7.Fejezet
Remegve belemarkolt a kabátomba. Arcát mellkasomba fúrta. Nem tudom, hogy direkt
csinálta vagy csak félt, hogy elesik. Reménykedem, hogy az első!
-Minden rendben? – kérdeztem halkan. Bátortalanul bólintott. Mi lehet vele? Nem értem. Én
még sosem kerültem ilyen helyzetbe. Most mi a jó szart csináljak? Meg akarom nyugtatni, de
nem tudom, mit tegyek. Bazdmeg! Több shoujo mangát kéne olvasnom?
-Rukia mi a bajod? – kérdeztem idegesen, mert egyre jobban remegett.
-Ott… - mormogta.
-Ott? – néztem le rá hülyén.
-Ott… az, az… ember… - motyogta és még jobban megszorította a kabátomat. Az, az ember?
Hol? Milyen ember?
-Ki van ott? – toltam el magamtól, hogy szemeibe nézhessek. A sok sírástól kivörösödött
szemekkel nézett vissza rám, de még így is elbűvölt, ahogy egyenesen a szemeimbe nézett!
-Aki zaklatott… a bálon… - nyekegte és rá mutatott valakire a tömegben. A bálon? Ó
tényleg! Az a részeg pasas! Itt lenne? Körbe néztem és máris megtaláltam a narkós fejét.
Undorító egy ember! Az ilyeneket le kéne csukni. Dühös vagyok! Az én drágaságom most
miatta sír! Az a köcsög! Azt a kurva… Mit drágaságozok én itt? Jézusom!
-Á Rukia-chan! – lépett elé. Remegve lépett a hátam mögé. Az a köcsög!
-Csá! Most, hogy találkoztunk el is mehetnél. – mormogtam ridegen.
-Te! Te is ott voltál! És jól leégettél! Te szemét! – vágta hozzám idegesen. Engem csak ne
szemetezzen.
-Valami gond van vele? – néztem rá gyilkos tekintettel. Nyelt egy nagyot.
-V-van! – nyekegte.
-Ugye nem akarsz balhét? – olyan hűvös és komoly voltam, mint még soha. Meg is ijedt, de
továbbra sem ment el, hanem a hátam mögött lévő személyre koncentrált, aki szorosan bújt a
hátamhoz. Most már rohadtul mérges vagyok! Ez a nyomorék, hogy merészeli megijeszteni
Őt!
-Utoljára mondom! Húzd el azt a redvás seggedet különben a ma éjszakát már az intenzíven
töltöd! – világosítottam fel. Rukia megremegett a hátam mögött. A pasas is kigúvadt
szemekkel nézett rám, majd hátralépett egyet. Pár percig csönd aztán…
-Világos voltam? – másztam a képébe így Rukia elengedett.
-I-ig-igen! – hátrált meg, majd elhúzta a csíkot.
-Cöhh! – fordultam vissza. –Minden oké?
-Igen. Köszönöm. – szipogta. Miért fáj ennyire itt bent? Miért fáj Őt sírni, látni? Meg akartam
vigasztalni, de fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. Így hát, csak álltam mellette és
néztem, ahogyan sír. Mire odaértünk lenyugodott. Bár a szeme még mindig vörös volt a sok
sírástól. De, hogy ennyire kiakadt a pasas miatt… Ne mond, hogy hozzáért? BASSZA MEG
AZ AKÖCSÖG! Biztos ezért zaklatta fel magát ennyire Rukia! Komolyan, még egyszer
meglátom, nem leszek ilyen kedves!
-Srácok, azt hiszem, én a mait kihagyom. – öklendezett Renji.
-Oké. – mormogtam. Rukia csak bólintott. Belegondolva ez tök fasza! Egyedül vagyok vele!
Kettesben vagyunk! De miket is gondolok! Hiszen ma ismertem meg és már nyomulnék? Na,
nem! Nem akarom, hogy olyannak higgyen! Lehet, hogy kicsit le kéne magam állítani… és
csak normális „barátként” viselkednem. Igen, el kell nyernem a bizalmát! Azt akarom, hogy
szeressen, mint barátot, aztán a majd a többi jön magától! Így van! Nem teszek semmilyen
félreérthető dolgot!
-Itt is vagyunk. – álltam egy bézs színű ház előtt.
-Hű! – mosolyodott el. –Ez gyönyörű és nagy!
-Heh! – nevettem el magam. Olyan kis szerencsétlenül mondta, hogy nagy! Olyan aranyos!
Nem! Most nem szabad így gondolnom rá!

-Menjünk. – invitáltam be. Mivel egy csomó időt elszarakodtunk Yuzuék már otthon voltak
így nem kellett rájuk várni. Levettük a fölösleges ruhadarabokat majd beléptünk a nappaliba.
Rukiát leültettem az egyik fotelba én meg addig megkerestem Yuzuékat. Kiderült, hogy Karin
ma valamelyik osztálytársánál alszik szóval csak Yuzu volt itthon meg anya.
-Yuzu! Vendégünk van, aki szeretne megismerni. – mormogtam. Azonnal előttem termett és a
nyakamba ugrott. Majdnem dobtam egy hátast, de mivel úgy ahogy már megszoktam ezeket a
nyakba ugrálós dolgait csak dörmögve Yuzuval a nyakamba lemásztam a lépcsőn egyenesen a
nappaliba.
-Ő itt Yuzu! – mutattam be. –Yuzu, Ő pedig Rukia. – Rukia nevét olyan gyengéden mondtam,
hogy valószínű, ha apa itthon lenne, most szekálna miatta.
-Szia, Yuzu vagyok! – ült bele az ölébe.
-Szia, én pedig Rukia. – mosolygott rá kedvesen. Akkor én mi a frászért erőltettem magam?
Ehh…
-Örülök, hogy a bátyus végre talált magának barátnőt! – nevette el magát gyermeki
őszinteséggel. Én meg azt hittem, hogy kiesek a fotelból! Rukia meg csak nagy szemeket
meresztett hol rám, hol pedig Yuzura.
-Ehm! Yuzu, Ő nem a barátnőm… - vakargattam zavartan a tarkómat. Pedig milyen jó lenne!
-Nem? Pedig összeillenétek! – döbbent le.
-Yuzu-chan! – nevette el magát Rukia. Mi ezen a vicces? –Még nem is ismerem a bátyádat!
Hogy járhatnék már vele! – mosolygott. Most lehet, hogy hülye vagyok, de ez azt jelenti,
hogy, ha ismerne, akkor lehetne esélyem? Nem! Csak félreértem! Ez azt jelentette, hogy nem
ismer szóval nem fog velem járni…
-Gyerekek! – lépett be anyám három forró csokival.
-Köszi, anya! – mosolyogtam rá. Nincs is jobb, mint egy jó forró csoki! A többiek is
megköszönték és elkezdték kortyolgatni.
-Ez nagyon finom! – motyogta csodálkozva a kis (szó szerint kis) vendégünk. Miután
megittuk az említett italt játszottunk. Rukia nagyon élvezte a Yuzuval való barbizást meg
egyebeket. Én meg már idegbajt kaptam, amikor a számba nyomtak egy cumit.
-Elegem van! – álltam fel és köptem ki azt a szart.
-Ichigo… - nézett rám döbbenten Rukia.
-Bátyus… - már a sírás határán volt. Picsába már…
-Ichigo! Beszélhetnénk? – állt fel Rukia komolyan. Anyám! Bólintottam.
-Mi van? – kérdeztem, mikor beértünk a konyhába.
-Mi van? Hogy lehetsz ekkora seggfej? Szegény húgodat így megbántani! – szidott le.
Kikerekedett szemekkel néztem elég közel lévő arcára, ami a dühtől kicsit kipirult. Bazdmeg!
Olyan aranyos, amikor dühös!
-Jól van, na! Nem neked dugtak cumit a szádba… - sértődtem meg.
-Ichigo! – nézett rám szúrósan.
-Oké, oké! Kedves leszek… - mormogtam megadóan. Hihetetlen, hogy egy lány és pont ez a
pöttöm tanít jó modorra és én hülye még szót is fogadok… cöhh… Visszamentünk a szobába
és leültünk. Rukia várakozóan nézett rám. Ez olyan ciki…
-Öhm… Yuzu… - motyogtam. –Bocs…
-Semmi baj bátyus! – ugrott a nyakamba. Heh! Rukia csak mosolygott. Lecibáltam magamról
hugicámat és tovább játszottunk. Ők csak egyfolytában nevettek és nevettek. Én meg csak
boldogan mosolyogtam! Úgy néz ki, hogy Rukia sokszor megfordul majd nálunk! Yuzu
imádja. Most is itt „birkóznak” előttem lány létükre. Rukia valamit susmogott a fülébe. Yuzu
rám nézett egy gúnyos mosoly kíséretében majd rám vetette magát. Azt a rohadt! Olyan
hirtelen jött, hogy hátradőltem. Rukia szerint úgy látszik kicsi volt a rakás, mert Ő is rám
ugrott. Összezártam szemhéjaimat várva a fájdalmat, de csak egy hatalmas nevetést hallottam.
Az Ő nevetését… az Ő csilingelő nevetését…