Miért érzem azt, hogy ma nem szeretnék felkelni? Miért van az, hogy ma legszívesebben
eltűnnék? Miért van az, hogy a legjobb barátnőmet (alias Momo) most legszívesebben
megölném? És miért van az, hogy ez a hülye csörgő óra nem akar bekussolni, holott már
háromszor, ha nem többször megismertettem vele a padlót, elég közelről és közvetlenül!
Hihetetlen! Ez a nap tényleg nem az én napom! Holott szombat van! Én általában szeretem
a szombatot! Mondjuk, ki nem szereti? A tanárok… mert akkor nem tudnak nyúzni minket!
Téma levéve! Ez csak még jobban leamortizál! Felkeltem majd bemasíroztam a fürdőbe.
Oltári nehéz volt ezt megtenni! Pedig csak 2 métert kell mennem… Erre mondjuk azt a
remek kifogást, hogy reggel van! Rendbe raktam magam, letusoltam, felöltöztem, hajamat
megcsináltam, egy pici smink és tökéletes! Aztán Momo hangját hallottam lentről. Na, ne!
Ezt most csak képzeltem ugye? Nincs is itt! Hát persze, hogy nincs itt! Nyugodtan mentem
vissza a szobámba és ültem le a laptopom elé. Még, hogy Momo itt. Heh. Biztos voltam
benne, hogy az előbb csak az elmém űzött velem egy igen rossz tréfát, de valahogy kezdtem
elbizonytalanodni, amikor a hangját hallottam, amint a nevemet ordítja elég hangosan.
Basszus! Ne már! Ez, ha megtalál nekem végem! Elhurcol majd egy plázába és hülye ruhákat
fog vásároltatni velem, hogy sexi legyek az esti koncertre! El kell bújnom! Most azonnal! De
hova? ISTENEM! A szekrény, ott jó lesz! Nem… ott keresne először. Meg van! Kimászok
az ablakon! Még jó, hogy van egy fa az ablakomnál! Nem érdekel, hogy gyakorlatilag halálra
fogok fagyni! Momo vásárlási lázánál és, hogy „hogy tegyünk sexibbé engem” tervnél
MINDEN jobb! Mondom MINDEN jobb! Eleget is tettem elhatározásomnak és egy szál
pulcsiban kimásztam az ablakon át a fára! Remélem, ez az ág kibír, mert ha nem… akkor…
az fájdalmas pofáraesés lenne! Megfagyoooook! De legalább az ág nem tört el alattam!
Mondjuk, a kemény 45 kilómtól csak nem szakadna le… elég vastag ág ez! Hallottam,
ahogyan tulajdon szobám ajtaja kivágódik és egy barna-, feltűzött hajú lány ront be rajta nem
kímélve a falat, na meg az ajtómat sem. Milyen elfuserált helyzet ez már? A saját szobámból
üldöznek ki! Vagyis… üldöztettem ki magam, de ez mellékes! A lényeg, hogy nem merek
visszamenni, mert az a lány, aki úgy mellesleg a legjobb barátnőm, megöl! Fúh basszus ez
csúszik! NE, NE, NE, NE! Most fogok egy nagyot esni! De legalább nem kell mennem arra a
hülye koncertre! De nem akarok leesni! Az fájna… nagyon fájna… Utolsó mentsváramként
megragadtam a párkányt, ami szintén csúszott, de nem érdekelt! Gyorsan belekapaszkodtam
és szó szerint beugrottam az ablakon. AÚ! Ez nem volt jó ötlet! Nem is tudom, hogy a
fáról esés vagy ez a „ugorjunk be a szobába” dolog a fájdalmasabb. Mindenesetre szépen
végig gurultam a szobán… Momo meg persze, hogy sikított egyet ijedtségében és az is tök
természetes, hogy hozzám vágta a könyvemet, amit este olvastam, amit aztán a párnám majd a
tolltartóm majd a plüss nyuszim, azaz CHAPPY követett. Itt telt be az a bizonyos képzeletbeli
pohár…
-HINAMORI MOMO! Most azonnal kimész innen vagy esküszöm, megrugdoslak! -
ordítottam dühösen. Szegény CHAPPY!
-R-Rukia? – nézett rám idiótán, vagy Ő mindig így néz?
-Mi van? – kérdeztem miközben tüntetőleg elfordítottam a fejem.
-J-jól vagy? – kérdezte aggódva. Most meg aggódik?
-Nem… Szerinted ki van jól azok után, hogy hozzávágnak egy könyvet, egy párnát meg egy
plüsst? Ráadásul mindezt azok után, hogy beugrott az ablakon, ami fájt! – panaszkodtam. Jó
az ablakos dolog az, az én „hibám”. De nem! Arra is miatta kényszerültem rá!
-Ne haragudj! Azt hittem, hogy valami betörő! – nevetett idétlenül. Hát ez baromira nem
vicces.
-Hmp… - mormogtam. Felkanalaztam magam a padlóról. AÚ! A karom! Ember ez
iszonyatosan fájt!
-Mi az? – lépett hozzám Momo.
-A karom… - motyogtam unottan. –Azt hiszem eltörött…

-NE MÁR! Akkor, hogy jössz a koncertre? – rángatott meg a vállaimnál fogva. –Tényleg!
Most azonnal elmegyünk és veszünk neked valami rendes ruhát!
-Hahó! A karom! – mutattam fájó testrészemre. Mi az, hogy rendes ruhát?!
-Óh! Tényleg! Akkor elmegyünk az orvoshoz aztán irány ruhát venni! – jelentette ki
határozottan. Komolyan! Mi van, ha én nem akarom ezt az egész koncert dolgot? Tök
mindegy, hogy én mit akarok! Az van, amit Ő mond! Pedig én vagyok a harciasabb Ő pedig
a visszahúzódóbb, de ha ilyenekről van szó, akkor Ő a „főnök”. Hihetetlen! Milyen banda
is fog játszani? Húha! Ennyit arról a valamiről, ami a fejemben van… Ja! Valami BEAST
együttes vagy mi! Tényleg! Most ők a befutók Japánban! Állítólagosan az énekesük irtó
helyes meg a basszusgitáros is! Beast… ez azt hiszem szörnyet jelent angolul igaz? Akkor
ezt most mire utal? Szörnyen jók, ez túl egós, bár mit is várok tőlük… Hmp! Amíg ezen
elmélkedtem észre se vettem, de elértünk a Kórházba, ahol azonnal becibáltak röntgenre.
Fantasztikus! Az orvos ugye bár meg sem kérdezte, hogy mim fáj és előszeretettel rántotta
meg a már így is őrületesen fájó karomat, mondván, hogy ne csak álljak ott, hanem üljek le
és akár el is kezdhetnénk, mert Ő nem ér rá egész nap! Morcosan vártam, hogy vége legyen
ennek a kb. 5 perces műveletnek! Megkönnyebbült és eléggé hangos sóhaj hagyta el ajkaimat.
Felálltam és kint vártunk. Momo közben fel-alá mászkált, mint aki valami nem tudom, milyen
eredményekre számítana. Ez csak valószínűleg egy kartörés… ebből nem kell ekkora ügyet
csinálni.
-RUKIA! – ordított rám. Feleslegesnek tartottam, hogy figyelmeztessem, hogy hol is
vagyunk, mert úgy sem érdekli. Unottan rá néztem jelezve, hogy mondja…
-Ott az orvos! – mutatott egy fehér köpenyes alakra a sok közül.
-Látom. – mormogtam miközben elnyomtam egy ásítást.
-Ez fontos! Minél előbb kész vagyunk, itt annál előbb mehetünk vásárolni! – mosolyodott
el gonoszan. NEM! Törött karral nem megyek koncertre! Még csak az kéne! Tuti, hogy a
nagy tömegben fellöknek meg egyebek! Én ezt NEM vállalom! Odarohant és szabályosan
letámadta az orvost, hogy mi van a leleteimmel. Megállapították, hogy eltörött a karom! Azta!
Ezt én is tudtam… és ezért kapnak pénzt? Nekem ki ad pénzt? Gyorsan begipszelték a kezem
és elküldtek minket valami kenőcsért, hogy ezzel kell kenegetnem vagy mi…
-Na. Ez egész hamar meg volt! – örvendezett legjobb barátnőm, vele ellentétben nekem
sírni lett volna kedvem! A rossz kedvemet csak tovább fokozta az, hogy vásárolni mentünk.
Ezer és akárhány boltba bementünk, de nem talált nekem egy értelmes göncöt sem. Nem
is tudom, hogy sírjak vagy nevessek! Nevetnék, mert így nem aggat rám semmit sírok
viszont, mert így még egyszer ennyi boltba bemegyünk! VÉGRE! Találtunk egy helyet,
ami megfelelt neki. Rám aggatott egy fehér rendes csőnacit, egy lila tunikás pulcsit, rá egy
fekete bőrdzseki szerűséget. Jézusom! Persze Momo teljesen el volt ájulva magától, hogy
milyen jól nézek ki. Mondjuk ebben úgy különösebben semmi extra nincs, de Ő tudja…
Közölte velem, hogy ennyivel nem úszom meg. Azaz, most szépen átmegyünk hozzájuk és
kisminkel. Fantasztikus. Beletörődve, hogy nekem itt már semmi esélyem sincs, sóhajtozva
vánszorogtam a plázából kifelé. De! Még mielőtt megtehettem volna ezt a remek dolgot,
Momo meglátott egy csizmát a kirakatban. NE MÁR! Rám aggatott egy drappos kicsivel térd
alá érő csizmát. Igazából, nem is olyan rossz! Sőt! Ez az összhatás most annyi nem is durva!
Persze fölényesen mosolygott, amikor meglátta az elégedettséget csillogni a szememben.
Bejelentette, hogy a smink következik és, hogy sietnünk kéne, mert neki is el kell készülnie.
Az órámra pillantottam, fél 1. Hát, rendesen elszarakodtuk az időt az biztos. Mikor kezdődik
az a koncert? Húú! Na, ennyire én sem vagyok hülye! Vagy mégis? Ó! Meg van! 4-kor
kezdődik! Mondjuk eléggé fura, hogy ilyen korán kezdődik.
-Momo! Miért kezdődik ilyen korán a koncert? – kérdeztem kíváncsian miközben éppen az
alapozót kente rám.
-Istenkém! Hányszor mondtam már el neked… - horkant fel. –Azért, mert utána lesz 2 szerencsés ember, aki velük vacsorázhat!