Egy lassan egy évvel ezelőtti írásról van szó, egyike azoknak a ficiknek, amiket végső
kétségbeesésemben írtam, miután kijött az ominózus 423-as fejezet. Az eheti sokkterápia
után úgy éreztem, hogy publikálnom kellene, így bepötyögtem a kis drágát. A történettel
kapcsolatos fenntartásaimról majd szót ejtek a fiction végén...
Először piszkosul tud fájni. Annyira, hogy az ember úgy érzi: a bánat egyszerre borítja be
égető kínnal az összes porcikáját, s minden gyötrelem középpontjában a szív áll. Kuchiki
Rukia szíves örömest kitépte volna s szívét, mint sem hogy tovább tette volna ki magát a
szenvedésnek.

Aprócska kezét erősen szorította mellkasához, fekete hakamáját ráncosra gyűrve. Úgy érezte,
hogy ebben a pillanatban menten megszakad a szíve. A büszkeség csak az Urahara Shoppig
tartott ki benne; csupán addig volt képes semmitmondó arckifejezések maszkja mögé rejtőzni,
s miután bezárkózott az egyik szobába, egyszerre minden kitört belőle. Szemeibe könnyeket
csalt a keserűség, de ő még mindig harcolt ellenük, nem engedett nekik. Lenyelte a torkát
fojtogató sírást még akkor is, amikor senki sem láthatta őt. Talán saját maga elől próbálta
rejtegetni gyengeségét. Azt, hogy ezt nem fogja kibírni.

Minduntalan visszafurakodott szemei elé a kép Ichigo arcáról. Nem akart erre gondolni,
mégis, ha elnyomta az álom, újra meg újra abban a bizonyos pillanatban találta magát, amikor
elváltak egymástól. Nem akart aludni. Nem akart semmit sem csinálni, amiről az utóbbi
hónapok, legfőképpen pedig Kurosaki Ichigo jutottak az eszébe.
Az idő múlásával a fájdalom lassan elhalványul, s a kínzó álmok helyét is átveszi a sötétség.
Az ember kiutat keres, menekülni próbál, hogy a friss sebek beforrhassanak. De még így is,
akaratlanul is oly sokszor felszakadnak.

Három hónap sok idő, ha az ember felejteni akar. Rukia egy-két tekintetben még viszontlátta
a meg-megcsillanó részvétet, ahogy Sereitei utcáit járta. Ami azt illeti, Renjiében látta a
legtöbb ideig, s mikor már az ő szemeiben sem lelt semmit, ami arra emlékeztette volna, még
akkor is sokáig a bánat érzése nyilallt a tagjaiba a hadnagy puszta jelenlététől. Nem beszéltek
róla.

Három hónap sok idő, ha az ember felejteni akar, de mégsem elég.
Lassan már nem tört rá hirtelen a kényszer, hogy Karakurába rohanjon. Fél éve volt már,
hogy nem járt ott, s mégis, néha csak úgy, minden ok nélkül megindultak a lábai a Senkaimon
felé. De aztán megtorpant. Agya emlékeztette rá, mit mondott neki Ukitake kapitány, amikor
először érezte úgy, hogy nem bírja tovább.

Akkor is, mint még oly sokszor, megszállta az a furcsa érzés, amitől szinte eszét vesztette. Se
szó, se beszéd pattant fel, de mielőtt akár a szobát is elhagyhatta volna, egy erős kar ragadta
meg a vállát, és nem engedte továbbmenni.

- Szerinted tényleg ez a leghelyesebb, amit tehetsz, Kuchiki? - a kapitány hangja erős volt és
komoly.
Rukia nem válaszolt.
- Az embernek mindig előre kell haladnia, nem pedig visszafelé. - a férfi elengedte a lány
vállát, aki meg sem mozdult.
- Köszönöm. - mondta remegő hangon, s közben visszatartotta kitörőfélben lévő könnyeit.
Egy évvel később már csak halovány emlék, ami régen olyan fontos volt. Valami, aminek
megtörténtét nem tagadjuk, nem kételkedünk benne, mégis immáron nyugodtabb szívvel
gondolunk vissza rá.

- El fogunk késni! - Renji idegesen rángatta maga után a szétszórt Rukiát.
- Nem tehetek róla, hogy elaludtam! - feleselt vissza a halálistennő, és kitépte a kezét a
hadnagyéból. - Ha belehúzunk, még pont odaérünk!
Azzal a lány már el is tűnt Abarai Renji szemei elől.
- Könnyű annak, aki ilyen gyors lett shunpóban... - dünnyögte sértődötten, és kísérletet tett
arra, hogy beérje az előtte villámként cikázó, pöttöm shinigamit.
" Ahhoz képest, hogy a saját hadnaggyá avatási ceremóniájáról van szó, nem tűnik
idegesnek. " gondolta magában, miközben egy pillanatra elszorult a szíve.
- Kurosaki biztos büszke lenne rád...
Tizenhét hónap. Egy idő után az ember már nem számlálja: hányszor fogy el a Hold, hogy
aztán újból kövérre hízzon; minden hónap csak egy a sok közül, s a végtelenhosszúnak
hitt napok, amelyekben még ott lüktet a múlt fájdalma, lassan belefolynak a csendes
mindennapokba, mintha soha nem is léteztek volna.

- Nagyon megnőtt, nem gondolod, Rangiku-san? - Rukia gondterhelten csavargatta hátára
omló, sötét tincseinek egyikét.
- Szerintem egész csinos. - válaszolta Matsumoto, és kiürítette az előtte álló szakéspohárka
tartalmát.
- Nem tudom, valahogy zavar, hogy ilyen hosszú...
- Attól tartasz, hogy nem tetszene neki? - kérdezett vissza a nő egy huncut vigyor
kíséretében.
- Rangiku-san! - Rukia arcát halvány pír színezte rózsásra, majd egy húzásra végzett az
italával, hogy legyen mire fogja a dolgot.
- Most miért?! - legyintett Matsumoto. - Talán nem akarsz tetszeni neki?
- Te is tudod jól, hogy bármit is csinálnék magammal, azt ő úgysem láthatná!

Valahogy már nem esett rosszul erről beszélnie, sőt, még egy mosolyt is sikerült
megeresztenie. Az idő valóban minden sebnek gyógyírja...

- Azt te honnan tudod?! - a hadnagy egész felháborodott. - Ki tudja, mi történt Karakurában
az elmúlt másfél évben?! Vagy, hogy mi fog történni most, hogy odamész?!
- Ez az egész akkor is bolondság. - szögezte le Rukia.

Matsumoto egyszer csak felpattant, és előhalászott a zsebéből egy apró dobozkát. Némi
kicsomagolás után büszkén tolta a lány orra alá a szerzeményt.
- Tessék, ez a tiéd!
- M-mi ez? - szemlélte Rukia meglepetten a Matsumoto vékony ujjai között tartott lilás színű
szalagot.
- Vedd ezt "Jó utat!" ajándéknak! - magyarázta a hadnagy, majd Rukia mögé került.
- Mégis mire készülsz ott hátul?! - fordult felé a halálistennő, de Rangiku visszafordította a
fejét.
- Nem mocorgunk!

Pár pillanat múlva Matsumoto végzett is a csinos kis lófarokkal, amelybe a lány hosszú haját
fogta össze. Csak elől hagyott meg pár tincset, amelyek finoman keretezték Rukia arcát.
- Na, mit gondolsz? - kérdezte Rangiku, aki igencsak elégedettnek tűnt a munkájával, miután
Rukia kezébe nyomta a zsebtükrét.
Az egy darabig csak szótlanul szemlélte magát a tükörben, majd elmosolyodott.
- Nem is rossz. - válaszolta.

- Nem is rossz?! Remekül áll!
- Úgy gondolod?
- Még szép, hogy úgy gondolom! - kacagott fel a nő.

Rukia is követte a példáját. Hirtelen annyira boldognak érezte magát, mintha az utóbbi
tizenhét hónapban nélkülözött öröm egyszerre szállta volna meg a lelkét.

Soha nem kérdőjelezte meg Ukitake kapitány szavait, és ő maga is tudta, hogy hiba lenne
visszamennie. De most nem számított, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Mennie kellett,
és ő ment is. És hitte, teljes szívéből és lelkéből hitte: ennél jobb döntést még életében nem
hozott.

És ha mégis hiba volt? Akkor ez egy olyan hiba volt, amelyet mindenképpen el kellett
követnie.

Akkor jöjjenek azok a drágalátos megjegyzések, amelyekről már szót ejtettem:

1. Nem, nem, nem és nem vagyok hajlandó elfogadni a tényt, hogy Rukiának rövid lett a
haja. Gondolkodtam rajta, hogy átírom a hajas részt, hogy passzoljon a mangához, de
meggondoltam magam. Hosszú hajú Rukiát akarok és pont. (valószínűleg egyedül én vagyok
így ezzel az univerzumban, szóval… kövezzetek meg T_T)

2. Oltári nagy szerencsém volt ezzel a történettel abból a szempontból, hogy a hajas részen
kívül kifejezetten nem tért el a mangától (egyelőre). Mégis, ha a közeljövőben eltérés
mutatkozna... az már nem az én bajom ^^"

3. Igen, továbbra sem vagyok szenzációs író, és erre még talán az sem nagy mentség, hogy ez
majdnem egy évvel ezelőtt íródott… Ezért így utólag is elnézést.