2.Fejezet
-Istenkém! Hányszor mondtam már el neked… - horkant fel. –Azért, mert utána lesz 2
szerencsés ember, aki velük vacsorázhat! De jó lenne, ha mi lennénk azok!
-Isten őrizz! – vágtam rá azonnal. –Semmi kedvem pár nagyképű barommal vacsorázni!
-RUKIA! – ordított rám. Úristen! Leszólom a drága együttesét, már halott vagyok? Húha!
A továbbiakban tartózkodnom kell az efféle megnyilvánulásoktól! Azta! Mióta tudok én
ilyeneket? Visszatérve a sminkeléshez. Momo dühösen sosem tudott sminkelni, bár szerintem
senki sem tud, mindegy. Majdnem kiszúrta a szemem a szempillaspirállal! Én is kezdtem
ideges lenni! Azért megvakítani még nem kell! Megkönnyebbülve pattantam fel a székből
és rohantam a tükörhöz megnézni, hogy mit kreált az arcomból! Ó! Ez… ez nagyon jó! A
szempillaspirál gyönyörűen kiemelte az amúgy is hosszú pilláimat, a szemhéjtustól valahogy
még nagyobbnak tűnt a szemem, de ez tetszett! A lilás szemhéjfesték pedig illett a ruhámhoz
és a szemem színéhez is. Az alapozónak köszönhetően bőröm tökéletesnek tűnt, ajkaim még
sosem voltak ilyen fényesek! Be kell, valljam profi munkát végzett! Hálálkodva öleltem
magamhoz, amitől mérge azonnal elillant és kedvesen bújt hozzám. Nagyon ragaszkodó
lány, ahogy én is! Úgyhogy eléggé összeillünk! Amíg én rendbe raktam magam ruha ügyileg
meg egyebek, Momo kisminkelte magát. Felajánlottam neki, hogy megcsinálom, de leintett
mondván, hogy akkor sosem készülünk el. Igaz, már fél 2 van. Mire Ő is elkészül lesz 2,
mire odaérünk lesz 3, mire bejutunk, elfoglaljuk a helyünket és kiizguljuk magunkat addigra
meg tuti elkezdődik a koncert! Mindketten csodálatosan néztünk ki! Momo sminkje is állati
jó lett! Rajta egy fekete csőnaci volt, ugyanolyan drappos csizmával, mint az enyém (szóval
ezért akarta annyira megvenni), egy fehér, rajta fekete és drapp írásos, tunikás pulcsi meg egy
szürke dzseki. Készen is vagyunk! Jajj! A sálamat majdnem itt hagytam! Magamra tekertem
jó rendesen, mert a torkom baromi érzékeny! Tömeg! Ne már! Utálom, ha a metrón tömeg
van! Pláne, hogy így mindenki megbámul és netán még le is tapperol! Hát persze, hogy így
lett! Őrületesen megkönnyebbültem, amikor végre leszállhattam a metróról. Egy darabig
meneteltünk az utcákon majd…
-Azta! – ámultam és bámultam! Egy hatalmas épület előtt álltunk meg, ami szinte csak
üvegből állt és a tetején volt egy hatalmas poszter a bandáról. Nem mondom, helyesek! Ó!
Egy narancshajú fiú különösen lekötötte a figyelmemet! Ez… kurva jól néz ki! De érdekel
is engem? Beképzelt, mint a többi, egy egoista barom! Momo bökdösése rángatott vissza a
valóságba.
-Gyere már! – indult el én meg rohantam utána. Megmutattuk a jegyünket az őröknek, akik
nem mondom, de elég ijesztőek! FÚ! Belül még jobb, mint kívülről! Hát ez állati jó! Egy
hatalmas kivilágított terembe értünk! Székek nem voltak szóval az egész koncerten állni
kell majd, de valahogy ez nem zavar! Egyre több ember özönlött be, még jó, hogy korán
érkeztünk, így legalább az első sorból nézhetem őket, főleg a narancshajút. Már megint ezen
gondolkozom! Ez csak egy hülye koncert! Itt vagyok, vége lesz és ennyi.
-ÚRISTENEM! – ordított egyet Momo. Azt a…
-Mi van? – akadtam ki.
-ODANÉZZ! – mutatott egy ajtóra.
-Oda néztem… - mormogtam. –És?
-Nem láttad? Ott volt Toushiro! – sikítozott. Oké, meg sem kérdezem, hogy az ki, inkább
szépen állok és várom, hogy vége legyen ennek a borzalmas napnak! ÚRSTEN! Hirtelen
elsötétült minden, időközben kurva nagy tömeg lett, ahol kb. fél percenként nekem jöttek
pofánvágtak vagy a törött karomra ütöttek. De nem gáz, nem! Kibírom… vagy nem? Még el
sem kezdődött, de már a halálomon vagyok! Huh! Mély levegő! AZT A KURVA! Hányszor
kapok én még ma szívhalált? A reflektorok és a hangszórók hirtelen kezdtek el dübörögni! Én

meg elől álltam a legelső sorban ráadásul pont egy hangszóróval szemben és rohadtul
megijedtem! Momo persze már visítozott és erőteljesen csápolt, holott most még csak
bevonultak, vagyis előbukkantak a színpad alól. Heh, látványos bevonulást akartok mi?!
Engem nem győzött meg, na, jó, egy kicsit. Balról jobbra szépen végig mértem a banda
tagjait. Egy vörös, felkötött hajú eléggé gengszter kinézetű fiút láttam meg először, aztán egy
aranyos fehér hajú pasit, aztán Őt! Uramisten! Ezt… ilyen nem is létezik! A következő tag
egy iszonyat helyes narancshajú fiú volt! De… jézusom! Végigmértem a ruházatán. Egy nagy
fehér póló, amire az együttes neve volt írva, azon egy szürke, kövekkel kirakott kardigán,
aminek az ujját a könyökéig feltűrte, egy fekete csőnaci és egy fekete bőr bakancs! Csuklóját
szegecses karkötők díszítették, amitől olyan vadnak tűnt. Nekem nagyon bejön ez a stílus! A
többi tagot már meg se néztem csak Ő vele voltam elfoglalva. Édes istenkém ilyen isten nem
is létezik! Most csak álmodom ugye? Igen, valószínűleg. Fel sem fogtam, hogy mit mond
csak az ajkait figyeltem! Istenem! ISTENEM! Nem szerethetek bele egy ilyen tökéletességbe!
Így van! Végül is Ő is csak egy egoista barom, így van! Fúh! Állati jó hangjuk van! Főleg
neki… Hihetetlen! Momora pillantottam, ott csápolt mellett és erőteljesen bámulta a kis cuki
fehér hajú fiút. Hehe! Bejön neki, nem is kicsit! Mondjuk, én csak ne szóljak semmit! JUJJJJJ!
A szívem nagyot dobbant! ÓRIÁSIT dobbant! A főénekesük (alias, narancshajú) rám nézett!
Tiszta ciki ez az egész, de valahogy nem akaródzott elfordítanom a tekintetemet! Aztán Ő
szakította meg ezt a szép pillanatot, de a továbbiakban megtisztelt még jó pár ilyen édes
nézéssel! Aztán azt hittem, hogy elájulok! A „szeretlek” „nélküled semmit sem érek” meg
egyéb ehhez hasonló szövegrészeknél erőteljesen rám nézett, sőt egyszer még kacsintott is!
NYUFF~ Azt hiszem, hogy én itt maradok életem végéig, mert, hogy innen el nem tudok
mozdulni az biztos. Azok a szemek… Mégha csak messziről is, de megbabonáztak! Az egész
koncert alatt azon vitatkoztam saját magammal (!), hogy nem kéne szeretni ezt a barmot, de
mikor olyan jól néz ki, meg, meg, meg minden! Az utolsó számnál, ami már a fogalmam
sincs hányadik ráadás volt, kezdtem elalélni. Azok az átható pillantások azok a gúnyos mégis
csábító kacsingatások és az, az elképesztő mosolya! Nah! Az utolsó számnak is vége lett,
örömömre vagy bánatomra…
-Ahogy ígértük! Két szerencsés lány ma velünk vacsorázhat és tölthet el egy remek estét! –
lihegte a mikrofonba a narancshajú. Biztos, hogy nem én leszek az egyik, de mindegy. Ebben
pár perccel később kezdtem elég erősen kételkedni mivel egy erős reflektort éreztem, ahogyan
az arcomat szinte már égeti. Momo pedig ott őrjöngött és cibálta a karom. Mi a fene? Ugye
most csak képzelődöm? NEH! Láttam, ahogyan a narancshajú éppen a színpad szélén egy
térdre ereszkedik, és a kezét nyújtja nekem apró mosollyal az arcán. Úristenem! Hogyan
akar engem oda felvinni? Inkább felmegyek a lépcsőn vagy valami! Nem fog elbírni és csak
beégetem szegényt, na meg magamat is! Félénken nyújtottam remegő kezem az Ő hívogató
kezeihez! Úgy éreztem, mintha áramot vezettek volna belém, amikor apró kezemet erősen az
övébe zárta. Édes istenem! BASSZUS! Másik kezét hihetetlen gyorsan a derekamra csúsztatta
és szabályosan felrakott a színpadra. Én meg csak pislogtam a karjaiban kigúvadt szemekkel.
Momo-t is hasonló megtiszteltetés érte csak a kis cuki fehér hajú által. Istenem! Ilyenkor mi a
rákot kell csinálni? A narancsnak feltűnhetett, hogy eléggé feszült vagyok.
-Nyugi. – suttogta a fülembe lágyan. ÁH! Ettől nem lettem nyugodtabb!
-Bemutatnám a két szerencsés leányzót! – nyúlt a mikrofonért miközben továbbra is a
karjában tartott. A mikrofont odatartotta elém. Öhm… Most a nevemet kell mondani igaz?
-Kuchiki Rukia. – nyekegtem.
-Hinamori Momo. – hallottam legjobb barátnőm remegő hangját.
-Remek! Akkor még egy utolsó ráadás és vége! – ragadta magához a szót a narancs. Remek…
Én meg addig itt állok majd, mint valami fadarab vagy mi? Szerencsére vagy nem minket is
bevontak a produkciójukba.