Emlékezz! by Pocok

Hatalmas harc volt, egy fiú és egy lány között. A lány részéről vérre menő
harc, a fiúéról csak éppen hogy egy-egy csapás, de egyik sem végzetesnek
szánt. Nem akarta bántani a barátját, aki most egy újabb veszélyes támadást
indított a helyettes shinigami felé. Ichigo ügyesen hárított, de semmi
több. A harc közben egyre csak ezt kiáltozta társának: Rukia! Emlékezz! De
az nem emlékezett, jobban mondva nem tudott, miután a két testvér egyesült
vele, nem volt megállás. Rukia minden emlékét elvesztette arról, hogy ki is
volt ő, és hogy az a narancssárga hajú fiú, aki próbálja őt észhez
téríteni, kicsoda.
Ichigo nem hallott mást, mint a saját hangját, ahogy a társát szólongatja
és a fegyvereik csörgését. Rukia támadott, ő pedig védett, ebből állt a
harc nagy része, legalábbis a látható része. A másik része viszont
shinigami fejében játszódott, bár ez a része inkább megemlékezés volt a
harcokról, amit ő és Rukia vívtak meg. Együtt. Barátként. Eszébe jutottak a
lidércekkel vívott ádáz csaták, amiben a résztvevő felek közül a hollowok
húzták a rövidebbet. Amikor ezekre gondolt, egy pillanatra elmélázott, de
ez akár sokba is kerülhetett volna neki, tekintve, hogy a legutolsó
pillanatok egyikében védett ki egy csapást. A következő emlékképek arról
szóltak, amikor meg kellett mentenie a barátját a kivégzéstől. Sok esemény,
sok emlék sok harc, amit együtt vívtak meg. Barátként. Most viszont
ellenségként kellett kiállniuk. Egyedül. Ichigo csapást, csapás után
hárított, mikor bekúszott a fejébe az utolsó emlékkép is. Lassan, film
módjára kezdett peregni az agyában az emlék. A kezdetekkor, ami előtt ő,
Kurosaki Ichigo csak egy átlagos középiskolás fiú volt, aki látta a
szellemeket. Arról az estéről, amikor az élete egy 180 fokos fordulatot
vett, arról a pillanatról, amikor shinigami lett. Rukia az életét
kockáztatta, hogy megmentsen egy számára teljesen idegen fiút és annak
családját, azzal, hogy átadta ereje egy részét a fiúnak, azonban Ichigo
elszívta az összeset. A helyettes shinigami hárított egy újabb csapást,
földet ért és utána még csúszott vagy 3-4 métert hátrafelé. Mikor megállt,
hirtelen elkerekedett a szeme, megtalálta a megoldást. Tudta, hogy nagyon
kockázatos művelet, de ez még soha nem akadályozta meg őt semmiben.
Összeszedte erejét és összpontosított. Arcán verejtékcseppek futottak
végig, felkészült a végső csapásra, amit most ő fog bevinni. Lába
hátracsúszott, csakúgy, mint Rukiáé és mind a ketten elrugaszkodtak.
Egyszerre, ugyanabban a pillanatban. Ichigo felkészült a végső csapásra,
éjfekete zanpakutou-ja szúrásra emelkedett…
Sötét. Fojtogató és hideg sötétség. Rukia lassan felemelkedett a sötét
padlóról, hogyha az egyáltalán padló volt. Körülnézett, de semmit nem
látott, teljesen olyan érzése volt, mintha ő maga lenne benne a
sötétségben, a semmiben. Meg volt zavarodva és ráadásul azt sem tudta, hogy
ki is ő valójában. Hol vagyok? Ki vagyok? Mi ez a hely? Ezek a kérdések
zengtek a fejében. Hirtelen egy hangot hallott, ismerőset, de mégsem tudta,
hogy kié. A beszéd először érthetetlen moraj volt, de Rukiából különféle
emlékeket csalt elő. Harcokat, szörnyekkel és egy fekete kimonós fiúval, de
ő vele volt. Visszaemlékezett a szörnyekre, amik hollowok voltak, hallotta
a fiút beszélni, de még mindig nem jutott eszébe, hogy kis is az a
narancssárga hajú. Az ismerős moraj immáron beszéddé alakult és érthetővé
vált.
- Rukia! Emlékezz, én vagyok az, ….!
A nevet továbbra sem hallotta, viszont újabb emlékek jöttek elő. Ő is
kimonóban volt és egy ház padlóján térdelt két szintén kimonót viselő ember
előtt, akik valamit magyaráztak neki. A végén bejött egy ősz hosszú hajú
férfi, aki kimonót és hozzá egy fehér köpenyt viselt. Ezek után a következő
kép már az volt, hogy egy kapu felé tart és gondolkozik Végre eszébe
jutott, hogy ki ő. Ő Kuchiki Rukia, shinigami és a 13. osztag tisztje. A
hang, ismét előjött, a semmiből, a sötétségből. A fiú pedig… egy
újabb emlékkép következett. Ő egy villanyoszlop tövében ült, több helyen
vérző sebekkel, katanája a fiú szívénél.
- A nevem Kurosaki Ichigo. – mondta a fiú, Rukia pedig…
… lesújtott. Ichigo átszúrta a lány testét, de az mégsem halt meg.
Lélekenergiájuk robbanásszerűen nőtt, végül mindent beborított a fény. A
fehérruhás, kaszás lány helyén most már Rukia volt. A lány Ichigo karjában
rogyott össze. Miután mindketten kipihenték magukat, Ichigo elengedte a
lány.
- Yo! – köszönt neki, szokásos levakarhatatlan vigyorával.
- Ichigo.
Az eső csendesen eleredt, a világ rendje helyreállni látszott. Most már a
néhány perce vadul dúló csatának csak a nyomai maradtak meg, a sebek, amik
idővel begyógyulnak és az emlék, ami viszont örökre megmarad. Egy újabb
közös emlék, amit közösen éltek át. Együtt. Barátként.

Ez egy elég régi írásom, ami még a Fade to black nyomán született.
Eredetileg Anime-fanfiction Stylon is fent van, de gondoltam megosztom
veletek is. Valahogy ekörül kezdődött az én IR beállítottságom. :)