Bementem az osztagszállásra, s elkezdtem keresni mesterem.
Hadnagyi szobába meg is találtam.
Széken ült, és kitartóan körmölte a jelentéseket.
Álltam vele szembe, s nem tudtam mit mondjak neki.
Most bizonyára azt gondolja, milyen éretlen kamasz módjára viselkedek.
Sajnos igaza van, nem hozzám való, de ha szerelem, az a bizonyos
rózsaszínfátyol ráborult az elmémre, s egyszerűen képtelen vagyok belőle
szabadulni, míg a testemmel nem érzem testét.

Gazdám szeme sarka rám tekintet, mintha sejtené, mi jár a fejembe.
Elmosolyodót.
-       Látom nagyon megbabonázott nii-sama zanpaktouja.
-       Teljesen máshol jársz.
-       Mester igyekszek mindent megtenni, amit kíván,de…
-       Tudom Soda no Shirayuki.
-       Lassan végzek,s haza mehetünk.
-       Nem sokára virrad mester.
-       Nem érdekes, mivel nem tudnék hasznára lenni az osztagnak.


Végül haza indultunk, s titkon abba reménykedtem összetalálkozok vele, s
ismét váltani tudok vele párszót.
Már majdnem hazaértünk mesteremmel,s búskomoran vetem tudomásul ,nem
futottam bele Senbonzakurába.
Jó alkalom lett volna még jobban elmélyíteni a kapcsolatunkat.
Végül búcsút intetem a mesternek, s a birtok területén, egy kis ligetes
részen sétálgattam.
Nincs is unalmasabb annál, hogy csak magányosan üldögélek a padon, s közbe
a fákon legeltetem a szemem.
Néha előbukkan egy- egy énekes madár, s olyankor meg ajándékoz csodálatos
énekes hangjával.
Nap már majdnem alábukót a nyugati horizonton, s míg azt figyeltem hogyan
tűnik el,s lesz vége egy újabb napnak ,belebújt tekintetem a rózsás felhők
 sokaságába.
Egésznap nem tudtam másra gondolni csak rá.
Bár csak itt lenne velem?- Nagy sóhaj hagyta el rózsás ajkam.
Megéreztem egy apró ölelést a szemim között, ami eltakarta a világát.
Ahogy hozzám ért márt tudtam, Senbonzakura az kire nap, mint nap vágyok,s
mind szüntelen csak üldözöm a gondolataimba , arra gondolok.,- Vajon  mit
csinálhat most?
Megfogtam a kezét,s levetem szemeimről.
Felé fordultam, éreztem, most eljött a pillanat, amire vágytam.
A rózsaszín felhőket az éj csillagos sötét égboltja váltotta fel, míg az
ajkunk össze nem érve, az ég sötétjébe veszet tekintetünk.
Senbonzakura rám nézet csodás rózsás szemeivel.
Megsimogatta az arcom, s a keze ujját végig húzta az ajkaimon, amit
lecsúsztatót az álamhoz.
Magához rántót könnyed mozdulattal, s úgy omlottam tehetetlenül karjaiba,
mint egy rongybaba.
Ajkunk ismét közelített egymáshoz, karja derekamon tért nyugovóra.
 Egy csók, aztán még egy és meg egy.
Többre nem emlékszek, belevesztünk a testi vágyak tengerébe, s hagytuk
sodródni magunkat benne. Másnap reggel az árnyékos liget fái közt tértem
magamhoz, oldalamon Senbonzakurával .
Halvány mosoly hagyta el ajkam szegletét.
Milyen rég vártam már erre a pillanatra.
Játékosan meg cirógattam az ajkát egy fű szálal.
Kinyitotta a szemét, magához rántva csókot adót az ajkamra.
***