9.Fejezet
-Gyere már! A busz már elment a te drága Rukiáddal együtt. – gúnyolódott. MI VAN?
-Te meg miket beszélsz! – akadtam ki elég rendesen. Főleg, mert igaza volt. De mi az, hogy
a „te drága Rukiád”?
-Nem nyilvánvaló? Szerelmes vagy belé, nem? – kérdezte, mintha ez a világ
legtermészetesebb dolga lenne. BASSZUS! Ez meg honnan jött rá?
-Nem vagyok… - vettem fel rideg maszkomat. Renji döbbenten nézett rám.
-Pedig azt hittem. – indult el unottan. Huh! Na, Renjit meggyőztük, hogy nem vagyok
szerelmes Rukiába. Pedig az vagyok. Nem is kicsit! Az a kis pöttöm leányzó teljesen
elvarázsolt. Milyen ironikus, hogy ez csöppség, akiről az ember azt hinné, hogy még
gyerek, hogy pont Ő dobogtatta meg a szívemet. Pont Ő… Boldog vagyok. Már most olyan
közvetlenül beszélget velem! Hihetetlenül jól esik! A nap hamar elröppent. Renji hazament
én pedig a metrónál vártam Rukiát. 10 perc késéssel megérkezett a várva várt metró, vagyis a
rajta utazó Rukia.
-Ichigo! – integetett apró mosollyal az arcán. Nem szóltam semmit csak odamentem hozzá.
Meglepődve vettem tudomásul, hogy nem egyedül jött. Inoue is vele van.
-Szia Kurosaki-san! – mosolygott idétlenül.
-Sziasztok. – köszöntem bár engem fekete a hajú kis csöppség foglalkoztatott leginkább.
-Akkor akár el is indulhatnánk. – szólalt meg Rukia.
-Ja. – mormogtam majd elindultunk. Elég furán nézhettünk ki. Rukia a jobb oldalamon
lelkesen nézelődött és néha, néha megcibálta a kabátomat, hogy én is nézzem meg a kirakatot
vagy egyéb mást. Olyan volt, mint egy kisgyerek. Inoue pedig a baloldalamon csöndben
durcásan jött. Ennek meg mi baja? Nem volt időm gondolkozni rajta, mondjuk őszintén nem
is akartam, mert megérkeztünk.
-Megjöttünk. – mormogtam unottan. Nem csalódtam hugicámban. Apró, de annál hangosabb
lépteket hallottam.
-Rukia-chan! – ugrott a meglepett lány nyakába.
-Yuzu-chan! – vakarta le magáról.
-Ó, Inoue-san! – nézett értetlenül Orihimére. –Hát te? – kérdezte döbbenten. Nekem meg
muszáj volt nevetnem. Yuzu eddig mindig érte volt oda, de amint megjelent Rukia Ő már nem
is volt fontos. Ez a tény pedig hidegzuhanyként érte Inouét. Hehe! Persze én sem maradtam ki
az üdvözlésből. Yuzu a nadrágom szárát cibálta, hogy vegyem észre.
-Üdv itthon, bátyus. – mormogta zavartan. Láttam rajta, hogy mennyire szeretné, ha most
felkapnám. Az is feltűnt, hogy vívódik valamin. Talán szégyelli, hogy ennyire ragaszkodik
hozzám? Lehet, hogy Rukia előtt Ő nagylánynak akar tűnni? De aranyos!
-Gyere ide! – kaptam fel játékosan. Szemei boldogan csillantak fel majd arcocskáját
nyakamba fúrta. Percekig maradtunk így, ebben a meghitt pillanatban. Rukiára pillantottam,
kedvesen és elbűvölve mosolygott ránk. Belém hasított egy érzés! Ez olyan, mintha
egy család lennénk! Én hazajövök a munkából és a gyerkőcöm itthon vár, majd amikor
megérkezem, kedvesen a nyakamba ugrik. Olyan meghitt volt ez a kis jelenet, hogy alig
akartam elengedni Yuzut. Pedig általában úgy szoktam levakarni magamról, mert idegesít.
Végül leraktam. Ő azonnal megfogta Rukia és az én kezem majd cibálni kezdett a nappaliba.
Azért annyi volt benne, hogy szól Inouénak, hogy jöjjön. Rukiával nagyon jól elvoltak majd
Yuzu hirtelen az ölembe ült és komolyan méregetni kezdett engem és Rukiát.
-Ma… játszunk… - gondolkozott el. –Papás- Mamást!
-Jézusom… - akadtam ki.
-Ki lesz a papa és ki a mama? – próbált belefolyni a beszélgetésbe, hogy tűnjön már fel
nekünk, hogy Ő is itt van.
-Minden képpen bátyus lesz a papa. Az anya pedig… - hol Rukiára hol pedig Inouéra nézett.
Istenem add, hogy ne Inoue legyen az!

-A mama pedig… Rukia lesz! – fejezte be komoly képpel. Most nagyon örült magának, hogy
ilyen ügyesen kiosztotta a szerepeket.
-Inoue? – nézett kérdőn Yuzura Rukia.
-Ő lesz a háziállat… - mormogta mosolyogva, de ez a röpke mosoly is a fekete hajúnak szólt.
Szegény Orihime, azért ez eléggé nagy kicseszés.
-Öhm… haza kell mennem. – mormogta megszégyenülve Inoue. Megértem, hogy ezek után
inkább haza megy.
-Akkor, szia. – integetett neki fásultan Yuzu.
-Holnap találkozunk! – köszönt el Rukia. Inoue csak sértődötten bólintott majd elment.
-Akkor játszunk! – lelkesedett Yuzu. –Hmm… Legyen úgy, hogy a papa most ér haza a
munkából! – itt kedvesen rám nézett. Ilyenkor olyan cuki! – A mama pedig üdvözli majd én
is!
-Remek. – álltam fel kelletlenül. Yuzu annyira beleélte magát, hogy szó szerint ki kellett
mennem és bejönnöm mondván, hogy akkor nem lenne hiteles. Most komolyan! Mikre rá
nem kényszerülök csak, mert van egy imádnivaló húgom! Világfájdalmas képpel mentem
ki a házból. Persze az aggodalmas „mama” előtte rám adta a kabátomat nehogy megfázzak.
Ehh… Ez olyan kínos. Még az ajtót is bezárták, hogy hiteles legyen. Még jó, hogy nálam volt
a kulcsom. Miért pont én? Bár, „mama” reakciójára kíváncsi vagyok. Vajon, hogy fogadja
majd a… férjét? Vettem egy nagy levegőt és kinyitottam az ajtót majd fáradtan beléptem.
-Megjöttem. – rikkantottam olyan kedvesen, ahogyan csak tőlem telt. De még így is elég
lehangoló volt.
-Üdv itthon, drágám! – lépett mellém mosolyogva Rukia. Drágám? Ez tetszik! Kifejezetten
tetszik! De ez még mindig nem kárpótol!
-Biztosan elfáradtál. A vacsora készen van! – vette el táskámat. Yuzu időközben azt is a
kezembe nyomta, hogy a rendes férj látszatát keltsem.
-Éhen halok. – ültem le egy székre várakozóan. Az órára néztem, fél 4. Ilyenkor vacsorázni?
Mondjuk tény, hogy éhes vagyok. Nem ettem semmit reggel óta. Kezd olyan érzésem lenni,
mintha nem is csak játszanánk. Rukia olyan otthonosan mozgott a konyhában, mintha már
ezer éve itt lakna. Igazi háziasszony típus. Erre a gondolatra megengedtem magamnak egy
kisebb mosolyt. Kotorászott valamit a hűtőbe megvizsgálta majd egy apró bólintás közepette
berakta a mikróba és megmelegítette. Amíg a kaja melegedett feltűnt Yuzu is, vagyis a
kislányom…
-Papa! – üdvözölt lelkesen. Most mi a szart csináljak?
-Hát itt vagy leányzó! – kaptam fel Ő pedig boldogan bújt hozzám. Rukia elismerően
bólogatott. Mire feleszméltünk már meg volt terítve.
-Együnk! – mormogtam majd leültem. Rukia mellém, Yuzu pedig velünk szembe.
-Milyen napod volt, drágám? – kérdezte Rukia kényszeredetten Yuzu vádló pillantását
követően. Ember ez már beteges…
-Fárasztó. – feleltem az igazsághoz hűen.
-Akkor, edd meg gyorsan a vacsorát és pihenj le, drágám. – kuncogott. Heh! Ezt a drágám
dolgot meg tudnám szokni! Halványan elmosolyodtam majd nekiláttunk a „vacsorának”, ami
igen ízletesnek bizonyult. Egyszerű zöldséges tál volt mártással mégis az íze lenyűgözött.
-Ez mennyei! – adtam hangot elégedettségemnek.
-Mama főzte! – nevetgélt Yuzu miközben egy újabb falatot nyelt le. Vicces volt, hogy
ezt mondta. Tudom, hogy csak előszedte a hűtőből. De, akkor mit melegített? Ó! Biztos a
mártást!
-Heh. – nyögtem fel mikor tele lett a bendőm. Ez most baromi jól esett! –Köszönöm a
vacsorát!
-Ugye, hogy a mama milyen jól főz? – kérdezte Yuzu miközben leültetett egy fotelba a
nappaliban. Rukia addig elpakolt. Most tényleg olyan érzésem van, mintha egy család lennék.