19.Fejezet
Unottan süppedtem bele a puha ágyba. Most nagyon el vagyok szomorodva. Ichigo a mindenem…
-Legszívesebben eltűnnék… - suttogtam megtörten
-Ebben segíthetek. – hallottam egy mély undorító hangot.
-Ki van ott? – ijedtem meg. Csak egy sötét alakot láttam. Miért remegek? Hirtelen elsötétült minden.
Amikor magamhoz tértem nem láttam semmit! Szó szerint az orromig sem láttam. Mi a halál? Most
lehet, hogy begolyóztam és saját magamhoz beszélek? Nem, ennyire én sem lehetek sík… De akkor
miért van ennyire sötét? Nem fizettem villanyszámlát vagy mi? Na, jó. Inkább nem gondolkozom, mert
abból csak oltári nagy baromságok lesznek. De akkor mivel töltsem az időt? Tökre uncsi itt. Látjátok?
Hülyeségeket beszélek, vagyis gondolok! Istenem. Ahhoz képest, hogy valószínűleg elraboltak, tök jól
elvagyok. Na, lássuk van-e itt valaki…
-Hahóóó! – ordítottam. –Van itt valaki? – semmi válasz. Akkor egyedül vagyok, fenomenális… Oké.
Találjunk ki valamit. Felálltam és elindultam valamerre, de nem volt jó ötlet. Ugyanis nekimentem
a falnak, de fullra… és ez fájt… Sosem tudtam jól tájékozódni… Megfordultam, megpróbáltam
visszajutni az ülőhelyemre, de csak az lett a vége, hogy elbotlottam valamiben. Oké. Legjobb, ha nem
csinálok semmit. Felkanalaztam magam majd a nagy nehezen megtalált ágyra ültem. Tudok mi? Már azt
is kiderítettem, hogy egy ágyon ülök! Fú. Na, mérjük fel a helyzet súlyosságát. Egy sötét valamit láttam
az ablakomban, ami elrabolt. Öhm, most én vagyok hülye, vagy ennek tényleg semmi értelme? Basszus.
Nem bírom sokáig egyedül. Tessék! Kezdek pánikolni! Istenem! Ichigo… Vajon feltűnt neki, hogy
elraboltak? Fúh, de hülyén hangzik! Tutira nem tűnt fel neki. Haragszik rám, kizárt, hogy visszamenne
a szobámba… és tudná meg, hogy eltűntem. Lehet, hogy itt halok meg? Na, basszus… Nem nézek több
krimit meg horrort… Hangokat hallottam. ANYÁM! Miért nincs itt Ichigo, hogy megvédjen? Milyen jó
lenne most az erős karjaiban, hozzásimulva, miközben azt suttogom szüntelen, hogy szeretlek, szeretlek.
Miért mindig én? Tudom, mindenki ezt kérdezi magától, de nem hiszem, hogy őket elrabolták…
-Itt van. – hallottam egy mély hangot.
-Remek! – most pedig azt az undorító hangot, amitől teljesen kikészülök. Már remegek is. BASSZUS,
BASSZUS, BASSZUUUUS! Benyitottak. Istenem! Meg fogok halni! Mit csináljak? Rugdossam meg
őket? Nem… ez nem jó… Akkor, akkor… WÁ! Ez megfogta a karom! Nem bírtam ki, hogy ne sikítsak
egyet. De inkább bírtam volna ki. Most a mocskos kezét a számra tapasztotta.
-Nyugalom édes! Nem foglak bántani! – kuncogott. Valahogy ez nem vicces…
-Miért vagyok itt? – kérdeztem félénken.
-Te nagyon fontos vagy nekünk! – mormogta. –Te leszel a vámpírok anyja! A véred különleges!
Szükségünk van rá.
-De, ha lecsapoltok, akkor meghalok. – motyogtam.
-Nyugalom drága! Vigyázunk rád! – mosolyodott el. Tulajdonképpen ebben a félhomályban nagyon
ijesztő az arca!
-Miért nem nyugtat ez meg… - suttogtam.
-Gyere! Bemutatunk a vámpíroknak! – fogta meg a kezem majd állított fel. Ez tiszta hülyeség! Mintha
valami rossz vámpíros filmet néznék… Végig vezettek valami folyosón majd egy ajtó meg még egy és
egy hatalmas csarnokba érkeztünk. Gyönyörű volt! Márványoszlopok mindenhol! Mintha a 19. század
elején járnánk. De tuti! A francokat tuti! Inkább sikítozva kéne futodzsgálnom, hogy mentsen meg
valaki! Tényleg nem vagyok normális. Pedig fekete a hajam… hiába… belül szőke vagyok… na, jó nem
szidom itt magam. Erős leszek és megvédem magam, ha már senki más nem teszi meg helyettem.
-Kedves vámpírtársaim! – kezdte a szónoklatát… ki is? Szerintem Ő Aizen. Szóval, kezdte Aizen a
szónoklatát. Amúgy ez tök gagyi… „kedves vámpírtársaim”? Jesszus… Hova csöppentem én? Szívesen
folytattam volna a gondolatmeneteimet, ha ez a nyomi itt előttem nem folytatja a hülyeségeit.
-Eljött az idő, amire oly régóta vártunk! – szólalt meg ismét, legnagyobb bánatomra. Milyen gagyi már
ez a szöveg? Nem lehetne, valami drámaiabbat vagy nem tudom? Ideges leszek, a végén még lelököm
innen ezt a barmot, bár kétlem, hogy bármi baja esne. Sőt abban is kételkedem, hogy egyáltalán a
közelébe érek azelőtt, hogy észrevenne. Nem is figyeltem, hogy mit mond csak arra eszméltem föl, hogy

engem maga mellé állít és, hogy mindenki tiszteletteljesen meghajol előttem. Jézusom! Aztán meg heves
éljenzésekben törtek ki. Azta! Egész kis rajongó táborom lett! Hát beszarás komolyan mondom! Persze
nem feledkezhetek meg arról sem, hogy én most egy túsz vagy valami ilyesmi vagyok, azt hiszem. Tök
jó… Valami újabb baromságot motymogott majd elvezettek egy szobába, ahol szebbnél szebb régi
stílusú női ruhák voltak. FÚ! Ez a lila ruha iszonyatosan szép. Nem bírtam magammal és odarohantam
és agyon tapiztam. Aizen odalépett mellém majd mosolyogva megjegyezte, hogy öltözzek át. Persze
még sosem volt rajtam ilyesmi szóval csak néztem rá értelmesen, mire egy fejcsóválás keretében
beküldött egy szobalányt is hozzám, aki készségesen segített. Pár perc múlva már ott pompáztam a tükör
előtt és nem bírtam betelni a látvánnyal! Ez a ruha… Nagyon, nagyon szép! Lila volt majdnem az egész,
kivéve a mell részénél, ugyanis ott fekete volt. Annak érdekében, hogy ne legyen ilyen „unalmas” viselet
az egész ruhát fekete rózsa minták díszítették. Meglepetésemre még a hajamat is megcsinálták, fel lett
tűzve egy kontyba, elől pár tincset hagytak csak szabadon, és a hajamba kaptam egy gyönyörű sötétlila
rózsát. A csúcs viszont az volt, amikor az ujjamra egy arany gyűrű lett húzva. A ruhához hasonlóan ez
is lila volt, vagyis csak a hatalmas kő benne, ami nem hiszem, hogy hamisítvány! Szóval, ha valaha
ki is jutok innen (élve), akkor tuti eladom és többé nem lesz gondom az életben! Időm sem volt azon
gondolkozni, hogy mit veszek majd a rengeteg pénzen, mert Aizen megzavart csodás gondolataimban.
-Istenkém! – lépegetett körbe, körbe, körülöttem. –Egyszerűen gyönyörű vagy!
-Óh! – ez a kis hangocska ösztönösen bukott ki belőlem. –Hát, köszönöm.
-Gyere! A java csak most jön! – ragadott meg kezemnél fogva. Út közben felvilágosítottam Ő
méltóságát, hogy egyedül is tudok menni, nem kell cibálni, amire egy gúnyos mosoly kíséretében lettem
elengedve. Remek! Arról már nem tettem említést, hogy az a mosoly az idegeimre ment! Miért nem
lehet csak simán elengedni? Hát olyan nehéz ez? Gondolataimba merülve nem is vettem észre az ajtót,
amíg neki nem mentem. Hát ez fantasztikus! Kisebb orrvérzés közepette foglaltam helyet az asztalfő,
azaz Aizen mellett. Mindenki mélyen meghajolt majd a köszöntő után neki láttunk a vacsorának. HUH!
Renjinek tetszene ez a hely! Tele van mindenféle, ízletesebbnél ízletesebb kajákkal! Valljuk be, az én
nyálam is összefutott a számban! Persze illedelmes módon csak mindenből mértékkel vettem. Szép
nyugodtan fogyasztottam el. Hallottam is az elismerő susmogásokat. Háh! Tök pro vagyok! Nah, de no
ego drágáim! Én itt egy tekintély vagyok! Felnéznek rám! Ez milyen jó már! Hamar eljött este, én
fáradtan zuttyantam le a nappaliban a kandalló elé. Ez az egész hely olyan, mint egy bizarr régi film. De
tetszik! Kifejezetten élvezem ezt az új „életet”, holott még csak pár órája vagyok ennek a csodálatnak a
részese. Álmos vagyok, nagyon. Megnyugodva tapasztaltam, hogy a fürdő és egyéb terén remekül
felszerelt ez a hely. Fáradtan léptem be a zuhanyzóba és csak folyattam magamra a forró vizet. Ichigo…
hiányzol, mégha én neked nem is. Áh, nem hiszem el. Miért kellett nekem egyáltalán beleszeretnem
abba a baromba? Gondolhattam volna, hogy egy vámpírral nem lehet rendes szerelmi életem. De mikor
annyira imádom, tényleg… Most mihez kezdek? Éljem le itt az életem? Mint vámpírok „anyja” vagy mi?
Nekem ez elég durván hangzik. Bár kimondhatatlanul szép ez a hely, mindenki tisztel, de mégis. Te nem
vagy itt… és ez így már nem ugyanaz… Ichigo… mond, miért nem szeretsz már? Egyáltalán szerettél
valaha? Miket mondok. Hiszen a szívem mélyén tudom a választ erre az egyszerű kérdésre, Egyszerű?
Nem. Ez a legbonyolultabb dolog z egész világon. Szavakkal ki nem mondható, hogy mennyire
szeretlek, hogy mennyire akarom, hogy minden percben velem légy, hogy ölelj magadhoz olyan
szorosan és féltőn, mint még soha. Hiányzol… de tudom, hogy ez fordítva nem így van. Valószínűleg
örülsz, hogy egy gonddal kevesebb… Elég késő volt már, úgy döntöttem lefekszem aludni. Ahogy
vártam, a sötét éjszaka nem kegyelmezett. Reggel kialvatlanul csoszogtam a tükör elé és valósággal
agyvérzést kaptam a látványtól. Te szentséges atya úristen! Ennyire azért nem lehetek ronda! Vagy
mégis? Valamelyest rendbe tudtam rakni a fejem. A hasam hangos, megjegyzem, nagyon hangos,
korgásokkal jutatta eszembe, hogy bizony valamit kéne ledobni oda. Remek. Azt se tudom, merre van az
ebédlő…
És ez így ment napokon, heteken, hónapokon keresztül. Fél év bizony hosszú idő. Már teljesen
beletörődtem abba, hogy Ichigo nem fog eljönni értem, soha. Az elején még naivan azt gondoltam
talán érek neki annyit, hogy elvisz innen, de úgy látszik tévedtem, már megint. Azt hittem, hogy az

együtt töltött idő, nem csak számomra volt varázslatos, egy új világ, hanem neki is. Megjátszotta volna
az egészet? De, akkor nem lett volna ennyire gyengéd. Láttam a szemeiben azt a bizonyos földöntúli
örömöt, amikor végre kételyek nélkül csókolhatta ajkaimat. Amikor engedély nélkül ölelhetett. Tudom,
hogy jól esett neki. De akkor miért? Komótosan masíroztam a most már ismert folyosókon. Esélytelen
lenne, hogy eltévedjek. Ennek a helynek minden egyes zugát ismerem, akár a tenyeremet. Tele van
vámpírokkal, akiket most már egytől egyig ismerek. Azt hittem, hogy gonoszak meg ilyesmi, de
egyáltalán nem. Sőt, kimondottan humorosak. Mondjuk Ichigo is az. Ichigo… Nem! Ez a név számomra
tiltott! Soha többet… nem mondhatom ki. Nem gondolhatok rá. Nem bújhatok meleg ölelésébe, soha
nem csókolhatom… Ebbe bele fogok őrülni. Vagy már meg is történt? Nem akarok elmezavarodottként
ezen a helyen meghalni! Egyáltalán nem akarok meghalni…