Nem lehet, hogy pont most… Félve rád sandítottam. Aggódás és csalódottság csillogott a
szemeidben. Bűntudatom lett. Tudom, hogy miattam vagy szomorú. Tudom, hogy segíteni
akartál. Tudom, hogy délután, a furcsa viselkedésed erre szolgált. Meg akartál állítani.
Helyettem harcoltál volna, csak ne legyen így vége. De mégis…
-Sajnálom… - mormogtam megmaradt erőmmel. Döbbenten néztél rám. Folytattam. –
Sajnálom, hogy… a végsőkig magamhoz láncoltalak…
-Idióta! – szidtál le azonnal dühösen, miközben a könnycseppek keseredetten szántották fel
fehér, szinte már porcelánszerű bőrödet. –Hát nem vagyunk barátok? – itt döbbentem le.
Barátok? Kikerekedett szemekkel néztem rád és te félreértetted. Azt hihetted, hogy most
döbbenek rá arra, hogy tényleg barátok vagyunk. Mekkorát tévedsz! Az én eszes Rukiám
ilyen könnyen félreérti a mondandómat? Mikor te, csak is te mindig tudtad mit akarok, mire
gondolok! És most mégis! Pont most? Most kell félreértened engem? Barátok vagyunk…
igaz. De, én csak most döbbentem rá arra, hogy egész eddig… többet akartam! Sokkal többet!
Önző módon azt akartam, hogy mellettem légy, hogy vigyázhassak rád, nem is, hogy te
vigyázhass rám. Nem mutattam soha, igaz. De, ha veled voltam, akkor mindig minden sokkal
könnyebb volt. Most már tudom… Nélküled semmit sem érek. És most, hogy az elvesztésed
küszöbén állunk, kétségbe estem! Félek! Nincs erőm kimondani, hogy mennyire fontos
vagy nekem. A békés félhomály sietősen magába zár és nem enged ki onnan… utoljára a
könnyekben úszó arcodat látom. Tényleg… még sosem láttalak sírni… A sötétség kedvesen
ölel keblére és én nem ellenkezek…

*

Ezer és ezer gondolat cikázik a fejemben szüntelenül. Az erőm, Rukia a többiek… minden…
Tudom, hogy mindenki itt van és, hogy én a szobámban vagyok. De egyelőre nincs erőm
kinyitni a szemem és azt mondani, jól vagyok. Tényleg nem vagyok jól… de lehet, hogy ez is
csak egy újabb indok, hogy ne kelljen a szemedbe néznem. Ezek után, nem lenne bátorságom
úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, mert nagyon is sok minden történt! Könnyeket
hullattál miattam! Milyen elfuserált helyzet ez már? Én, egy lány segítségére szorulnék? Nem.
Hova lenne akkor a büszkeségem? Ha már idáig eljutottam, annyival tartozom neked, hogy
nem okozok még több fájdalmat. Ha látnád rajtam, hogy mennyire szomorú vagyok, nem
az jutna eszedbe, hogy miattad vagyok ilyen, hanem azt gondolnád, hogy elvesztettem az
erőm és ezért tehetetlen vagyok, te segítenél, én pedig ellöknélek magamtól. Valószínűleg így
lenne… De ezt én nem akarom! Rád volna most a legnagyobb szükségem, de tudom, hogy ez
lehetetlen! Olyan, vagy mint az eső. Hirtelen és váratlanul belecsöppensz az életembe aztán,
ha a nap kisüt, eltűnsz! Már pedig most süt a nap. Ezért nem merem kinyitni a szemem. Ezért
nem merek rád nézni, holott a te bíztató tekintetedre lenne a legnagyobb szükségem. Rád van
szükségem Rukia!
-Ichigo! – hajoltál fölém, amint végre kinyitottam a szemem. Semmi kedvem nem volt
színészkedni, de muszáj volt. Gyorsan felültem és kérdőn néztem mindenkire. Kíváncsiságot
mímelve kérdeztem, hogy hol vagyok és mi történt. Te feleltél egyedül. Nem csalódtam
benned. Nem hallgatásra, hanem szembesítésre van szükségem. Mert akárhányszor
mondogattam magamban, egyszerűen sem hittem el! De te, mint mindig, most is tudtad mit
tegyél. Tekintetem bocsánatkérően fúrtam a szemeidbe. Nem mertem volna ezt megtenni,
ha nem adsz rá lehetőséget. Te tudtad, hogy mennyire bűntudatom van. Tudtad, hogy
bocsánatot akarok majd kérni. Tudom, hogy nem haragudtál rám, mégis megadtad nekem
ezt a kis gesztust, amitől máris jobban éreztem magam. Halványan mosolyogtam, meg nem
értő tekinteteket láttam csak. Kivéve egyet. A tiédet. A te gyönyörű szemeid még most is
helyeslően csillogtak. Felkeltem és körbe néztem. Nem a szobámra voltam kíváncsi, hiszen
jól ismerem, hanem a városra. Senki lélekenergiáját nem érzem! Olyan üresnek érzem így

magam! Amikor legelőször éreztem mindenkit a városból, úgy éreztem magam, mintha egy
perc nyugtom nem lenne, mintha soha sem lennék egyedül, most meg, éppen az ellenkezőjét.
Nevetséges ez is. Felkaptam egy kardigánt magamra és kimentem az utcára, hátha ott még
érzek valamit, de csalódnom kellett. Segélykérően néztem rád, de észrevettem valamit!
Nem lehet! Már téged is egyre gyengébben éreztelek! És ez fájt minden problémám közül a
legjobban. A te elvesztésed!
-Úgy tűnik… - szólaltál meg és én minden szavadat csak úgy ittam. -… itt a búcsú ideje. –
nem! Ne mond ezt! Lehetne másképp is! Urahara biztosan kitalálna valamit! Nem történhet
így! Megint önző vagyok… neked ez a legjobb megoldás. Visszatérsz, SS-be ott folytatod a
munkád… engem pedig elfelejtesz…
-Igen… - hangom eléggé határozatlan. És ezt te észre is veszed. Nem, nem a hangomat,
hanem a bizonytalanságomat, a tehetetlenségemet, azt, hogy milyen szomorú vagyok. Benned
viszont semmi kétség nincs. Határozott léptekkel indulsz, el felém majd állsz meg tőlem pár
cm-re. Ezzel tovább fokozva bennem a dühöt. Többet nem lehetek hozzád ilyen közel!
-Ne vágj már ilyen szomorú arcot! – ütögeted meg kedvesen mellkasomat. –Nem most látsz
utoljára, amúgy meg, én bármikor láthatlak.
-Ettől valahogy nem nyugodtam meg. – mormogom feszülten. Persze, hogy nem nyugodtam
meg. Látni foglya a szánalmas viselkedésemet. Bármennyire is erős akarok lenni és
nyugodtan tűrni ezt az egészet, nem megy! Elfogadni, hogy téged elvegyenek tőlem? Soha!
-Na, Ichigo. – mosolyogsz rám olyan kedvesen, mint még eddig soha. Szemem fájdalmasan
kerekedik el, amikor egyre csak halványulsz.
-Mindenkit üdvözlök. – mormogom kibújva a komoly szavak kimondása alól. Egy csöppnyi
csalódottságot vélek felfedezni rejtélyes szemeidben. Nem tehetek róla, hogy nem bírok
megszólalni. Pedig nem akarlak kétkedések között hagyni. Már alig látlak, szívem ijedten
dobban meg. Nem engedhetlek el így.
-Várni foglak… - nyögöm ki végül iszonyatosan komoly képpel. –Ameddig csak kell…
-Ichigo… - lehajtott fejjel álltál előttem, már alig láttam arcodat. Nagy levegőt vettél
fejedet gyorsan felemelve még megajándékoztál egy nagyon apró, halvány kis mosolyszerű
grimasszal. –Sietni fogok… - mondod, még búcsúzóul majd egyedül hagysz… egyedül a
gondjaimmal, a fájdalommal és a szerelemmel…
-Köszönöm… Rukia…