18.Fejezet.
Megfogtam majd ráterítettem csupasz testére. Kerestem egy rongyot, bevizeztem majd szépen letöröltem
róla a vért. Elég sokáig tartott mire rendbe raktam. Csoda, hogy nem ébredt fel senki! Felkaptam és
átvittem a szobájába. Óvatosan lefektettem az ágyára, a törölköző épp hogy takarta testét, vállai és lábai
kilátszódtak. Elkapott a hév! Nem! Már megint kezd úrrá lenni rajtam a vámpírösztönöm. A nyaka…
-Rukia… - hajoltam arcához. Teste erőtlenül feküdt az ágyban. Nem, ezt nem tehetem vele! Nem
tudnék utána a szemébe nézni. Így hát csak egy puszit nyomtam homlokára. Leültem az ágy szélére és
bambultam. Ez tiszta olyan, mint az, az este, amikor… amikor… megharaptam… még rágondolni is
szörnyű, hogy bántottam! Most mit tegyek? Vajon mikor tér magához, hogy lehet ilyen béna… Órákig
üldögéltem mellette, míg el nem aludtam. Rukia nyöszörgésére ébredtem.
/Rukia szemszöge/
Mi ez? Őrületesen fáj a fejem. Szemhéjaim óvatosan nyitódtak fel, sötét van. Hány óra lehet? Egyáltalán
miért vagyok egy szál törölközőbe? Ó! Már rémlik valami… igen… elestem a fürdőben! Miért ilyen
nehéz a hasam? Terhes csak nem vagyok! Odapillantottam valaki a hasamon pihentette fejét. Jézusom!
Kezemet az alvó alak fejére tettem. Várjunk csak, ezek a tüsis tincsek. Ichigo!
-Ichigo… - nyekegtem. Meg se rezzent. Basszus! –Ichigo! –hangom már sokkal határozottabb volt, mint
az előbb, de még így sem kelt fel.
-Ichigo! – lökdöstem meg.
-Na… - mormogta. –RUKIA! – tért észhez.
-Szia… - motyogtam.
-Jól vagy? – rohamozott meg kérdésével.
-Remekül vagyok. – mosolyodtam el.
-Már fürödni sem tudsz egyedül? Komolyan… - dörmögött. –Hogy lehetsz ennyire béna? Már a fürdőbe
sem engedhetlek be egyedül?
-Aha! Értem mire megy ki a játék! Te be akarsz jönni, amikor fürdök! – gúnyolódtam.
-Rukia ez nem vicces! Halálra aggódtam magam miattad! – pattant fel.
-Jól van, na… csak vicceltem… - nevettem. Dörmögött valamit az orra alatt majd durcásan leült az
íróasztalomhoz. Ilyenkor olyan, mint egy 5 éves kisgyerek, aki nem kapta meg a játékát… Felálltam,
próbáltam halkan mögé osonni. Bár minek? 10 kilométerről is meghallja… Nem baj. Egy próbát megér.
Ott álltam már a háta mögött.
-Ne durcizz! – öleltem át. Éreztem, hogy megrezzen. Megragadta a karomat majd valahogy az ölébe
ültetett. Azt a rohadt… szívinfarktust kaptam! Hogy lehet, hogy csak így átrepített magán? Jézusom…
Ez nekem sok!
-Na, mi van? – gúnyolódott.
-Semmi! – nevettem el magam. Értetlenül nézett rám, majd ő is elmosolyodott.
-Hapcíí! – tüsszentettem egy nagyot. Basszus, ez hirtelen jött. Majdnem Ichigo képébe taknyoztam!
-Mi a? Csak nem megfáztál? Ugye! Mert este kint kell lenni, meg elesni a kádban! – mormogta. Ez most
szid engem? Azta…
-Izé… - motyogtam.
-Mi az? – nézett rám.
-Nem kéne ilyen közel lennünk egymáshoz! – feleltem.
-Mi van? – akadt ki. –Egy kis nátha nem állhat az utamba, attól még ugyanúgy szeretlek!
-Te hülye! – jelentek meg a kis vízcseppek a fejemen, de közben nevettem is. –Azért nem kéne közel
lennünk egymáshoz, mert még elkapod vagy valami!
-Ja! Értem! – nevette ki saját magát. Ennyire agysejthiányos nem lehet! Nem így ismertem meg…
-Én azt hittem, hogy te okos vagy, nagyon okos! – értetlenkedtem.
-Okos is vagyok. Mit vársz egy vámpírtól? Nehogy lemerd becsülni az agykapacitásomat! – oktatott ki.
Ó… Az agykapacitását…
-Jól van… - nyekegtem, nagy nehezen kikászálódtam az öléből. –Álmos vagyok.
-Akkor aludj. – mormogta. –És még az én agykapacitásom kicsi…

-Beszóltál? – vettem elő gyilkos tekintetemet, miközben bebújtam a jó meleg takaró alá.
-Nem… - mosolygott. Kényelmesen elhelyezkedtem pihe puha ágyikómban, Ichigo fölém hajolt.
-Jó éjszakát! – nyomott egy lágy csókot ajkamra.
-Jó éjt… - nyomtam el egy ásítást. Pár perc múlva már aludtam is.

Nem tudom, hogy mi történt éjjel, de reggel a padlón ébredtem.
-Mi a jó élet? – kecmeregtem fel az ágyra. –Ichigo! – már meg is van. Az én drága házi vámpírom kitúrt
engem! Ezt nem úszod meg szárazon eperke. Szó szerint! Kimentem a fürdőbe majd egy pohár hideg
vízzel tértem vissza. Gonoszan elmosolyodtam majd…
-ÁÁÁ! Mi a halál? – pattant fel vizes pólóval.
-Óh! – pirultam el. Vizes póló! Ehehe! Erre nem is gondoltam! Gonoszan elmosolyodtam majd letettem
a poharat az éjjeliszekrényre. Fölé hajoltam, hogy találkozhassam az irtózatosan dühös tekintetével.
Ajajj! Ezt lehet, hogy nem kellett volna. De olyan aranyos így! Az általában összevissza álló tincsei
most megadóan lefelé konyultak. És a felsőteste… Awww… Ilyen teste csakis neki van! Egy ISTEN!
De kezdek félni! Most nagyon mérges rám. Lehet, hogy ez a vizes dolog egy kicsit túlzás? Mindegy,
vissza már nem csinálhatom. Pedig de meg tenném! Nem akarom, hogy ez az édi bédi vámpírka most
engem szidjon, pedig fog, és van egy olyan érzésem, hogy ez nem fog nekem tetszeni. Mostanában
eléggé ingerlékeny. Biztos az miatt az Aizen vagy ki miatt.
-Rukia! – ejtette ki nevemet olyan lassan, hogy bennem megállt az ütő. Na jó, nem, mert akkor halott
lennék…
-I-igen? – mosolyogtam hülyén. Hát ez van! Ha valakit rettegésben tartanak még szép, hogy hülye
képeket vág! De miken is gondolkozom! Inkább ki kéne találnom valami védelmi stratégiát! Ha ez
rám ront, én meghalok! Bár elmondása szerint nem okozna nekem fájdalmat soha. De, amikor ilyen
szemekkel néz rám az igen is fáj! Hazug disznó…
-Ezt most minek kellett? – szűrte a fogai között. Anyám. Most tényleg dühös.
-Hát… öhm… mert… mert kitúrtál! És én a fél éjszakát a padlón töltöttem! – hablatyoltam össze vissza,
mint valami elmeháborodott.
-Ennyi? – kérdezte mély hangon. FÉLEK! Mi lenne, ha most valaki berobbanna és megvédene!? Igen,
ez nem lenne rossz. De a legjobb most az lenne, ha… Várjunk! Én nő vagyok, igaz? Persze, hogy nő
vagyok… Szóval. A nőknek van az a bizonyos csáberejük. Csak annyit kell tennem, hogy szépen nézek
rá és csábosan mosolygok! Hehe! Ennek nem fog tudni ellenállni.
-Ichigo! – rebegtettem szépen pilláimat. –Na, ne haragudj! – húzódtam hozzá közel. De csak dörmögött
valamit és elhúzódott tőlem. Basszus! Most tényleg ennyire haragszik? Lehet, hogy ez komolyabb, mint
gondoltam?
-Ichigo… - mormogtam.
-Hagyjál. – jött a pofonként szolgáló „válasz”. Úristenem! Szabályosan ugrottam egyet, aminek
következtében megcsúsztam a padlón és elvágódtam. Azt a rohadt! EZ ROHADTUL FÁJT! Nem igaz,
hogy csak én lehetek ilyen béna. Ez a barom meg még arra sem méltat, hogy rám nézzen. Hát ez kurva
jó! Ha ő így, akkor én is így. Nehogy már itt kéregessem magam! Heh! Most jön az, hogy én rohadtul
bedurcizok!
-Kifelé. – motyogtam. Azt hittem, hogy a fejemhez vágja, hogy ne parancsolgassak vagy hasonló, de
szó nélkül felállt és kiugrott az ablakon. Ez még jobban fájt, mintha beszólt volna. Most komolyan,
ugye nem indultunk el afelé, hogy szakítunk? Lehet, hogy bunkó, de én szeretem! Már akartam
indulni a suliba, amikor rájöttem, hogy szombat van. Okos vagyok ugye? De most ez a legkisebb
gondom. Ichigoval mi lesz? Tuti, hogy nem fogja idetolni a képét! Én meg nem tudom, hogy hol
lakik. Fantasztikus. Megnéztem a telefonkönyvbe, de nem találtam semmit. A neten és nézelődtem, de
szintén semmi. Ez az én formám. Most mit csináljak? Nem hagyhatom így a dolgokat! Kellett nekem
bedurcizni. Mondjuk, nem hagyhattam, hogy csak Ő jöjjön ki győztesen! A fene a büszkeségemre!
Anyám robbant be, hogy jöjjek ebédelni. Én meg csak néztem rá szépen, hogy mi a jó ráknak
ebédeljek 9-kor. De kiderült, hogy mint már sokszor most is tévedtem és hülyét csináltam magamból.

Az órára sandítottam és láttam, hogy fél 1 van. Ember… Közöltem anyámmal, hogy nem vagyok
éhes, de nem hagyott békén. A reggeli vagyis, déli veszekedésünk óta Ichigoval, pedig pláne nem
vagyok éhes, de ideges annál inkább. Elküldtem anyámat oda, ahol még nem járt. Még jó, hogy már
hozzászokott az efféle kitöréseimhez… Fásultan bámultam ki az ablakon, a levelek már kezdték
felvenni őszi „ruhájukat”. Szép volt, de most valahogy csak még jobban elszomorított. Lehet, hogy a mi
kapcsolatunk is így ér véget? Én vagyok a fa, Ichigo a levél, a számomra legfontosabb levél mindközül,
majd, amikor jön a hideg és megérkezik a tél, egyszerűen lehull, elhagy? Fenébe, mit drámázok én itt?
Sosem szerettem az irodalmat… Unottan süppedtem bele a puha ágyba.