Ennyi volna? Tényleg vége? Nem hiszem el… nem akarom elhinni, hogy megint búcsút kell
mondanom neki! Épp, hogy újra találkoztunk, épp, hogy minden kezd a régi lenni és most megint
el akarnak szakítani tőled? Kegyetlenek! De te is az vagy. Kegyetlen vagy, mert nem veszed észre,
hogy mennyire kötődöm hozzád, nem veszed észre, hogy mennyire aggódom érted, nem veszed
észre, hogy szeretek veled lenni… nem veszed észre, hogy szeretlek… és ezért mész most is el egy
szó nélkül! Megint itt hagysz, az űrrel, ami tovább nő bennem, ami tovább kínoz. Tényleg nem vetted
észre? Vagy csak nem akarod észrevenni? A te szemedben én csak egy barát vagyok, ugye Ichigo?
Vagy talán még az sem… De miért fáj ez nekem ennyire? Amikor először találkoztunk idegesítőnek
tartottalak, aztán csak szimplán egy idiótának… de… valamiért a te idiótaságod olyan imádnivaló.
Vagy ez is csak nekem az? Csak az én gyomrom hány bukfenceket, amikor meglátlak? Csak én
reagálok így rád? Akárhányszor hozzám szólsz, hozzámérsz… a szívem ki tudna ugrani a helyéről,
de próbálom leplezni! Takargatom előled Ichigo, mert félek, hogy mit szólnál ehhez. Valószínűleg
kinevetnél, bár nem úgy ismerlek. Ismerlek én téged egyáltalán? Hiszen nem tudom, miért nem
veszel észre… nem tudom, miért nem fogod már fel, hogy…

-… szeretlek…- hangom halk, remeg. Bizonytalan vagyok. Fel sem fogom, hogy éppen mit mondok.
Te jó isten! Mit mondtam?! –Úgy értem köszönöm! – próbáltam menteni a helyzetet, de talán csak
rosszabb lett. Megálltál, felém se fordultál… mintha gyomorszájon vágtak volna! Tudtam, hogy te
nem éreznél így irántam soha, de a szívem mélyén valahol még reménykedtem. Én hülye… hülye,
hülye… Nekem ez nem megy. Ezek után mégis, hogy nézzek a szemedbe? Mindent elrontottam,
azt a kicsi helyet is, amit elfoglaltam a szívedben, még azt a picit is elveszítettem… örökre…
Tested rázkódik! Te most… kinevetsz engem? Ichigo! Te komolyan ilyen lennél? Nem elég, hogy
visszautasítasz, még ki is gúnyolsz? Nem így ismertelek meg téged! Csalódott vagyok… igen… az
vagyok… a könnyeim… megállás nélkül hullnak… megríkattál… Lassan fordulsz felém és nézel a
szemeimbe. Ne! Nem akarom, hogy láss! Nem akarom látni a gúnyos mosolyt az arcodon, nem
akarlak többé látni… Csak tudnám, miért fáj ez ennyire! Miket is mondok, hiszen tudom, miért van…
azért, mert én, tényleg szeretlek téged még most is… de nem hittem volna, hogy te ilyesmire képes
vagy! Csalódtam benned… Egy kar, majd még egy. Erősen ölel magához… mi ez? Nem láthatom, mert
hátulról von magához. Mi történt? Nem értek semmit. Ichigo!

-Ha tudnád, hogy milyen régóta szeretném ezt hallani… - dünnyögöd kábítóan a fülembe.
Elgyengültem… Nem álmodom? Ez, ez tényleg megtörtént? A karjaid… a tested… mindened olyan
mérhetetlen nyugalmat sugároz. Mintha végre célhoz értek volna. Ichigo, te… Lehetséges lenne, hogy
te is ugyanazt érezted már régóta, mint én? De akkor miért nem mondtad el nekem? Nem, tévedek…
biztos, hogy nem érzel így. Olyan buta vagyok… Sírok… megint… de most miért? Már megint Ichigo
miatt… nem is… még mindig Ichigo miatt…

-Rukia! – fordítottál magad felé határozottan. Nem mertem a szemeidbe nézni. –Nézz rám. –
mormogtad türelmetlenül. Nem! Félek! -Rukia… nézz rám! – kezed gyengéden állam alá helyezted
majd óvatosan felemelted azt. Most már látod… A sírástól eltorzult arcom, a kisírt szemeimet, amiket
nem merek a tiédbe fúrni, mert túlságosan tartok a gúnytól, amit látnék benne. Kerülöm a kíváncsi és
követelőző szemeidet, félek a visszautasítástól. Félek tőled Ichigo…

-Rukia… - arcom fél tenyeredbe fogod, amitől kellemesen megborzongok. –Miért sírsz? – fejed
nyugodtan fúrod nyakamba. Érzem a leheleted a bőrömön, kellemesen csiklandoz, de éget is…

-Azt hittem, hogy te… - suttogtam hajadba bújtatva akaimat.-… hogy te… nem…

-Elég… - vágtál közbe morcosan. –Ne mond ki… idióta… - sértődötten nzel rám nekem pedig nevetni
lenne kedvem. Hogy lehettem ilyen buta? Hiszente sosem tennél ilyet. Mégha nem is éreznél úgy,
mint én, sosem lennél képes ezt így a képembe vágni, ugye? Másik kezed is most már arcomon
pihent, ajkaid szép lassan az enyémhez közeledtek. Ez nekem túl hirtelen jött! De nem akarlak
elutasítani téged, soha! Görcsösen szorítottam össze könnyektől nedves pilláimat és vártam, hogy
mikor ébredek fel! De a várt érzés helyett valami teljesen mást tapasztaltam meg. A törödést! Nem
vetetted egyből magad rám, apró puszikkal tünteted el könnyeimet az arcomról és ez a cselekedeted
számomra olyan gesztus, ami mérhetetlen bizalmat von maga után! Vársz rám! Számomra most
született meg valami közöttünk, valami, amit semmi nem szakíthat el, mert ez a szerelem, és
a szerelem, ha igaz, akkor örök! Annyira boldog vagyok most, hogy el sem hinnéd, ha ezt most
szóvá tenném, így, hát bizonyítok! Lábujjhegyre állok, bár így is alig érem el, amit akarok. Ajkaimat
csöndesen, de annál izgatottabban nyomom a tiédnek, érzem, hogy megremegsz, hogy elmosolyodsz
és, hogy végül kedvesen visszacsókolsz. És most sem sietsz, lassan simítod végig nyelvedet felső
ajkamon, utat kérve magadnak és én, bár bizonytalanul, de engedek neked. Ezen felbátorodva már
sokkal intenzívebben csókolsz, nagyon tetszik… Mindenem bizsereg! Ki kell mondanom! Tudnod kell!

-Szeretlek! – mosolygok rád fülig érő szájjal. Szemeid mérhetetlen boldogságról árulkodnak, tudom,
hiszen ismerlek! –Nagyon szeretlek! – bújok hozzád még mindig vigyorogva, mint a tejbetök. Hevesen
vonsz magadhoz, mintha én lennék a legféltettebb kincsed ezen a világon. Érzem, hogy szeretsz,
tudom, hogy szeretsz… és ez boldoggá tesz! De mégis, hallani akarom…

-És te? – kukkantok fel rád félve.

-Idióta! – pöckölöd meg a homlokom, de továbbra is karjaid közt tartasz és nézel rám azzal a
letörölhetetlen mosollyal az arcodon. –Nagyon szeretlek! Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek! –
duruzsolod hajamba. Megremegtem, boldog voltam, sírtam… -És készülj fel, hogy ezt még sokszor
fogod hallani!