3.Fejezet

Szerencsére vagy nem, minket is bevontak a produkciójukba. Már ha ezt annak lehet
nevezni… Ott álltunk Momoval a színpad közepén miközben Ők körülöttünk mászkáltak
és énekelték az egyik legszerelmesebb számukat. Az a vicces, hogy bolond módjára még
élveztem is, ahogyan sorba kapom tőle az átható pillantásokat, a csábos mosolyokat, a
szép szavakat. Teljesen elborította az agyamat ez az émelyítő érzés! Miért érzem magam
ilyen… jól? Miért érzem már most azt, hogy nem bírnám sokáig nélküle? Miért vagyok ilyen
bolond? A számnak hamar vége lett, már a privát kis éttermükben csücsültünk és ettünk,
miközben rengeteg kérdéssel lettünk bombázva. Családról, hobbinkról, érdeklődési körünkről
meg ilyenekről lettünk kifaggatva. Momo kicsit sem feltűnően bámulta a vele szemben ülő
fehér hajút, akit, utóbb megtudtam, hogy Toushironak hívják. Vagyis simán csak Toushi.
Óh! Meglepetten vettem észre a narancshajú arcán egy apró kis morzsát. Jajj nekem! Most
mit csináljak? Le kéne törölnöm vagy legalább szólni neki! De nem merek! Istenem, de
szerencsétlen vagyok! Hát, most, na! Merjen az ember nyugodt és határozott maradni egy
ilyen Isten társaságában, ráadásul a többiek is itt vannak. Olyan édes, ahogy rám néz kérdőn,
ahogyan azt kérdi tőlem, „mi a baj”. Várjunk?! Ő most kérdezett tőlem valamit én meg csak
bámulok rá, mint egy fogyatékos, na, szép! Mondani kéne valamit nem? Na, jó azt hiszem
ennyi bőven elég belőlem…
-Mmm… jól vagyok. – motyogtam halkan lesütött szemekkel. Kikerekedett szemekkel nézett
rám, majd elmosolyodott. Miért mosolyog? Most pláne zavarban vagyok, hogy szóljak így
neki? Tuti, hogy az újságírók, fényképészek berobbannak majd, csak idő kérdése, nem lehet
morzsás az arca! Kezdtem bátorságot venni magamon, gondoltam abból még nem lehet baj,
ha szólok, hogy törölje meg az arcát.
-Öhm… - ennyi! Nem bírtam tovább mondani. De ez is elég volt… legalább is arra, hogy
mindenki engem bámuljon. NE MÁR! Ez az este kész borzalom! Miért vagyok ennyire
zavarban? Kész… ennyi…
-Rukia? – nézett rám kérdőn a narancs. ÚRISTEN! A nevemen szólított! Olyan furcsa volt a
nevemet tőle hallani, hogy az valami hihetetlen, de valahol… legbelül nagyon tetszett ez az
érzés!
-Te-tessék? – gagyogtam zavartan.
-Baj van? Egész este mereven bámulsz… - mormogta. Hála a jó istennek! Volt benne annyi,
hogy a többieknek nem tett említést arról, hogy Őt néztem egész végig. Most erre mit kéne
mondanom?
-Semmi csak, van egy kis… morzsa… - motyogtam, mindenki kigúvadt szemekkel nézett
rám. Na, ha már elkezdtem, akkor fejezzem is be! –Van egy kis… morzsa… az… az arc-
arcodon…
-Óh! – lepődött meg. Megtörölte a száját, de még mindig ott volt. –Most jó? – Csak a fejemet
voltam képes megrázni jelezve, hogy a morzsa nem tágított. Megint megtörölte, de azt a pici
helyet a szája sarkában mindig kihagyta. Megint feltette nekem ugyanazt a kérdését.
-Most… sem jó. – néztem rá kicsit határozottabban. Komolyan kezd idegesíteni az a kis kaja
maradék! Az miatt vagyok ilyen feszült! Kicsit morcosan nézett rám, megtörölte még egyszer,
de csodák csodájára most sem sikerült azt a bigyót eltüntetni onnan, remek. Most már tényleg
ideges vagyok! Fogtam magam, egy picit felemelkedtem a székemből é odahajoltam hozzá,
majd enyhén remegő kezekkel letöröltem a morzsát onnan. Amikor hozzáértem azt hittem,
hogy összeesek! Ilyen… lenne, hozzáérni? Egy apró kis mozdulat mégis mekkora jelentősége
van! A narancska döbbenten nézett hol rám, hol pedig a kezemre, ami továbbra is ott pihent
az arcán. ÚRISTENEM! Hát normális vagyok én? Jó, erre SENKI ne válaszoljon, ez csak egy
költői kérdés volt. Miért nem veszem el a kezem? Látom rajta, hogy zavarban van, ahogy én
is, de tudom, tudom, hogy Ő nem olyan szempontból zavart. Megfogta a kezem (itt azt hittem,
hogy elájulok, de komolyan) pár pillanatig, ami nekem évezredeknek tűnt, nem engedett el.
Az újságírók meg persze, hogy most jöttek be. Amint megláttak minket így és el is jutott

a tudatukig, hogy Kurosaki Ichigo a BEAST főénekese éppen az én kezemet szorongatja,
előkapták a fényképezőt és jött az a bizonyos „csííííz”, amit mindig utáltam, de most
különösképp. Olyan szerencsétlenül megdöbbent fejet vágtam, hogy az valami hihetetlen.
Aztán már kezdtem bekönnyezni a sok vakutól…
-Jól van emberek! – engedte el a kezem. –Ki lehet innen menni.
-De… - próbáltak ellenkezni a fotósok és az újságírók is egyben, de az Ő kemény pillantását
látva fogták magukat és elmentek. EZ AZ! Sóhajok közepette ült vissza a helyére majd
ismételten rám figyelt.
-Köszi. – mosolyodott el édesen. NYUFF! Ezt nem bírom! Mindjárt orrvérzésem lesz! De
az nem a fiúknak szokott lenni? Lényegtelen… Megint ilyen baromságokon gondolkozom,
ahelyett, hogy felelnék valamit, ahogy azt egy értelmes emberhez illik…
-Nincs… mit… - ezt most komolyan válasznak szántam? Jézusom… Próbáltam egy kisebb
mosoly félét is mellé csatolni, hogy valamivel emberibb legyen ez a kis válasz. Persze Ő
egyből felbátorodott és hatalmas vigyorral az arcán kezdett velem beszélgetni, hogy mi a
kedvenc számuk tőle. NA, NE! Ettől féltem! Én nem tudom az egyik számuk címét sem…
Most mi a jó rákot csináljak? Momo hála istennek kihúzott a szarból! Örök életemben hálás
leszek neki ezért!
-Természetesen a Bad Girl a kedvence! – szólalkozott fel eléggé hevesen.
-Ó, igazán? – vonta fel játékosan a szemöldökét a tüsis hajú. Miért nem hívom egyszerűen
Ichigonak? Most komolyan… Ja, és miért van olyan érzésem, hogy ez most nem fog nekem
tetszeni? Miért érzem azt, hogy Momo inkább kicseszett velem, mintsem segített? Miért van
ilyen sok miért? Jujj, ebbe bele fogok őrülni! Várjunk? Azt hiszem, hogy már meg is történt…
pontosan… 16 éve, azon a szerencsétlen napon, amikor is én kikukucskáltam és elkezdtem
bőgni. Milyen siralmas kezdet nem? Szó szerint… Tessék, már megint miken jár az agyam?
-Mond csak, nincs neked egy bátyád? – kérdezte kíváncsian a narancshajú.
-D-de! – lepődtem meg. Oké, szidhattok, elfelejtettem említést tenni arról, hogy van egy 21
éves bátyám, név szerint, Kuchiki Byakuya.
-Jézusom! A bátyád a menedzserünk! – csattant fel kicsit sem halkan…
-Igen? – döbbentem meg én is. Azt tudtam, hogy valamelyik japán fiú banda menedzsere,
de, hogy pont az övék! Ilyen véletlen nincs az biztos! Ez nagyon durva! Minden szem rám
szegeződött beleértve Momoét is! Kezdtem nagyon zavarba jönni, hogy ilyen csönd van és,
hogy mindenki engem vesz szemügyre, mintha bűnt követtem volna el!
-Öhm… - néztem a narancshajúra segélykérően, aki hála istennek értette mit akarok.
-Akkor… mi legyen a desszert? – mosolyodott el.
-Csokitorta! – vágtam rá azonnal. Oppá! Ezt nem kellett volna, de mikor annyira, de annyira
imádom a csoki tortát!
-Rendben. – nevette el magát a narancska. A kért süti nemsokára az asztalon díszelgett
engem az őrületbe kergetve. Ugyanis! Senki sem volt hajlandó venni belőle, mindenki csak
szemezgetett vele. Komolyan, ezek ki akarnak nyírni? Élvezik, hogy kínoznak?
-Na, mi van? – mosolyodott el gúnyosan barátnőm. –Csak nincs valami baj?
-De, van! A világ legnagyobb bűnét követitek el! – mormogtam elfojtott hangon.
-Ajjaj! – húzódott arrébb Momo. A csoki tortáért ölök! – Halottak vagyunk…
-Miért? – értetlenkedett narancska. Olyan édes volt, ahogyan össze, vissza, nézett hol rám,
hol pedig barátnőmre, hogy minden „dühöm” elszállt. Heh! Megúsztátok, de csak most
az egyszer! Hogy én, hogy tudok, ilyen gyors hangulatváltozásokat leprodukálni azt nem
tudom, de azt bizton állíthatom, hogy többet más fiúra nem tudok nézni! Tudom, egyszerűen
hülyeség, de nem tudok ellene tenni semmit, bármennyire is szeretnék ebből a zavaró,
homályos ködfelhőből kikeveredni… nem megy… nem megy… nem megy…