5.Fejezet
Hát azt hiszem, továbbképzést kell tartanom vörös hajú barátomnak a ketchup használatáról…
-Bazdmeg! – akadtam ki, amikor a hadonászása következtében egy kis ketchup csöppent a
pulcsimra.
-Most mit vagy úgy oda? – leplezetlenül elröhögte magát.
-Te köcsög! – háborodtam fel, hogy még ki is röhög. –Kinyírlak!
-Na, gyere csak! – állt fel a székre.
-Öhm. Fiúk! – szólt közbe Toshi. –Kint gyilkolásszátok egymást, ne itt. Mindenki titeket
bámul.
-Leszarom! – ültem vissza Renji is követte példámat és leült. Körbe néztem, hogy lássam, kik
azok, akik megbámultak. Leginkább a nők… a fiúk meg csak röhögtek. Az eladó nő csábosan
mosolygott rám, míg a szakácstól egy gyilkos pillantást kaptam. Cöhh… Körbenéztem még
egyszer és nem hittem a szememnek! Rosszul látok? Vagy már képzelődöm is! Tényleg Ő ül
ott? Megdörzsöltem a szemem és újból megnéztem. Tényleg Ő az! A lány a bálról. Rukia!
Ki az ott mellette? Inoue? Mintha érezte volna, hogy nézem.
-Kurosaki-san! – integetett hevesen. Biccentettem. Ő a hülye fejével meg annak vette, hogy
jöjjenek ide… mondjuk, Ő miatta nem bánnám!
-Sziasztok! – huppant le mellém Inoue. Rukia pedig Renji mellé. De irigyeltem most! Csönd
telepedett ránk. Orihimének úgy látszik nem tűnt fel, hogy arra várunk, hogy bemutasson
minket.
-Ja! El is felejtettem! Kurosaki-san és többiek Ő itt Kuchiki Rukia! A legjobb barátnőm. –
mutatott a megszeppent lányra.
-Csá. Szólíts Renjinek. – nézett rá egy pizza szelet mögül.
-Toushiro. – mormogta unottan a fehér hajú. Már épp mondtam volna, hogy Ichigo, amikor…
-Te pedig Kurosaki-san, ugye? – nézett rám kíváncsian.
-Igen! – felelt helyettem Inoue. Bassza meg… -Őt Kurosaki-sannak kell hívni! – nevetgélt. Mi
ezen a vicces? Mi az már, hogy Ő dönti el helyettem, hogy, hogy kell hívni?!
-Akkor Kurosaki-san… - mormogta. –Odaadnád a ketchupot?
-Persze. – nyújtottam neki oda a kis üveget. Miközben elvette egy pillanatra összeért a
kezünk. WÁH! Kirázott a hideg! Renji továbbra is a pizzájának szentelte a legtöbb figyelmet,
Toushiro meg zenét hallgatott.
-Mesélj magadról, Kurosaki-san. – harapott bele egy szelet pizzába, amit a tányéromról csórt.
-Először is, Ichigo. – motyogtam. Elmosolyodott. Ez az a mosoly! Amitől teljesen ki vagyok!
Amit mindig látni akarok! Elmeséltem magamról a leglényegesebbnek tartott dolgokat. Ő is
megtette ugyanezt.
-Szüleid hol dolgoznak? – kérdeztem miközben ittam egy kortyot.
-Anyám a te apád vállalatánál! – nevette el magát.
-Tényleg? – döbbentem le, majd a meglepettséget a jó kedv vette át. –Érdekes! Nem lehet,
hogy a te anyukád az új titkárnőnk?
-De! – kezdett kicsit alábbhagyni a nevetése.
-Apukád? – kérdeztem miközben végig tartottam a szemkontaktust. Itt teljesen elkomorodott.
Jézusom! Rosszat mondtam? Megbántottam volna? Furcsa érzés! Soha nem érdekelt, hogyha
valakit megbántottam! De… valahogy Őt nem akarom szomorúnak látni!
-Az apám…- nyekegte.
-Ne haragudj! Nem kell elmondanod, ha nem akarod. Tényleg ne haragudj. – néztem rá
bocsánatkérően. Halvány mosoly jelent meg azon az imádni való arcán.
-Nos, Ichigo… - kezdett bele. Megborzongtam nevem hallattán. Az Ő édes ajkaiból hallania
nevemet őrületesen jó érzés volt. -… engesztelésül meghívhatsz egy üdítőre.
-Rendben! – muszáj volt nevetnem. Olyan kirívó volt velem, de mégis közömbös. Teljesen
megőrjített! Intettem a pincérnek, hogy jöjjön. Rukia elmondta, hogy mit kér majd folytattuk

a nevetgélést. Olyanok voltunk, mint a kisgyerekek, holott már 17 évesek vagyunk. Inoue
furcsán nézett rám majd Rukiára.
-Mi van? – kérdeztem megelégelve rosszalló pillantását.
-Semmi. Mond Kurosaki-san, a húgaid jól vannak? – kérdezte csillogó szemekkel. A húgaim
szerettek vele játszani.
-Ja. – feleltem kurtán.
-Kíváncsi vagyok rájuk… - töprengett el a velem szemben ülő Rukia.
-Ha gondolod, egyik nap átjöhetsz. – mosolyogtam. Bazdmeg! Mit mosolygok én itt
egyfolytában! Hihetetlen…
-Oké! Ma szabad vagyok! – jelentette ki. Nem bírtam! Kitört belőlem a nevetés. –Rosszat
mondtam? – ijedt meg.
-Nem! – már a könnyem is kifolyt. –Semmit nem mondtál! – lenyugtattam magam. Huh!
Mély levegő. Oké!
-Amúgy, Ő mindig ennyit eszik? – mutatott a mellette ülőre.
-Ne is figyelj arra a seggfejre. – mormogtam.
-Ki a seggfej? – emelte rám szikrázó tekintetét.
-Te – böktem felé, közben pofákat is vágtam, hogy hatásosabb legyen. Rukia elnevette
magát. Megdobbant a szívem. Felemelő volt hallani csilingelő nevetését. Ez is, mint minden
más benne, elbűvölt. Nem bírom! Az egész lénye annyira vonz! Kár, hogy nem egy suliba
járunk… Pedig milyen jó lenne minden nap látni, vele nevetni, hazakísérni… Egyszerűen
csak vele lenni! Mindig a közelemben akarom tudni! Nem vagyok komplett az biztos…
-Huhú! Föld hívja, jelentkezz! – integetett arcom előtt Rukia. Majdnem a keze után kaptam.
-Élek. – mormogtam.
-Akkor jó. – jelent meg a leges legcukibb mosoly az arcán, amit valaha láttam. Én ezt nem
bírom! Meg fogok halni! Ez a lány… Valami nincs rendben velem! Miért foglalkoztat
ennyire? Istenem…
-Ideje lenne indulni. – nyúlt kabátjáért Rukia. Ó! Pedig úgy elnéztem volna még!
-Ja! Indulás, különben lekéssük a buszt. Renji figyelsz rám? – akadtam ki (már megint).
Bólintott. Toshi csak felállt és várakozóan nézett ránk. Mi is felálltunk. Azt a kurva! Rukia…
az iskola egyenruhája… a szoknyája… az eszméletlenül sexi lábai! Ajajajj! Kezd szűk lenni
a nadrágom! Bassza meg! Gyorsan más felé kell néznem. Basszus! De nem bírom levenni róla
a szemem! Pedig muszáj lesz! Inouéra néztem. Huh! A nadrágom ismét kényelmessé vált. Ez
közel volt! De most hogyan tovább? Nem nézhetek rá, mert akkor megint rám jön! De látni
akarom! Ichigo! Uralkodj magadon, vagyis a hormonjaidon! Csessze meg… Ha haza megyek,
könnyítek magamon egyet! Fizettünk majd kiléptünk az utcára. A hideg őszi szél kegyetlenül
fújt, jelezve, hogy lassan itt a tél… Szeretem a telet! Hideg, de békés.
-Akkor, még találkozunk! – fordult felénk Inoue. Bólintottam a fiúkkal együtt.
-Minél hamarabb! – mosolygott rám Rukia. ÁÁÁ! Meg akar ölni? Így még úgy sem tudom
elengedni! Bár arcvonásaim nyugodtságról árulkodtak magamban heves csatát vívtam.
Várjunk!
-Tényleg! Nem azt mondtad, hogy ma átjössz? – kérdeztem gúnyosan elmosolyodva.
-Ó! Tényleg! – világosodott meg. Hehe! –Inoue, menj nélkülem.
-Rendben. – kelletlenül indult el egyedül a buszmegálló felé. Telefoncsörgés! Toshié!
-Srácok. Apám hívott, mennem kell. – köszönt el. Hárman maradtunk. Csendesen sétáltunk
az utcákon. Eleredt az eső… Hogy az a jó kurva élet… Rukia elkezdett szaladni. Renji meg
követte példáját és utána futott. Basszus!
-Várjatok már meg! – ordítottam utánuk. Hátrakapták a fejüket, de ennél több figyelmet nem
szenteltek, hanem valami eső védett helyet kerestek. Csessze meg… nekem nem lehet szólni?
Utánuk rohantam. Már teljesen eláztunk mire valami értelmes helyen lyukadtunk ki. Igazából
azon töprengek, hogy miért nem mentünk vissza a pizzázóba?