10.Fejezet
Most tényleg olyan érzésem van, mintha egy család lennénk és Rukia tényleg a… feleségem
lenne! Még a gondolatától is megborzongok, hogy ez a drágaság az enyém lehetne!
-Hagyd a papát, had pihenjen! – vakarta le rólam izgága „lányomat” az én
imádnivaló „feleségem”. Tényleg! Rukia adott Yuzunak egy apró, de annál szeretetteljesebb
puszit majd „lefektette”. Én meg csak ott álltam mellette és néztem. Ahogyan gyengéden
megigazgatja a takaróját majd egy „jó éjt” puszit nyom a homlokára. Minden kisebb nagyobb
mozdulata olyan óvatossággal és szeretettel volt teli. Mint egy gondoskodó édesanya.
Számomra pedig itt szakadt el minden. Minden, ami eddig távolt tartott tőle. Nem megy!
Nem bírok így vele lenni. Szeretni akarom, ölelni akarom, csókolni akarom. Egyszerűen csak
akarom! Miért baj az, hogy végre egyszer én is szerelmes vagyok?
-Rukia… - suttogtam elgyengülten.
-Hmm? – fordult meg és nézett rám gyönyörű kíváncsian fürkésző szemeivel.
-Semmi. – mormogtam.
-Biztos? – lépett közvetlen elém.
-Igen… - motyogtam majd átmentem a szobámba, de a folyosón megtorpantam. Hallottam,
hogy Rukia utánam jön.
-Furcsa vagy! – állapított meg.
-Nem is. – duzzogtam.
-Ichigo! Ennyire már ismerlek! – mormogta aggódóan. –Tudom, hogy valami bajod van!
-Jól van. Meg vagyok sértődve, mert… én… - hebegtem. Ki kéne valamit találnom. Ez elég
gagyi lesz, de nem jut más az eszembe. –Meg vagyok sértődve, mert én nem kaptam puszit.
-Ne már! Most komolyan az miatt vagy úgy oda? – hüledezett.
-Most miért? – sértődtem meg. Annyira bedurciztam, hogy bevágódtam a szobámba és
lefeküdtem. Elbújtam a takaró alatt.
-Na… - ült le az ágy szélére. Erőteljesen meglökött. Így kell bocsánatot kérni? Na, szépen
vagyunk! Azért sem hatódtam meg! Még akkor sem, amikor éreztem, hogy fölém mászik.
Mi lesz ebből? Lecincálta rólam a kék takarót majd zavartan rám nézett. Türelmesen vártam.
Láttam, hogy idegesen az alsó ajkába harap majd nagy levegőt véve az arcomhoz hajol és
nyom rá egy gyengéd puszit. Igaz, alig ért hozzám azokkal a fenséges ajkaival, én mégis
teljesen lemerevedtem.
-Rukia… - mormogtam. Ez a puszis dolog nem igen volt jó ötlet! Most teljesen bezsongtam.
-Me-megvolt a puszid… - motyogta paradicsomokat megszégyenítő arcszínnel. Hehe! Még
egy darabig beszélgettünk majd rájöttünk, hogy késő van. Még időben kiértünk az állomásra.
Ha pár percet is késünk, akkor Rukia lekési a metrót. Gyorsan felpattant majd integetett.
Boldog vagyok, de szomorú is… Boldog vagyok, mert mellettem van, de szomorú, mert soha
sem kaphatom meg…
Ilyen és ehhez hasonló hangulatú napok voltak az elkövetkezendő majdnem fél évben. Rukia
azóta is szinte minden nap átjön. Sokkal jobban megismertük egymást. Ha lehetséges még
jobban megszerettem! Megismerkedtem az anyukájával is. Nagyon rendes asszony. Minden
lehető alkalmat megragadok, hogy vele lehessek. És ennek meg van a maga jutalma. Teljesen
a bizalmába fogadott, mondhatni én vagyok a legjobb fiú haverja vagy ilyesmi. De én nem
csak pusztán a barátja akarok lenni, hanem ennél több, sokkal több! Most a kocsiban ülünk
és a reptér felé tartunk. Így van. Nyári szünet! Sikeresen leérettségiztünk és megszereztem a
jogsimat is. Annyira jól összejöttünk mindenkivel, hogy úgy döntöttünk közösen megyünk
nyaralni Okinavára. Rukia itt fészkelődik mellettem. Teljesen fel van pörögve. Nem értem
miért ennyire lelkes. Ez csak egy nyaralás. Már többször is megkérdeztem izgatottságának
okát és mit felelt…
-Én még soha nem ültem repülőn! Ez olyan izgi! – felelte miközben hevesen mutogatott is
hozzá. Nem is a nyaralás miatt van így bezsongva, hanem a repülő miatt. Na, szép…

-Nem nagy szám. – mormogtam unottan.
-Jajj ne legyél már ilyen begyöpösödött! – intett le mogorván.
-Remélem nem fogunk lezuhanni! – remegett meg Inoue.
-Jézusom… - mormogtam.
-Nézd Ichigo! Már látom a repteret! – mutatott előre.
-Basszus! – nyekegtem. Így mégis, hogy lehet vezetni? Ha már rám hárult a feladat, akkor,
kuss. De nem volt szívem elcseszni a jókedvét. Így hát csak bólintottam egyet mire még
lelkesebb lett. Hihetetlen, mint egy 5 éves. Apámék mögöttünk jöttek és hozták a csomagokat,
nem fértünk volna el… Így is tele van a kocsi. Én, Rukia, Toushiro, Renji és Inoue. Végre!
Leparkoltam majd kiszálltam. Rukia már ott pattogott mellett és „gyönyörködött” a reptérben.
-Aztán jók legyetek! – vágott hátba apám. –Semmi perverzség!
-Kuss. – mormogtam megkínzottan. Mit követtem el, hogy ilyen apám lett?
-Ichigo! Vigyázz magadra és Rukiára is! – ölelt át kedvesen anyám. Egy röpke pillanatra én is
visszaöleltem majd elengedtem és Rukia anyjához fordultam.
-Nagyon vigyázz a lányomra, megértetted? – nézett rám csúnyán.
-Persze. – mosolyodtam el. Én fogok a legjobban vigyázni rá! Egy percre sem hagyom majd
egyedül!
-Akkor jó! – ő is engedett a szigorú arckifejezéséből majd a lányához ment és jó szorosan
átölelte. Persze Rukia gyorsan lehámozta magáról és ment nézelődni. Renjit is éppen az anyja
nyomorgatta, Toushit is ölelgette volna az anyja, ha hagyta volna. De hát, Touhsi már csak
ilyen.
-Ichigo nézd! – cibálta meg a pólómat Rukia.
-Mi van már? – néztem rá idegesen. Ezt fogja csinálni egész úton?
-Nézd mekkora az a repülő! – mutatott rá egyre.
-Jajj már… - horkantam fel.
-Ünneprontó! – engedte el sértődötten a pólóm végét. Istenkém…
-Az Okinavára tartó gép 10 perc múlva indul. Kérjük, kezdjék meg a beszállást. – hallottuk a
hangosbemondóból. Rukia ugrott egyet örömében. Úgy látszik hamar túltette magát az előbbi
dolgokon, mert izgalomtól fűtve megragadta a kezem és cibálni kezdett a repülő felé. Nem
bántam, sőt! Jó volt, hogy fogja a kezem. Bár, ő benne biztos nem az zajlik le, mint bennem…
Én legszívesebben magamhoz ölelném! Azt sem bánnám, ha lekésnék azt a nyomorult gépet.
Komolyan már féltékeny leszek a repülőkre! Felszálltunk az Okinavai gépre megkerestük
az ülőhelyünket és letelepedtünk. Mit nem látok. Rukia föl le, rohangál az utastérben. Míly
meglepő… Pedig a stewardess szólt neki, hogy most már üljön le, de hallgat ez valakire?
Nem…
-Rukia! – ragadtam meg a csuklóját, amikor éppen mellettem futott el. Komolyan, mint
valami kölyök tigris, aki mindent fel akar fedezni.
-Mi az? – nézett rám nagy szemekkel.
-Nem gondolod, hogy le kéne ülnöd? – dünnyögtem unottan.
-Nem. Miért? – kérdezte ártatlanul. Oké. Elegem van.
-Akkor máshogy fogalmazom. Ülj le a seggedre, különben nem állok jót magamért! – hangom
komolya volt, de Ő, csak is Ő tudta, hogy nem rosszból mondom.
-De… - ellenkezett volna
-Semmi de! Ülj le! – mutattam a mellettem lévő helyre.
-Igenis… - adta meg magát. Remek! Elővettem az mp4-emet és hallgattam egy kis zenét.
Halálra fogom magam unni az úton… Már egy órája, hogy felszálltunk és elindultunk
Okinavára. Rukia egy darabig durcásan ült mellettem majd felpattant. Gúnyosan rám nézett
majd elfutott feltételezem a mosdóba. Heh. Most nagyon örül magának! Az akaratom ellenére
is elment. Eddig mindig, ha szóltam neki nyugton maradt, de most nem engedett! Ha harc, hát
legyen harc! Ez a lány mindig tuja, hogy mivel dobjon fel! Mondjuk a mosdóba kimehet! Az

nincs megtiltva! Veszekedést hallottam és az egyik biztos, hogy Rukia hangja volt.