Senbonzakura mestere váratlanuk sarkon fordult, s Senbonzakura követve a
nyomát szorosan mögötte haladva elhagyták a fa árnyékos oldalát.
Tanácstalan tekintettel néztem mesteremre,s közbe vártam a szidást.
Kiléptünk a fa árnyékából,s sietős léptekkel haladt előre mesterem.
Mögött mentem.
Vajon miért nem szól semmit?
Egész úton csak ez járt a fejembe.
Végül megállt a 13. osztag szálláshelyén, s bementünk.
Mindenki üdvözöltes,kinyitotta a hadnagyi ajtót.
Besétáltunk rajta.
Leült az asztalhoz,s rám nézet.
Míg nii-samával titeket kerestünk, megbeszéltük mi legyen a
kapcsolatotokkal.
Végül ügy döntöttünk, nem szolunk bele mit csináltok, ha együtt vagytok, de
elvárjuk nii-samával hogy, napnak bizonyos idejét velünk töltsétek.
Mestere néztem,s  finoman elhúzódót az ajkam.
Most márt tudtam nem lesz gond addig, míg a mestereink számíthatnak ránk.
 Párhónap elteltével különös érzés fogott el.
Ki is derült hamar a tünetek alapján, miszerint áldott állapotba kerültem.
Senbonzakura mestere egyáltalán nem örült neki, mikor meg halotta a hírét
az áldott állapotnak.
A mesterem egyenesen idegbajt kapott a hír hallatán, de még is mikor
megszületett a kis fehér hajú csillogó szemű jövevény, mestereink szíve
megenyhült kicsit.
Végül együtt dajkálták, s nézték időnként, ahogy gügyög.

Nii-sama olyan furcsa.
Mi Rukia?
A mi zanpaktou családunk.
Byakuya bólintót, egyet felém.

Olyan aranyosak voltak, ahogy a nap lemenő sugaraiba álldogáltak és
játszottak a kislányukkal.
Mintha nem is Zanpaktaouk lennének, hanem húsvér emberek, akiknek ugyan úgy
kijár a boldogság.


Vége