert meg akartam beszélni az előző esti dolgokat. Már nem voltam csalódott, megértettem, hogy miért nem mondtad el a dolgot. Mosollyal arcomon néztem körbe a házban, de nem találtalak. Ekkor nyitottam be a szobádba, ahol szörnyű látvány terült elém. Te ott feküdtél az ágyadban...melletted pedig egy ismeretlen nő. Nem lehetett félreérteni a helyzetet, hiszen mindketten meztelen voltatok, ráadásul te átölelted őt. Úgy éreztem, mintha szívemet összetörték volna, szemeimbe égető könnyek szöktek. Nem csináltam semmit, csak csendben elmentem. Haza mentem, ahol megfogtam az összes közös képünket, és a tárgyakat, ami rád emlékeztetett és betettem egy dobozba. Kezembe fogtam a nappalim díszeként szolgáló hófehér kardot és ezzekkel felszerelkezve indultam el a házad felé. Az ajtód előtt megálltam és lehajtottam a fejem. Leraktam a dobozt az ajtód elé, mert hallottam, hogy valaki éppen készülődik, hogy elmenjen. A doboz tetejére tettem egy cetlit aminez állt: "Köszönöm, hogy veled tölthettem az elmúlt pár csodálatos hónapot. A világ legboldogabb embere voltam melletted. Sajnálom, hogy nem tudtalak énis azzá tenni, ezért más nőt kellett keresned. Megértelek, hisz tudom, hogy milyen vagyok, és azt is, hogy csak szánalomból jöttél velem össze. Most összetört szívvel búcsúzok tőled és csak annyit kérek, hogy ne hibáztasd magad a tetteimért. Még mindig szeretlek, pont úgy mint ezelőtt. Rukia"
Elindultam a tengerpart felé, és amikor visszafordultam még láttam, hogy az ajtóban megtalálod a dobozt, benne az emlékekkel és a cetlivel. Te nem láttál meg, aminek nagyon örültem. A kard még mindig a kezemben volt, szememből hullottak a könnyek. Most cserben hagyott a büszkeségem. Nem érdekelt, hogy ki lát meg így, csak véget akartam vetni a kínzó fájdalomnak. Elértem a tengerpart egyik legszebb és legmagasabb szikláját. Kiálltam a peremére, ahol éreztem a lágy szelllőt, ami a tenger felől fújt, és láttam a hatalmas kékség csodálatos ringatózását. Ez kicsit megnyugtatott. Örültem, hogy azt láthatom utoljára, amit nagyon szeretek. Persze a nyomodba se érhetett. A kardot, ami eddig kezmbe pihent, most kivettem a tokjából. Letöröltem könnyeimet, majd utoljára végiggondoltam a csodálatos közös emlékeket. A reggeli jelenetet teljesen kivertem a fejemből, így csak a számomra kedves dolgok mardtak a fejemben. Könnyeimmel küszködve, kedvenc közös dalunkat énekelve elcsukló hangon, felemeltem a katanát. Nem volt bennem félelemérzet. Belül üresnek éreztem magam. A szívemhez tettem a kardom és átszúrtam azt, minden lelki fájdalmamat eltüntetve vele. Éreztem, hgy testem összecsuklik és a tengerbe zuhanok. Két dolgot láttam utoljára. Könnyektől áztatott arcod, amint a nevemet kiálltod a szikla pereméről...és utána a kék tengert tornyosulni magam köré. Már nem fájt, már nem éreztem semmit. Meghaltam"
Mikor másodszorra nyitottam ki a szemem a szobámban ébredtem. Arcom könnyes volt, az ágynemű össze vissza volt gyűrve, látszott rajta, hogy sokat forgólódtam. Lélegzetvételem gyors volt, pont mint a szívem verése. Lehet, hogy álmomban nem féltem, de amint felkeltem remegni kezdtem a félelemtől. Ránéztem az órámra, ami kilenc tizenkettőt mutatott. Először rögtön az jutott eszembe, hogy most szeretnék ölelő karjaidba lenni, ezért felugrottam, hogy felöltözhessek és mehessek hozzád. Ám ekkor egy új érzelem vette át az irányítást. Rettegtem...rettegtem attól, hogyha átmegyek hozzád, ugyanez a jelenet vár rám. Ezért inkább visszafeküdtem az ágyba és bekapcsoltam a tévét, hogy az elterelje a gondolataimat. A telefonomat kikapcsoltam, hogy senki ne zavarhasson. Órákig bámultam a TV képernyőjét, mégsem maradt meg bennem semmi. Néztem, néztem, de nem láttam. Hallgattam, de nem jutott el az agyamig. Nem gondoltam semmire, érzékszerveim teljesen kikapcsoltak. Úgy nézhettem ki, mint egy üres test. Tud mozogni, beszélni, de érzései, gondolatai nincsenek. Így azt sem vehettem észre, hogy csönget valaki. Ez a valaki miután nem nyitottam ajtót benyitott, mivel tudta, hogy hol van a kulcs. Belépett a szobámba és köszönt, de ekkor észrevette, hogy nem hallom őt. Odalépett hozzám és ráült az ágyamra, majd aggódó arccal rázott meg és szólítgatott. Hirtelen tértem vissza a semmiségből a valóságba. Meglepetten vettem észre, hogy Kaien ül mellettem. Kissé meg is ijedtem, mert nem vettem észre, hogy bejött, és ő ezt azonnal észrevette. Aggodalmasan kérdezte, hogy mi történt, amiért így kikapcsolt az agyam. Elmeséltem neki az előző este történteket, majd az álmomat is. Ő figyelmesen hallgatott végig, de amikor befejeztem nem szólt semmit, csak elfordította a fejét és a hajába temette a szemét. Tudtam, hogy valami baj van és, hogy ez kapcsolatban van az álmommal és az estével. Addig kérleltem és faggattam őt míg el nem mondta, hogy mi a baj. Mostmár csak azt kívánom bár ne tette volna, mert ez volt minden baj okozója! Elmondta, hogy igazam volt abban, hogy Te aznap este egy buliban voltál, ahova Ő is hivatalos volt. Ez nem lepett meg, hisz tisztában voltam vele, hogy hazudtál nekem. Mégis fájt egy kicsit, mert lelkem mélyén végig azért könyörögtem, hogy ne legyen igazam. Ám ami ezután jött összetörte a szívemet és halálfélelmet is hozott rám. Azt mondta, hogy egy nővel mentél el a buliból, ráadásul előtte igen nyílvánosan flörtölgettetek. Persze ezután jött az a rész, ahol Kaien próbált védeni, hogy nagyon be voltál rúgva meg ilyenek, de ezeket már nem halottam. Megint belecsöppentem az ürességbe. Egy szánalmas mosoly ült ki az arcomra. Magamat tartottam szánalmasnak, és hogy megbizonyosodjak mennyire is vagyok az, szó nélkül elmentem hozzád. Még az sem számított, hogy az előző esti farmer és felső van rajtam én csak mentem és mentem, egyenesen a célom felé. Ott kopogás nélkül benyitottam és mentem is a háloszoba felé. A szánalmas mosoly még akkor is arcomon volt, mikor beléptem az ajtón és megpillatottam azt a szörnyű képet. Majdnem olyan volt, mint álmomban. Csak egy dolog tette még szörnyűbbé a dolgot. A nő nem volt ismeretlen, hanem állítólagos legjobb barátnőm Senna feküdt melletted. Ekkor elkezdtek hullani a könnyeim. Már nem tudtam őket visszatartani, a gát összeomlott, ami miatt eddig arcom száraz maradhatott és büszkeségem töretlen maradt. Viszont ez után a jelenet után, minden úgy hullot össze, mint egy kártyavár. Csak a különbség az volt, hogy a várat vissza lehet építeni, a lelkemet viszont nem. Nem volt hozzá elég erőm egyedül...csak egyetlen személy volt, aki össze tudta volna rakni....pont az, aki miatt összedőlt minden: a lelkem, a világom, a hitem, az életem. A remény leghalványabb szikráját is kiölték belőlem. Megint csak halkan elmentem, viszont a cetlit már akkor megírtam, a konyhában és ajtódra ragasztottam, ahol biztos voltam benne, hogy észreveszed.
Ezután otthonom felé vettem az irányt és éppen félúton találkoztam Kaiennel, aki láthatólag engem keresett. Én viszont nem álltam meg, csak monoton léptekkel, könnyáztatta arccal, összetört szívvel, szánalmas mosollyal az arcomon, összedőlt világgal léptem be a házamba. De csak a nappaliig mentem, ahol a hófehér kardott levettem a helyéről és indultam is a tengerpart felé. Az ajtóban újra összetalálkoztam Kaiennel, de megintcsak elhaladtam mellette. Egy darabig csak állt utánam bámulva, majd futni kezdett egy másik irányba.
Én újra ott álltam a gyönyörű szikla peremén, a ringatózó kékséget figyelve. Ismerős érzés kerített hatalmába. A könnyeim már nem folytak, félelem nem volt bennem, csak a szívemet marcangolta fájdalom. Lelkem viszont üres volt. Újra elővettem a kardot és újra szúrásra emeltem. Pár miliméter választott el a fájdalmam örök megszüntetésétől, amikor azonban egy kéz megállított. Meglepődni sem volt időm, mert ez a kéz kivette a kezemből a kardot és átölelt szorosan hátulról. Melegség járt át, amikor megláttam a narancs hajtincseket, de ugyanakkor üres lelkemet elöntötte a fájdalom. Csak azt mondogattam magamban, hogy 'Miért? Miért?'. Ekkor azonban magad felé fordítottál és éppen készültél volna magyarázkodni, de én ezt nem hagytam. Inkább elfutottam büszkeségem utolsó tégláját is összetörve ezzel. Megint az általam már jól ismert és már megszeretett ürességbe csöppentem. Itt nem volt semmi gondom, nem kellett gondolkoznom, nem kellett a problémákkal törődnöm. Csak léteztem és ennyi. És ez nagyon megnyugtató volt. Lehet, hogy sokan őrültnek neveztek vagy neveznek emiatt, de én akkor sem és most sem törődöm vele. Viszont azon a napon a mérhetetlen nyugalom hatalmas bajt hozott rám. Érzékszerveim kikapcsolása és monotom futásom miatt, nem vettem észre, hogy a zebra mellett álló lámpa pirosat mutat a gyalogosok számára. Ez lett a vesztem. Az utolsó érzés, ami volt bennem, az nem a fájdalom volt, pedig annak kellett volna lennie, hiszen egy autó elütött és vagy húsz métert repültem. Az utolsó érzésem a félelem volt. Ez a különbség az álom és valóság között. Álmomban nem féltem meghalni, de most, hogy annak küszöbén álltam, féltem. Féltem, mert tudtam mi fog következni. A legszörnyűbb rémálmom...elveszítem Életem Szerelmét. Ez volt egyetlen félelmem és érzésem is: Te. Ezek után fényt láttam magam előtt és beléptem rajta. Gondolatban elköszöntem mindenkitől, majd csukott szemmel léptem át a kaput, mert a fény teljesen elvakított.
- Amikor kinyitottam a szemem, akkor pedig itt ébredtem. - Meséltem a kórházi ágyon ülve neked. Bár fájt a jelenléted, mégsem tudtalak volna elküldeni, inkább marasztaltalak. Mert féltem, hogy bármelyik percben összeomolhat a szervezetem és akkor megint nélküled kell meghalnom. Mert igen, tulajdonképpen akkor, ott az úton meghaltam és csak az mentett meg, hogy ott voltál és segítettél újraéleszteni. Legalábbis ezt mesélte nekem Kaien, aki szintén végignézte a balesetet.
- Rukia én nagyon sajnálom, minden az én hibám. - Folytak le könnyeid az arcodon. Nem akartam ezt látni, mert fájt. Pont ezt nem akartam, hogy szenvedj, ráadásul miattam. De egy kicsit jogosnak éreztem a lelkem mélyén, hisz te is ezt tetted velem. Kiűztél belőlem minden érzelmet. Viszont, ahogy ott ültünk egymás mellett, már kevésbé haragudtam rád. Vagyis eddig sem haragudtam rád, mondjuk inkább úgy, hogy kevésbé marcangolta a szívem az az erős karom, de még azért szorított, ráadásul sebeket is hagyott, körme nyomának mentén. De tudtam, hogy azok csak úgy, mint a fizikai sérülések, begyógyulnak. De ehhez az kell, hogy eltüntessem onnan azt a marcangoló kezet és nem szabad hagynom, hogy bármi vagy bárki is felszakítsa a sebeket. Ehhez viszont az kell, hogy lezárjam a múltat, elfelejtsek minden rosszat, és az ürességet kell mindig fenttartanom. Akkor minden rendben lesz. Abban a pillanatban ez volt a számomra az egyetlen helyes és lehetséges út. Nem akartam, hogy többé bármi is fájjon, vagy megsebezhessen, ezért üressé, egy élő, de nem érző testté kell, hogy válljak. És az nem volt könnyű, így elkezdtem kiépíteni az ürességhez szükséges falat. Le kellett raknom az alaptéglát, ezért beszéltem Veled arról az estéről, és arról a dologról. Máshogy nem ment.
- Nézd, Ichigo, én pont ezt akartam elkerülni. Hisz megírtam a cetlin is, hogy nem akarom, hogy magadra vedd és szenvedj a halálom miatt. Akkor is hittem benne, és még most is hiszek benne, hogy a halál lenne számomra a legjobb. De találtam egy másik megoldást is, ami miatt még itt tudok maradni az élők között, de többé nem fájhat semmi. Ehhez pedig meg kell szabadulnom a múltamtól. Tehát nekünk soha többé nem lehet semmi közünk egymáshoz. Nem foglak keresni, zaklatni, vagy próbálkozni nálad, még azt sem fogom megkérdezni, hogy miért tetted. És szeretném, ha most elmennél, mert pihennem kell. - Hangom egysíkú, unalmas és üres volt, ám mondanivalóm annál mélyebb volt. És tudtam, hogy Te, csak Te, megértetted ezt. Én viszont összezavarodtam, mert hiába értetted meg mondanivalómat nem mentél el, hanem könnyes szemekkel, mégis határozott és dühös hanggal kérdezted meg tőlem:
- Tudod te egyáltalán, hogy mi történt? Mert a hallottak alapján, neked Kaien azt mondta, hogy flörtöltem Sennával utána pedig ágyba vittem. Nos, ez nem igaz, de Kaientől teljesen elvárható, hogy kiszínezi a történetet, hisz szerelmes beléd és magának akar. - Meglepetten néztem rád, de Te csak folytattad. - Elmondom neked most a teljes igazságot. Kérlek hallgass meg és ne szólj közbe! - Erre csak bólintottam, hiszen ha elutasítalak, akkor is végigmondod. Így legalább nyugot körülmények között beszélgethettünk. - Amikor a tengerparton sétáltam nem Renji hívott, hanem Kaien és azt mondta, hogy Renji nagy balhéba keveredett és siessek segíteni neki. Kételketdem benne, hogy igaz-e, amit mond, mert Renji maga hívott volna fel, ha szüksége van rám. De azért aggódtam is érte, mert mivan ha igaz, amit Kaien mond. Ezért elmentem a megadott címre, ahol meglepetésemre nem balhé, hanem buli volt. Bementem megnézni hátha bent van valami, de csak táncoló emberek voltak a házban. Rögtön kiszúrtam Renji tűzvörös haját, odasiettem hozzá és megkérdeztem, hogy minden rendben van-e. Ő értetlenül nézett rám, mivel úgy tudta, hogy aznap este nem megyek bulizni, mert veled töltöm az estét. Én mondtam neki, hogy Kaien hívott fel azzal, hogy bajban van. Miután kiderült, hogy hazudott és Ő is ott van a bulin elkezdtem keresni őt. Ekkor azonban Senna rámakaszkodott és nem hagyott békén míg nem ittam vele valamit. Gondoltam, majd ezután békénhagy, de miután megittam a piámat, furcsén kezdtem érezni magam. Másnap kiderült, hogy drogot csempészett a pohárba. De mindenre tisztán emlékszem, csak a testemet nem tudtam uralni. - Itt közbe akartam szólni, de Te megállított - Megígérted, hogy nem szólsz közbe. Szóval elindultam hazafelé, mert furcsán éreztem magam a szer miatt és Senna velem jött. Nem tudtam ellenkezni, mivel járni is nehezemre esett. Elhajtottunk a kocsijával a házamhoz, ahol én beléptem az ajtón és elköszöntem tőle, de ő nem tágított, hanem beráncigált a hálószobámba, ahol vetkőztetni kezdett. Nagy nehezen, de levakartam magamról és elküldtem haza. Úgy tűnt, hogy elment, ezért lefeküdtem aludni. Később kiderült, hogy visszajött és befeküdt mellém az ágyba. Reggel ezért láttál minket félmeztelenül egymás mellett feküdni. Kérlek Rukia, hinned kell nekem, az igazat mondtam! Kérdezd csak meg Renjit, mert reggel őt még fel is hívtam, mikor megtaláltam az üzeneted, ekkor toppant be Kaien és bevallott mindent, hogy Ő tervelte ki az egészet, de arra nem számított, hogy ennyire szeretsz engem, hogy inkább meghalsz, minthogy átengedj másnak. Elmesélte az álmodat is és rögtön szaladtam utánad és szerencsére épp időben elértelek. Aztán meg te, rád nem jellemzően elfutottál. És innen már nem lényeges. - Kissé hihetetlen volt a történeted, és még fel is kellett dolgoznom a hallottakat és a helyére tenni a darabokat. Ez pár perc csönd kísérte, majd én törtem meg ezt.
- Egy valamit mondj meg őszíntén. - Te csak kérdően néztél rám, ezért én folytattam. - Mit érzel irántam valójában? - Meglepődtél kérdésemen és látszólag nagyon gondolkoztál rajta. Én ezt annak tudtam be, hogy valami hihető hazugságot találsz ki. Kissé csalódottan válaszoltál.
- Nem tudom. Eddig biztos voltam benne, hogy szeretlek, de azután, hogy megpróbáltad megölni magad miattam, teljesen megváltoztál a szememben. Fáj az, hogy te rögtön elhitted Kaiennek, hogy megcsaltalak, ahogy az is, hogy még most sem hiszel nekem. Ez érthető, mégis fáj. A legrosszabb érzés az viszont, hogy megpróbáltad megölni azt, aki számomra az életet jelenti. - Zavartan figyeltelek, nem értettelek, de te folytattad. - A mostnani Rukia, nem az, akibe beleszerettem. Ez a Rukia képes eldobni magától az életét és az a célja, hogy üressé tegye azt. Az én Rukiám nyugodt volt, büszke és megfontolt. nem szerette volna, hogy bármi fájdalom érjen és te megölted őt. Abban a pillanatban, amikor megpróbáltál véget vetni az életednek. Azóta az én Rukiám halott és itt van egy másik Rukia, aki üres én mégis teljes szívemből szeretem őt, az egész lényét, minden porcikáját. Megölte életem szerelmét, de mégis szeretem őt, mert tudom, hogy a régi Rukiát is vissza tudom hozni az élők közé ha hagyja. És én küzdeni fogok érted Rukia, még ha nem is hagyod. Ha kitörölsz az emlékeidből, én akkor is mindig ott leszek, hogy előhozzam a régi éned. Mert amikor meglátlak a lábaim megremegnek, a gyomromban ezer meg ezer pillangó kezd repkekdni, a szívem zakatol, az érzéseim kavarognak, és azt gondolom, hogy ilyen csodálatos teremtés nincs már a földön. Mindig úgyérzem, hogy téged az égiek küldtek, hogy nekem is legyen egy angyalom egy lelkitársam. Én teljes szívemből szeretlek! - Vallottad be őszintén érzéseidet, amitől nagyon meghatódtam. Halvány mosoly volt az arcomon,viszont fejemet lehajtottam, könnyes szemeimet hajam sűrűjébe rejtettem. Te elutasítást és hitetlenséget vártál és láthatóan meglepett a következő mondatom.
- Tudod a lelkitársak gondolata Platóntól származik. Az ókori görög filózófus szerint, az embereknek négy karjuk, négy lábuk, és két arcuk volt. Zeusz fenyegetve érezte magátaz erjüktől, ezért kettévágta őket, így arra ítélve minket, hogy életünk végéig a másik felünket keressük. Nekem nem kellett életem végéig keresnem. Hisz már megtaláltam. Te vagy az Ichigo! - Néztem rád mosolyogva, mire érezhetően mindkettően elöntött a boldogság. Hatalmas és letörölhetetlen vigyorral az arcodon közeledtél felém és szerelmesen csókoltál meg. Éreztelek a teljes lényemmel és ez felejthetelen érzés volt. Hosszú percekig folytattuk a tevékenységünket, amit én szakítottam félbe.
- Még van valami, amit el szeretnék mondani. - Te megijedtél, amit én feletébb viccesnek találtam. - Amikor azt álmodtam, hogy meghalok nem éreztem félelmet. De amikor az autó elütött és tudtam, hogy közel a vég, akkor nagyon megijedtem. Nem a haláltól, hanem attól, hogy elveszítelek téged. És talán ezért is köldtek vissza az égiek a földre, mert féltem és tévedtem. Féltem az elvesztésed miatt és tévedtem azzal kapcsolatban, hogy te csak a múltam vagy. Mert azt nem gondoltam, hogy a jövőm is te vagy és míg te létezel nem halhatok meg! - Könnyes szemekkel csókoltál meg újra és újra. Már mindkettőnk könnyei folytak, de akkor is csak csókolóztunk.
Akkor nagyon boldog voltam veled Ichigo. És igazam is volt. Most, hogy te nem vagy mellettem az én létezésem is megszűnik. Hatvan csodálatos évet töltöttük együtt a balesetem után. Három gyerekünk és kilenc unokánk született. Nem is lehetett volna szebb az élet veled. De tegnap téged szólítottak az égiek, így nekem is mennem kell, mert nélküled újra csak egy üres test vagyok. Míg mielőtt ez elhatalmasodna rajtam elbúcsúztam mindenkitől és idejöttem hozzád, hogy újra együtt lehessünk, de most már az idők végezetéig. Itt állok a sírod előtt nyolcvan évesen és még mindig érzem ugyanazt a tiszta szerelmet irántad. Várj rám, pár perc és együtt leszünk újra. Meghagytam az utókor számára a történetünket, megtettem amit kellet. És most ég veled világ! Érzem, ahogyan holtan esek össze. Amint kinyitom a szemem te állsz előttem. Csak éppen hatvan évvel fiatalabb vagy. Segítő kezet nyújtasz, majd magad mellé húzol. Csak most látom, hogy én is újra fiatal vagyok. Te nézel rám azzal a gyönyörű csokoládébarna szemeiddel és rám mosolyogsz. Boldog vagyok újra és ugyanolyan szerelmes mint eddig. De most már nem választ el senki minket. Te újra megcsókolsz és arcunkat újra könnyek szántják fel, ugyanúgy mint azon a napon.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
