8.Fejezet
Összezártam szemhéjaimat várva a fájdalmat, de csak egy hatalmas nevetést hallottam. Az Ő
nevetését… az Ő csilingelő nevetését… Lassan nyitottam ki szememet. Bár ne tettem volna!
Rukia gyönyörű mosolygós arcával találtam szembe magam.
-Meg vagy! – gúnyolódott. Én meg csak döbbenten néztem a felettem lévő angyalra! Hogy
tartsam így be a magamnak tett ígéretemet miszerint megpróbálok csak a barátja lenni? A
fenébeeee!
-Ideje indulnom! – állt fel és igazgatta meg haját. Bár nekem úgy, kicsit kócosan is
kifejezetten tetszett!
-Ne máár! One-chan! – ölelte át a derekát.
-Yuzu-chan! Máskor is eljövök! – borzolta meg a haját.
-Kikísérelek. – mormogtam majd az ajtóhoz mentem és magamra kaptam a kabátom.
-Akkor, holnap is eljössz? – nézett rá kölyökkutya szemekkel. Ó istenkém…
-Persze! – mosolygott rá kedvesen. Rukia… ha továbbra is ilyen leszel… nem fogom bírni…
Elköszöntünk anyuéktól és elindultunk a metróhoz. Egy szót sem szóltunk egész úton, ami
kicsit bántott, de nem tettem semmit. Csak ballagtam mellette, mint egy fadarab és néztem.
Egyfolytában csak Őt néztem, mint valami múzeumi régiséget, ami túlságosan is megtetszett.
Így van… Lehet, hogy csak pillanatnyi fellángolás az egész? Lehet… Mi van, ha van barátja?
-Öhm… - mormogtam mikor odaértünk. Kérdőn nézett rám. Na, most ezt, hogy kérdezzem
meg. Á! Nem merem…
-Öhm… Jól érezted magad? – nyögtem ki esetlenül. Most honnan fogom tudni, hogy van-e
barátja? Picsába ezzel is…
-Remekül! – mosolygott rám.
-Akkor jó. – motyogtam zavartan. Megérkezett a metró. Megvártam, míg felszáll, hevesen
integetett én meg vissza. Megsemmisülten lépkedtem a szinte kihalt utcákon. Úgy látszik
vihar lesz. Én is sietősre fogtam a dolgot, nem akartam még egyszer elázni, mert, akkor tuti
megfázom! Unottan dőltem bele ágyamba. Rukia… Miért érdekelsz engem ennyire?
-Ichigo! Vacsora! – kiabált anyám.
-Megyek. – mormogtam. Kedvetlenül üldögéltem és ettem a vacsorát. Anya főztje isteni, de
most még ez sem tud feldobni. Mondjuk nem igen értem, hogy miért vagyok letört. Talán,
mert várnom kell? Igen, valószínű. Megköszöntem a vacsit majd lefürödte. Majdnem 2
órán keresztül áztattam magam a zuhany alatt. Itt tudok a legtisztábban gondolkodni. Azt
hiszem, kedves leszek vele. A barátja leszek és, ha eljöttnek látom az időt, lecsapok! Fáradtan
dőltem bele a frissen vetett ágyba. Holnap csütörtök. Hála istennek. Lassan vége a hétnek.
Holnap megint eljössz… Rukia… Holnap megint csodálatos perceket szerzel nekem… Nem
álmodtam semmit, túl, fáradt voltam hozzá…
-Ichigo! Kelj fel! – lökdösött anyám.
-Na, mi van? – mormogtam.
-El fogsz késni! Miért nem húztad fel az órádat? – nézett rám rosszallóan anyám.
-Elfelejtettem. – feleltem nemes egyszerűséggel, amiért megint egy csúnya nézést kaptam.
Remek. Ez a nap a lehető legrosszabbul indul… Feltápászkodtam majd a fürdő felé vettem az
irányt. Gyorsan lezuhanyoztam, rendbe raktam magam és lementem reggelizni. Palacsinta!
Talán nem is lesz olyan rossz ez a nap.
-YOO! Ichigooo! – vágott hátba Renji. Visszavonom… ennél rosszabb tényleg nem lehet.
-Te megint mit keresel itt? Te kis ingyenélő! – morogtam.
-Nem is örülsz a legjobb haverodnak? – ült le mellém tetetett szomorúsággal.
-Kuss. – inkább a palacsintámnak szenteltem a figyelmem, mint ennek a nyomoréknak.
Megreggeliztünk majd elindultunk a suliba. A buszmegállóba szokás szerint őrületes volt
a tömeg. Basszus… már megint. Megérkezett a busz. 5 perce álltunk úgy a sor vége felé,
de még mindig alig haladtunk. Azt hittem, már sosem jutok fel arra a kibaszott buszra.

Megkönnyebbülten ültem le egy szabad helyre. Csoda, hogy a tömeghez képest még volt
szabad hely. Heh! Innen fel nem állok semmi pénzért! Renji valahol hátul kitúrt valakit és
leült. Igen, ez rá vall. A következő megállónál Inouét láttam felszállni. Ő nem metróval
szokott suliba menni? Mindegy. Remélem, nem vesz észre. Akkor át kell adnom a helyemet.
-Ichigo! – hallottam egy túlontúl kedves hangot. Vagyis lehet, hogy csak nekem ilyen kedves.
-Rukia! – fordultam a hang irányába mosolyogva. –Te hogy, hogy itt?
-Lekéstük a metrót. – motyogta unottan. Ott állt mellettem és kapaszkodott. Úgy 2 percenként
mindig meglökte valaki, párszor majdnem el is esett.
-Ülj le. – mormogtam miközben felálltam helyet adva neki. Ő csak egy hálás mosolyt küldött
felém és leült.
-Életmentő vagy! – nézett fel rám csillogó szemeivel. És ez nekem bőven elég volt, ahhoz,
hogy jó kedvem legyen. Elmosolyodtam. Közvetlenül előtte álltam és kapaszkodtam. Ez, de
idegesítő! Minek van itt ennyi ember? Már…
-Jól vagy? – kérdezte Rukia nagy szemekkel.
-Ja. Miért? – lepődtem meg.
-Csak, mert olyan fura képet vágtál… - töprengett el. De aranyos! Nem, nem gondolhatok így
rá! De olyan nehéz…
-Hát, tudod. Ha, egy rakat öreg nyanya mászik rám, azzal az ürüggyel, hogy nem férnek el,
holott csak bezsongtak egy fiatal jóképű pasitól, az eléggé sokkoló. – mormogtam azokkal a
bizonyos vízcseppekkel a fejemen. Rukia meg csak jót nevetett rajtam.
-Jó képű, mi? Nem vagy te kicsit öntelt? – gúnyolódott.
-Én? Ugyan. – intettem le egy játékos mosollyal a szám sarkában.
-Tény, ami tény. Eléggé szívdöglesztő típus vagy. – küldött felém egy csodálatos mosolyt.
Döbbenten néztem rá. Szívdöglesztőnek tartana?
-Ó. Most lebuktál. – incselkedtem. Ez vicces!
-Mi? – értetlenkedett.
-Hát, -idézem- szívdöglesztő vagyok. – hajoltam lejjebb, hogy jobban láthassam a zavartól
kipirult arcát.
-I-igen. – hebegte. –Egyértelműen jó pasi vagy. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az
esetem is. – telt el magától, hogy kitalált valami frappáns választ.
-Ó. – biggyesztettem le ajkaimat. Tényleg lelombozott kicsit. Ezek szerint esélyem sincs? Ne
már! Utánam általában bomlanak a nők. Ez az én formám…
-De mint minden, a véleményem is változhat. – nézett rám sokatmondóan. Most pedig a
boldogság émelyítő érzése futott végig rajtam. Nem esélytelen! Ezzel az egy kijelentésével
elérte, hogy bizakodjak, és ne adjam fel. Mondjuk az ígéretemről ennyit. Én nem tudok
erre a lányra puszta barátként nézni! Akarom Őt! Mindennél jobban! De egy emberről nem
beszélhetek így. Be fogom cserkészni! Hogy lehet az, hogy ez a lány mindig tudja, hogy mit
mondjon nekem? Azért el se teljek magamtól, de legyen némi önbizalmam.
-Remélem, hogy változni fog… - motyogtam magamnak.
-Hmm? – nézett rám érdeklődve.
-Semmi. – fordítottam el a fejem zavartan. Megérkeztünk. Fenébe! Pedig úgy elnézegettem
volna még!
-Mi itt leszállunk. – dünnyögtem unottan.
-Ó! – suhant át a csalódottság az arcán. Ehehe!
-Ne hagyd, hogy az öreg nyanyák kitúrjanak! Még találkozunk. Tudod, Yuzu vár. – az utolsó
szavakat már a fülébe suttogtam, amitől kellemesen megborzongtam, de Ő is. Kósza mosoly
jelent meg ajkain. Imádom! Összeszedtem Renjit majd leszálltunk. Rukia hevesen integetett,
holott az a mellette ülőnek nem igen tetszett. Renji baráti hátba veregetése zökkentett ki
gondolataimból. Baráti, mi… Kis híján beszakadt a hátam.
-Gyere már! A busz már elment a te drága Rukiáddal együtt. – gúnyolódott. MI VAN?