Higuchi Tenshi, és a fic címe Láttam

Láttam, ahogy szenved, ahogy a nevemet üvölti, láttam, a kétségbeesett
arcát, mert elé álltam.
Az a borzalmas küldetés, örökre megmaradt az életemben.

Kurosaki klinika 22: 30…

Tudtam, hogy alszik, de nem igazán zavart. Többször is volt már ilyen,
mikor Ichigo elvesztette a szellemi erejét, mindig bemásztam az ablakon, és
figyeltem, hogy alszik. Tudtam, hogy nem lát engem, és meg voltam győződve
róla, hogy nem is fog… de egy év után… Ichigo visszakapta a
szellemi erejét, és újra látott minket… látott engem. Nem hittem
volna, hogy újra boldog lehetek, de visszakaptam, és ez mindennél fontosabb
nekem. Mikor bemásztam az ablakon, halkan ráléptem az ágya végére, majd a
padlóra és az ágy szélén leültem. Nem ébredt fel, látszik, hogy nagyon
mélyen alszik. Soha, nem mondtam, vagy mutattam ki olyan dolgokat, amivel
elárultam volna, hogy mennyire szeretem, mert ő mást szeretett.
-       Nem bírom ki. – Súgtam, majd beletúrtam Ichigo, selymes,
narancssárga fürtjeibe. Morgott valamit, de nem hiszem, hogy felébredt
volna. Az egyik narancssárga tincset, az ujjam köré csavartam, majd
elengedtem. Nem tudom elengedni, jobban mondva nem akarom elengedni,
képtelen vagyok rá. A mobilom, hirtelen kezdett el jelezni, döbbenetemben
leestem az ágyról, és a padlón értem földet. Ichigo mozgolódni kezdett, de
mikor kinyitotta szemeit, már álltam.
-       Rukia? – Rám emelte barna tekintetét, majd felült az ágyban szemeit
dörzsölve. – Hol van?
-       Neked ahoz semmi közöd. – Mondtam, majd ráálltam az ágyra, és
kitettem, az ablakon a lábaimat. – Majd később benézek. –
Kiugrottam az ablakon, és elővettem a mobilomat, hogy megnézzem, hol van a
lidérc. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy az erdőbe van, villámlépéssel
ugráltam át a tetőkön. Amikor oda értem, nem hittem a szememnek, egy
arancar állt szembe velem. Régóta nem láttam egyet sem, pedig az összes
szabadidőmet Karakurába töltöttem. Vigyorgott, az arca pedig mocskos volt a
vértől. Hirtelen, mögöttem termett és csak épp, hogy hárítani tudtam, máris
jött a következő. Nem tudom, hány perce harcoltunk, éreztem, hogy az erőm
egyre fogy. Hirtelen hárította a támadásom, és a földre szegezte a kardom.
Várakozás nélkül csapott le rám, én pedig csukott szemmel vártam a
fájdalmat, ami elmaradt, és helyette kardok csattogását halottam.
-       Minden rendben… Rukia? – Felnéztem, és egy narancssárga
hajkoronát láttam meg. Megkönnyebbültem, de ugyanakkor félelem lett úrrá
rajtam.
-       Te idióta, megmondtam, hogy maradj otthon. – Mérgesen néztem
Ichigora, és már mondtam volna a következő mondatomat, de éreztem, hogy
fájdalom nyilall az oldalamba, majd a fának csapódtam. Próbáltam
összeszedni magam, fájdalom ittasan felálltam, majd megfogtam az oldalamat,
amin meleg folyadékot éreztem… hát persze, hisz megvágott.
-       Rukia? – Ichigo mellettem termett, és ijedten nézett rám.
Rámosolyogtam, majd elengedtem a sebemet, és felvéve kardomat magam elé
tartottam.
-       Én jól vagyok, te viszont menj haza! Csak nem rég kaptad vissza a
szellemi erődet, még nagyon instabil a hollow éned. – Ichigo elé
álltam, egyik kezemet magam mellé emeltem, jelezve, hogy maradjon ott, ahol
van. – Táncolj Kristályhóleple, második tánc Hóvihar! – A
Zampakutomból hirtelen tört elő a hó, elsöpörve az espadat. Mikor leült a
hó, megláttam a földön heverő epspadat, és magamban elkönyveltem a sikert.
– Gyerünk, most azonnal hazaviszlek! – Fordultam Ichigohoz és a
lélekölő kardomat a helyére csúsztattam.
-       Ne parancsolgass nekem, idősebb vagyok…
-       Nem gondoltad át, amit mondtál. – Mosolyogtam meg a dolgot, majd
mindketten, az erdőből kivezető út felé kezdtünk menni. Hirtelen, hatalmas
lélekenergiát éreztem, majd az égen, egy fekete kapu ütött lyukat. Egy lány
áll benne, jobban mondva egy espada. Kiugrotta kapuból, és a földön fekvő
espadahoz futott.
-       Hiro? – Szememmel minden mozdulatát követtem. Letérdelt az
élettelen testhez, majd megérintette az arcát. Felállt, és felém,
fordította tekintetét. Szemei könnyesek voltak, és dühtől fűtöttek. –
Te ölted meg a testvéremet?… Válaszolj! – Hirtelen előttem
termett és megragadta a nyakamat, ha Ichigo nem húzza elő a kardját időben,
akkor szétroppantotta volna a torkom. Az espada a hirtelen támadástól,
hátrébb ugrott.
-       Elintézem. – Ichigo védelmezően előállt, és feltartotta a kardját.
– Ban-kai. – Hirtelen tódult az arcomba a hihetetlen nagy
lélekenergia, még magamhoz sem tudtam térni, Ichigo várakozás nélkül az
espadanak rontott. Perceken keresztül harcoltak, és nem tudtam semmit se
tenni, csak nézni Ichigo szenvedését, ahogy a belső Hollowja ellen küzd.
Ichigo a földre került, és látszott, hogy nem fog egyhamar felállni. A
hollow tenyerében, hihetetlen nagy cero gyűlt össze, amit nagy villanással
Ichigo felé lövőt.
-       RUKIA! – Szemben álltam vele, a kezeimet, pedig kitártam, hogy
minél többet fogjak fel a pusztító erőből. Láttam, ahogy kiáltja a nevem,
láttam az aggódó tekintetét, és akkor rájöttem… Hirtelen ért a
támadás, de nem kapott telibe, az espada rosszul célzott, így csak a bal
oldali hasfalamat, és a vállamat érte. Erőtlenül terültem el a földön, nem
bírtam felállni, a testem túl nehéz volt. – Égmetsző Holdagyar.
– A fény hirtelen cikázott át a tisztáson, majd kettévágta az
espadat. Ichigo hirtelen hozzám fordult, megfordított, és a kezei közé
zárt, jól esett a közelsége. – Ruki, Ruki miért csináltad ezt?
– Elmosolyodtam, és nehezen de felemeltem a még épp kezem és
megérintettem vele Ichigo arcát.
-       Nem tudlak elengedni, képtelen vagyok rá. – Szemeimbe könnyek
szöktek, ahogy rájöttem, hogy ez a vége, de még mindig mosolyogtam.
-       Még, hogy te engem. – Ichigo szomorúan, de elmosolyodott…
meglepődtem, mikor arcomat könnyek érték. – Azonnal elviszlek
Orhihiméhez.
-       Ichigo… – Karjai közt tartott és miközben felállt,
lepillantott rám.
-       Hm?
-       Szeretlek. – Ichigo elmosolyodott, majd lehajolt, és egy gyengéd
csókot nyomott a számra.
-       Én is szeretlek, mindennél jobban szeretlek. – Már nem sírtam,
hanem zokogtam, hiába ölelt csókolt, végre boldog voltam, mert
rájöttem… hogy ő csak az enyém, és soha sem kell elengednem.