|
Újra együtt
Lassan nyitotta ki a szemeit. Talán megérezte, hogy ezek lesznek az utolsó percek, amikor még látjuk egymást. Ezután én már csak "titokban" láthatom Őt. Kérdően nézett ránk, mire én válaszoltam neki. Tudtam, hogy most neki a teljes igazság kell, nem pedig a kegyes hazugság. Elmondtam neki, hogy ugyan Aizent legyőzte, de az erejét talán örökre elveszítette.
Ekkor láttam a szemében a szomorúságot, az ürességet és csalódást. Én is szomorú voltam, mivel most, hogy elvesztette az erejét, a küldetésem véget ért Karakurában. Vissza kell mennem Soul Societybe, ahol már nem láthatom Őt, nem segíthetek neki, és Ő sem tud segíteni rajtam.
Úgy éreztem mintha az egyik felem kezdene eltűnni. Miután felfogta azt, amit mondtam felállt, felöltözött és az ajtó felé vette az irányt. Kimentünk az utcára. Ekkor láttam, hogy elkerekedik a szeme. Valószínűleg kezdett egyre halványabban látni.
- Úgy tűnik itt a búcsú ideje - hajtottam le a fejem, majd egy szomorú mosolyra húztam a szám - Tudod lehet, hogy te nem láthatsz engem többé, de attól én még látlak téged.
- De ez nekem nem elég - mondta, amin nagyon meglepődtem, majd csokoládébarna szemeibe fúrtam az én lila szemeimet. Ő elmosolyodott, majd csak ennyit mondott - Köszönöm Rukia - válaszoltam volna rá, de láttam, hogy már nem hallja, amit mondok. Ezért még utoljára rámosolyogtam.
Miután bement a többiekkel a házba én elindultam az Urahara Shop felé. Nem siettem, még utoljátra körbenéztem a városban. Még utoljára megnéztem az iskolát, a játszóteret, a parkot, Ichigo édesanyjának sírját, és a helyet, amit Ő mutatott nekem. Elkezdtek megrohanni az emlékek.
Amikor először ide rángatott még csak pár napja ismertük egymást. Ő épp az édesanyja sírjához ment, amikor találkoztunk. Ő a családja elől vitt oda. Ott felvetettem neki azt, amiért valójában követtem.
-Ichigo, az nem lehet, hogy édesanyádat egy hollow ölte meg? - kérdeztem tőle komoly hangnemben.
- Nem kell mindent a hollowokra hárítani! Az egyetlen aki felelős a haláláért én vagyok! Én vagyok anyám gyilkosa! - ezzel elszaladt. Nem erre a reakcióra számítottam, ezért csak álltam ott. Pár perc gondolkozás után elindultam.
Egy dombon kötöttem ki, ahonnan láttam Őt és a családját. Ekkor döbbentem rá, hogy mekkora ökörséget mondtam. Aztán mire észbekaptam, már a Grand Fisher után szaladtunk. Akkor azt mondtam neki, hogy akkor meséljen csak, amikor ő is késznek érzi rá magát. Én akkor is ott leszek és meghallgatom őt. Erre csak elmosolyodott.
Gondolkodás közben elindultam és elértem az Urahara shophoz. Ott megkértem a boltvezetőt, hogy nyisson meg nekem egy Senkai kaput. Ő készségesen segített, hiszen tudta, hogy mi történt. Mikor beléptem a kapuba, még visszapillantottam Uraharára, majd elindultam. Természetesen az átjáróban találkoztam a takarítóval, aki elől futnom kellett. Átértem az átjárón, rögtön a Tiszta Lelkek Városában találtam magam, aminek örültem. A Kuchiki birtok felé vettem irányt, mivel már késő este volt. Szerencsére nem találkoztam a bátyámmal, így "akadálymentesen" mentem fel a szobámba. Bementem a zuhanyzóba, ledobtam magamról a ruháimat, majd beálltam a forró zuhany alá. Ott is sokat gondolkoztam és megrohamoztak ez emlékek, amikre mosolyogva gondoltam vissza. Ekkor megfogant bennem egy érzés. Ez az érzés az akarat volt.
Azt akartam, hogy amikor újra találkozunk - mivel ebben biztos voltam, hogy látjuk még egymást - sokkal erősebb legyek. Szerettem volna, ha egyenlő partnerként állunk ki majd a szörnyek és újabb ellénségek ellen. Soha nem kezelt úgy, mintha kevesebbet érnék mint Ő, de én azt éreztem, mintha Ő mérföldekkel előttem járna, és amikor megpróbálom Őt utolérni, csak gyorsabbra veszi a tempót és soha nem érem el őt. És ezt nem akartam többé érezni. Ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel aludtam el.
Másnap reggel korán keltem fel, letusoltam és elindultam a 13. osztag felé. A nappaliban viszont találkoztam Nii-samával nem kérdezett semmit, csak azt mondta, hogy örül, hogy itthon vagyok. És erre volt most szükségem, nem pedig kérdezősködésre. A kapitány és az osztag is boldogan fogadott, aminek nagyon örültem. A kapitány aznapra csak kevés papírmunkát adott, ezért korán el tudtam menni gyakorolni.
Így ment ez napokon, heteken keresztül. Egy nap aztán nagyon túlhajtottam magam. Szédültem, gyenge voltam és nagyon sokat fogytam. Ekkor a kapitány térített észhez méghozzá egy mondattal:
- Szerinted Ichigo így szeretne téged viszontlátni: meggyötörten, gyengén és összetörten? - erre nem válaszoltam csak hálás mosolyt küldtem a kapitányom felé. Ezek után mindent máshogy csináltam. Rendesen ettem, aludtam és mértékkel edzettem csak. Nem is maradt el a jutalom, mivel 16 hónap folyamatos edzés és egészséges életmód után, megkaptam a 13. osztag hadnagyi rangját.
Tudtam, hogy már csak egy kevés hiányzik és újra láthatom Ichigot. Már csak annyi kellett, hogy elérjem a bankai szintet. Ehhez pedig hosszú szabadságot kellett kivennem és megkérni valakit, hogy segítsen. Tisztában voltam vele, hogy ez a személy csak Yoruichi-sama lehet. Ő készségesen segített nekem. Ugyan nem 3 nap alatt sikerült elérnem a bankai szintet, mint Ichigonak, mégis nagyon hamar elsajátítottam. Két hónap kellett hozzá.
Két hónap után újra a 13.osztagban dolgoztam újdonsült hadnagyként. Elértem azt, hogy a legerősebb hadnagyok közé tartozzak. Nálam erősebb csak Renji volt az alkapitányok közül. Büszke voltam magamra és tudtam, hogy mostmár bármelyik nap kaphatom a jelet, hogy mehetek vissza Karakurába. És nem tévedtem 3 nap múlva Ukitake kapitány magához hívatott. Küldetése volt számomra: vissza kellett adnom Kurosaki Ichigo erejét, mert Urahara elkészült új találmányával. Mérhetetlenül boldog voltam és indultam is, hogy teljesítsem küldetésemet.
Már egy Senkai kapu várt, mellette pedig Renji, Byakuya, Hitsugaya-taichou, Zaraki-taichou és Ikkaku-fukutaichou állt. Gondoltam Ők is jönnek velem Karakurába. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mi dolguk volt ott, előttem csak az lebegett, hogy újra láthatom Ichigot. Hosszú idő telt el azóta, hogy nem láttam őt és már nagyon hiányzott nekem. Csak azt nem tudtam, hogy vajon Ő is így érez-e. De reméltem, sőt lelkem mélyén tudtam, hogy viszonozza érzéseimet. Ilyesmi gondolatokkal indultam meg az átjáróban.
Pár perc múlva az Urahara Shouten előtt értem földet. Bementem a boltba, ahol Isshin-dono és Urahara várt rám. Elmondtam nekik, hogy miért jöttem és boldogan kísértek el Ichigohoz. Meglepődtem mikor megláttam Őt. A földre görnyedve zokogott és valami számomra ismeretlen alakkal kiabált. Éreztem, hogy mindjárt itt van a megfelelő pillanat arra, hogy visszaadjam az erejét.
Amikor felegyenesedett, akkor belédöftem a kardot, amit Uraharától kaptam, pont ezért. Ichigo nagyon meglepődött, mikor megérezte magában a kardot. Hátranézett és azt hitte, hogy apja adja át neki erejét. De ő csak azt mondta neki:
- Nézd meg jól, hogy ki tartja a kardot - ekkor nézett rám és tudtam, hogy most kezd el újra látni engem. Én csak rámosolyogtam és átadtam az erőt neki, ami hatalmas fénnyel járt együtt. Mikor újra megláttam Őt, már halálistenalakban volt előttem.
Letette a kardját és felém fordult. Rámmosolygott és akkor már biztos voltam az érzéseinkben. Szokásos módon elkezdtünk veszekedni, közben pedig felvilágosítottam a helyzetről. Miután megértette visszament a csatatérre és megpróbálta legyőzni Ginjot, akinek nevét beszélgetésünk közben tudtam meg. A harc már a végén tartott, amikor Ichigo háta mögött feltűnt a másik ellenség. Nem volt időm szólni neki, ezért csak elé ugrottam.
Ő ezt észrevette és aggódó tekintettel pillantott rám. Ám a csapás elmaradt helyette egy ütést éreztem a gyomromban és még azt láttam, hogy egy lány ugrik elém és belé fúródik a kard, engem pedig Ichigo kap el. Ezek után elsötétült minden.
Amikor magamhoz tértem Ichigo barna szemeivel találtam szemben magam. Aggódást és megkönnyebülést tükröztek. Felültem, hogy megnyugtassam, hogy már minden rendben van. Körbenéztem és csak a csata maradványit láttam már körülöttünk. Már csak ketten voltunk Ichigoval. Ő elmondta nekem, hogy mi történt, majd amikor már kicsit több erőm volt, elindultunk haza. Már nagyon régen vártam, hogy kimondhassam újra, hogy együtt megyünk haza. Hazafelé elmeséltem neki, hogy hadnagy lettem, és elértem a bankai szintet. Ő nagyon meglepődött ezen, és ezt én nagyon viccesnek találtam. Amikor hazaértünk még késő estig beszélgettünk, majd egymás mellett aludtunk el az ágyban.
Reggel amikor felkeltem az ő tekintetével találtam magam szemben. Ő rám mosolygott.
- Tudod már nagyon hiányzott egész Karakura...de főleg te hiányoztál - mondtam neki pironkodva, amit ő megmosolygott.
- Te is nagyon hiányoztál már. Nélküled nem érek semmit. Én szeretlek téged - először fel sem fogtam, amit mondott. Amikor leesett, megcsókóltam őt, amit készségesen viszonzott.
- Én is nagyon szeretlek - majd ő csókólt meg engem. Ezek után már elválaszthatatlanok voltunk, és minden percünket együtt töltöttük, mégsem untuk meg soha egymást. Így éltünk még sok száz évig együtt.
END
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
