20.Fejezet
Hangos kiabálásra ébredtem. Pontosabban ijedtem fel. És, mint tudjuk, nem vagyok egy primadonna,
egyből leestem az ágyról… elég fájdalmas volt a hideg parkettára zuhanni, de annyira kíváncsivá tett
ez a nagy felfordulás, hogy egy szál köntösben mentem ki megnézni, hogy mi is folyik itt hajnalok
hajnalán. Na, jó… tíz óra volt. De akkor is! Az egy tininek még hajnal! Tehát egy szál semmiben
rohantam le a halba, ahol is „csata” nyomait véltem felfedezni. Mi a jó élet történt itt? A gyönyörű
bejárati ajtó a padlón hevert darabokban. Jó ég. Ki lehet ilyen durva? Csak azt ne mond, hogy…
Egyetlen egy valakit ismerek, aki ilyen durva. Az pedig Renji! De, ha Ő itt van, akkor… Ichigo is
itt lenne? Hol lehet? Meg kell találnom! Álljunk csak meg! Höhö! A lelkembe lett gázolva, az a
majom gázolt a lelkembe! Hitegetett, hogy szeret, és átvert! Pedig az ilyen dolgokkal nem jó játszani!
Iszonyatosan fájt, amikor rádöbbentem erre. De mára valamennyire el tudtam ezt rejteni magamban,
jó mélyen. Erre most idejön? Azt várja, hogy majd a karjaiba borulok? Na, nem! Nekem is van ám
büszkeségem! Itt jól bánnak velem! Szeretnek! Eszem ágában sincs egy csalóért feladni ezt az életet!
Visszaindultam a szobámba, hogy csöndben várjam, mikor lesz vége ennek az egésznek. De, amikor
már majdnem beléptem volna a szobámba, valaki a nevemet kiáltotta, kétségbeesetten kiáltotta. Nem
kellett odanéznem, hogy tudjam ki az. Fogamat csikorgatva próbáltam magamra nyugodtságot erőltetni.
Fájdalmas léptekkel léptem be végre az áhított helyiségbe. Egyből összerogytam. Ott ültem a földön,
mint valami hasznavehetetlen baba. Sajnálom Ichigo! Ha odanéztem volna, biztosan meginogtam volna.
Én csak neked akarok jót! Nem akarom, hogy szenvedj miattam! Többé nem! Ezért a saját lábamra
állok, és ki fogom bírni, hogy gyűlölni fogsz! Elviselek majd mindent, csak neked ne fájjon…
-Rukia! – rontott be kopogás nélkül, azonnal a karjaiba zárva. Meglepődtem, tényleg. Remegett! Miért
remegsz Ichigo? Miért ölelsz most úgy magadhoz, mintha hiányoztam volna? Miért teszel úgy, mintha
aggódtál volna értem? Miért? Összeszedve magamat ellöktem bizonytalan tested, majd közömbös
szemekkel néztem a te döbbent szemeidbe.
-Mi történt veled? – csak ennyit tudtál tőlem kérdezni. Fél év után, ez volt az első kérdésed irányomban.
Nevetnem kell! Egy apró mégis gúnyos mosoly jelent meg akaratlanul is az ajkamon. De ez nem is
mosoly, inkább fintor volt.
-Tényleg… ennyi lenne? – csalódottan és sértődötten fúrtam tekintetem a tiédbe. –Azok után, csak
ennyit tudsz mondani?
-Rukia… - döbbenet, fájdalom és értetlenség. Ez volt az, ami most a szemeidben tükröződik.
Felálltam és hátat fordítva neked elindultam az ajtó felé, de ahogy gondoltam te nem engedtél. Erősen
megragadtad a karom majd a falhoz szorítottál. Menekülni lehetetlen volt! Lehajtott fejjel állt előttem,
teljesen mozdulatlanul. Most mi lesz? Valószínűleg jól leordítja a fejem, lehet, hogy meg is pofoz!
Érzem, hogy most tényleg túllőttem mindenen!
-Te… - suttogtad a padlónak. –Hol van? – hangod még mindig halk volt, de iszonyatos düh szűrődött
ki belőle. Értetlen nyögés hagyta el ajkaimat. –Hol van az én Rukiám? – néztél végül rám, egyenesen
ledöftél a szemeiddel. Soha, de soha nem láttalak még ilyennek! És ez megijesztett. Most vajon mire
gondolhatsz? Nem, nem akarom tudni!
-Mit tettél vele? – szűkültek össze szemeid fájdalmasan. Ichigo… te… csak nem? Ilyen vagy, amikor
kétségbe vagy esve? Ennyire fájna az elvesztésem? Lehetséges lenne, hogy azok a szavak igazak voltak?
Lehetséges lenne, hogy te tényleg…
-Mond, Ichigo… - elég nehezemre esett ennyi idő után kimondani a neved, mégis jól esett. -…
szerettél engem valaha? – és ez volt az, amit nem kellett volna soha kimondanom. Szemeid akkorára
kerekedtek, hogy azt hittem kiesnek onnan. Utána akkorát vertél a falba, hogy az egyből megadva magát
összeomlott. Én összeszorított szemekkel vártam a fájdalmas ütést, de semmi.
-Normális vagy te? – ziláltad még mindig kigúvadt szemekkel. Dühös vagy! Nagyon is. Szemeid, mint
a jojó ide, oda járnak, szüntelen harapdálód a szád. Tényleg ennyire feldühítettelek volna ezzel az
ártatlan kérdésemmel? Nem értelek téged! Kis semmiség miatt leszidsz, és ott hagysz, hagyod, hogy
elraboljanak, majd fél után felbukkansz.

-Hogy tudsz ilyet kimondani a szádon? – már teljesen kész voltál, azt hittem itt fogsz agyvérzést kapni.
Teljesen leizzadtál, kezedből folyt a vér, ziháltál. Majd megszakadt a szívem, hogy pont miattam kerültél
ebbe az állapotba…
-Szerinted mire kellene gondolnom? – jöttek ismét számra a kegyetlen szavak, amikkel csak tovább
döföm a láthatatlan tőrt a szívedben. Tudtam, hogy mit teszek mégse tudtam leállni. –Elhagytál,
elraboltak, és fél év után betoppansz. Mit kéne hinnem?
-Bármit! De ezt, nem! Nem hagytalak el soha! – már ordítottál. Én pedig a sírás határán voltam. –Nem
tudtam előbb érted jönni!
-Nem? Ezt csak te hiteted el magaddal, hogy könnyebb legyen a lelkiismereted! – most már én is
ordítottam. Teljes erőmből ordítottam veled, veled… Pont veled, akit a világon mindennél jobban
szeretek!
-Te tényleg megváltoztál! – ez a válasz pofonként csattant az arcomon. Mindenre számítottam, de erre
nem! Azt hittem majd tiltakozol vagy hasonló. Erre a képembe mondod, hogy én már nem is létezem!
-Szóval… számodra, most már végre halott vagyok, igaz? – mosolyodtam el kínomban. Ez volt az utolsó
csepp a pohárban. Akkorát üvöltöttél, mint még soha. Kínok között vergődsz miattam. Fáj mindened,
miattam. Sírsz miattam. Miattam van minden. Mert nem vagyok képes, azt mondani, hogy sajnálom,
hogy, hiányoztál… hogy szeretlek… Most már viszont nincs visszaút. Nem akarom, hogy megint
veszélybe sodord magad miattam. Ettől a perctől kezdve nem nézek többé hátra, csak előre! A jövőmbe,
aminek te nem vagy a részese! A nélküled létező jövő nem lesz más, mint vergődés… csupa fájdalom és
kín. De ez a büntetésem. Amiért ezt tettem veled! Ez a minimum.
-Hogy tudsz te ilyeneket kiejteni a szádon, Rukia? – könnyeid úgy folytak az arcodon, mint a vízesés. –
Hogy szerettelek-e valaha? Rukia, te vagy az életem! Az egyetlen vigaszom ebben a borzalmas bűnös
világban. Te vagy az egyetlen ártatlan dolog, ami az enyém! Te vagy az egyetlen, akit így szeretek…
- ne tedd ezt velem Ichigo. Tudom, hogy ez most fájni fog, de érted teszem. Azért, hogy egyszer majd
boldog lehess!
-De, én már nem érzek így… - hangom remegett, halk is volt. Te pedig megmerevedtél majd
összerogytál… Meg sem mozdultál. Még a lélegzeted sem lehetett hallani. Én viszonyt annál hangosabb
voltam. Sírtam, zokogtam! Féltem, nagyon féltem, hogy mit tettem veled…
-Tényleg… ennyire borzalmas vagyok? – kérdezted szinte már magadtól. –Mond Rukia, ennyire
gyűlölsz? – erre nem tudtam mit mondani. Bolond vagyok, hiszen tudnék mit felelni. Azt, hogy nem!
Nem vagy az! És, hogy gyűlöllek-e? És te, hogy tudsz ilyeneket kiejteni a szádon? Hogy én gyűlöllek-
e téged? Gyűlöllek, mert miattad nekem ilyenné kellett válnom! Gyűlöllek, mert ezt tetted velem! Hogy
juthattunk el idáig? Hogyan? Tényleg megváltoztam! Egy szörnyeteg vagyok! Én vagyok borzalmas
Ichigo, nem te…
-Én vagyok borzalmas… - rogytam én is a földre teljesen erőtlenül. Ezek után nem szóltunk egymáshoz.
Csak ültünk mindketten, rá sem nézve a másikra. Léptek zaját véltem felfedezni és sajnos volt is egy
sejtésem, hogy ki lehet az. Nem is csalódtam. Tényleg Ő volt az. Dühösen mérte végig a szobát és
minket. Ichigo nem reagált semmit. Én döbbenten néztem Aizenre, Őt se láttam még soha ilyennek.
Azonnal nekirontott Ichigonak, a gallérjánál fogva vágta hozzá a még épségben lévő szembe lévő
falhoz. Valamit motyogott, de nem értettem. Ichigoét viszont kristálytisztán. Azt mondta… „Miattad lett
ilyen, miattad veszítettem el Őt.” Szóval ennyi volt? Tényleg ennyi volt. Számára már halott vagyok…
Elkeseredett harcba kezdtek, egymást ölték ott előttem. Azt hittem ott helyben elásom magam, vagy
öngyilkos leszek! Miattam harcolnak! Miattam fog valaki meghalni! Nem, nem, nem, nem! Én ezt nem
akarom! Egymás után mérték egymásra az embereknek már halálos sebeket. Mindketten rengeteg sebből
véreztek. Meddig bírják még? Nem, Aizen nem is érdekel. Ichigo! Meddig bírod még? Tarts ki egy
kicsit! Nem akarom, hogy meghalj! Mit tegyek, mit tegyek? Időm se volt gondolkozni, Ichigo a földre
került, nem bírt már megmozdulni sem, és Aizen ezt ki is használta. Megfogta a kardját majd egyenesen
Ichigo felé hajította. NEM! A testem ösztönösen mozdult, közben sikítottam, kétségbeesetten sikítottam.
Az idő, mintha megállt volna mégis minden olyan gyorsan történt. Azt hittem nem érek oda időben, de
hála istennek a kard az én szívemet döfte keresztül és nem az övét. Fáj…

-NEEEM! – kelt ki magából Aizen. Most viszont óvatlan volt. Míg Ő velem volt elfoglalva Renji
keresztüldöfte rajta a kardot, amit bizonyára az Ő szobájából vett! Igen, az, az a kard, ami elpusztítja
a vámpírokat. Végleg… Látásom homályosulni kezdett. Ernyedten zuhantam a padlóra. A vér, mint
valami palást vett körül. Békésen, kedvesen ölelve. Végre vége?
-Rukia… - hallottam egy megtört hangot. –Rukia… Rukia! – karokat éreztem, amik féltőn vontak körül.
–Hogy lehet ez. Nem, ez nem lehet. Rukia! Nem halhatsz meg itt! Rukia! – teljesen kikeltél magadból.
Félsz? Jól látnám, hogy félsz? Ichigo, van valami, amitől te félsz? Egyre jobban hívogatott a kellemes
félhomály. Most döbbentem rá, hogy mekkora egy barom vagyok. Ha tényleg jót akartam volna
neked, akkor megbocsájtok és kedves mosollyal és könnyekkel az arcomon ölelek vissza. Erre meg
eltaszítottalak magamtól. Kis híján megöltelek az önzőségem miatt. De most már tudom mi a helyes!
Még nem késő helyre hozni a hibámat… Talán, most már elmondhatom neked…
-Sajnálom… - értetlenül néztél.-… hiányoztál…- megremegtél. –szeretlek… - fájdalmasan szűkültek
össze a szemeid. Görcsösen szorítottál magadhoz. Semmiért sem engedtél volna most el.
-Ne mondj ilyeneket! – csuklott el amúgy is bizonytalan hangod. Nem érdekel. Csak hallani akarom…
-Mond ki! – meglepetten fürkészted haldokló arcomat. –Mond meg… - tiltakozni akartál, de még sem
tetted, végül, kimondtad…
-Szeretlek… nagyon szeretlek… - nyögted elhalóan, miközben egy utolsó lágy csókot leheltél színtelen
ajkaimra. Én pedig nagyon boldog voltam, hogy ezek után még képes voltál ekkorát hazudni értem.
Csak, hogy én jobban érezzem magam. Megszántál… ez nem szeretet, ez szánalom… Mégis! Egy percre
elhittem, hogy igaz. Én ebben a hitben akarok meghalni.
-Köszönöm… - leheltem utolsó erőmmel. Még láttam, ahogyan eszeveszett sírásba kezdesz,
ordítasz, szólongatsz, te még reménykedsz abban, hogy veled maradhatok. Ezek után pedig,
nem lehet… -Ne sírj miattam… so-… ha…