-NOZOMIII! – ordítottam teljes erőmből. Az a lány a főparancsnok elé ugrott, hogy
megvédje. Persze a vénember pár perc után félrelökte, hogy neki nem kell segítség, és
ahogy tudta visszaverte Kageroza támadásának megamaradt részét. Én meg még az előbbi
csapás nyomait ízlelgettem. Tuti eltört pár bordám! Mozdulni sem tudok, de Nozomi…
Nem hagyhatom, hogy baja essen! Vigyáznom kell rá! Láttam, ahogyan a főkapitány a
földre zuhan és zihál. Kageroza tényleg erős! Nozomi Kon-on landolva rohant az öreghez.
Megnyugodhatunk? Kageroza halott? Nem, nem hiszem, de eddig semmi jel nem utal arra,
hogy élne. Megpróbáltam felállni kisebb nagyobb sikerrel. Inkább kisebb. Amint feltérdeltem
vissza is rogytam és elvesztettem az eszméletemet. Csak a kiabálásokra tértem magamhoz.
Kageroza valami hülyeségről papolt. Hogy Nozomi és Ők egy lélek és, hogy egyé kell
válniuk. Feltápászkodtam bár oldalam őrültesen nyilallt, jelezve, hogy nem kéne mozognom.
De nem érdekelt. Úgy nézett ki az őrült tudós újabb támadásra készült így villámlépést
használva védelmezően a térdelő Nozomi elé álltam. Az a mocsok Kageroza még mindig
a hülyeségeiről papolt. Nozomi magába roskadva reszketett. Igaz lenne? Mindegy! Nem
érdekel. Meg kell védenem!
-Nozomi nem akar menni! – mormogtam mérgesen.
-Azt nem te döntöd el! – nevetett fel ördögien. Heh! Idegesítő. Egy kisebb támadással
sikeresen kiütött. Hogy rohadna meg! Már csak arra eszméltem fel, hogy Nozomi és Kon is
eltűnt. Mi a fene folyik itt? Még az eső is eleredt. De jó… Elindultam, hogy megkeressem,
nemsokára megtaláltam.
-Bukj le, Nozomi! – figyelmeztettem. Értetlenül, de letérdelt és fejét óvta. Kérlek, csak még
egyszer!
-GETSUGA… TENSHOU! – kardomat egy hatalmas vöröses fénynyaláb hagyta el, ezzel
elpusztítva Kagerozát.
-Ichigo! – lépdelt elém Nozomi.
-Jól vagyok. - motyogtam. –Menjünk vissza…
-Ahol együtt lehetünk. – fejezetbe ördögi mosollyal Kageroza. Az a mocsok nem halt
még meg? Nozomi kérdésekkel támadta meg a mosolygó tudóst. Az csak magyarázott
és magyarázott. Ehh… Hirtelen Nozomi felé suhintotta fegyverét. Persze én azonnal elé
ugrottam és kivédtem. De ez volt az utolsó, amit tehettem. Ernyedten estem össze. A picsába!
Most fog elhagyni a szellemi erőm? Nem lehet. Halottam, ahogyan Kageroza leüti Nozomit
majd elviszi. Kon még megpróbált utánuk ugrani, de hiába. Későn érkezett. Mivel meg
se tudtam mozdulni megmaradt szellemi erőmmel a többieket próbáltam bemérni. Renji
valószínűleg nagyon ki lehet ütve, mert alig éreztem a lélekenergiáját. A főparancsnok is most
megkapta, elég rendesen. Fel kéne kelnem! De, nem megy. Várjunk csak! Valaki hiányzik!
Rukia! Vele mi van? Próbáltam összpontosítani, hogy megtaláljam, de semmi. Az nem
lehet… Nem, biztos nem halt meg! Ő nem halhatott meg, így van. Nagy nehezen felálltam.
Még maradt egy csöppnyi szellemi erőm. Elkecmeregtem egy fáig és neki támaszkodtam.
Lihegve gondoltam végig az eseményeket. Nem tudtam megmenteni Nozomit! Mi most…
veszítettünk? Igen… Kétség kívül. Akármennyire is másra gondoltam, nem hagyott a
gondolta, hogy Rukia lélekenergiáját sehol sem érzem. Lehet, hogy már a póttestében van?
De, akkor is érezném. Basszus! Nyögésekkel övezve nagy nehezen elmásztam a tisztásig.
Láttam a főparancsnokot, ahogyan köhécsel, Renjit, ahogyan ott fekszik és szitkozódik.
Szemem akaratlanul is Őt kereste. Meg is találtam Renjitől nem messze. Mozdulatlanul
feküdt. Megijedtem! Odarohantam hozzá már amennyire tudtam és lerogytam mellé.
-Rukia! – rázogattam vállainál fogva. Semmi reakció. –Rukia! – próbálkoztam tovább, de
megint semmi. Ennyire kiütötték volna? Én elég béna vagyok a lélekenergia érzékelésében.
Biztos annyira kevés szegénynek, hogy én nem is érzem.
-Rukia! – pofozgattam gyengéden arcát. Milyen puha- töprengtem el. Kezem önálló életre
kelve simított végig Rukia falfehér, puha arcocskáján. De, mi ez a baljós érzés bennem?

Ajkaira pillantottam. Már kezdett színtelenné válni. Ugye nem? Nem, az nem lehet… Őt…
nem veszíthetem el!
-Rukia! – a gyenge pofonok kemény rángatózásokba mentek át. Miért nem tér magához?
Miért nem néz rám azokkal a gyönyörű lila íriszeivel? Miért nem szid le, hogy „te idióta,
most nézz magadra”? Miért nem reagál? Miért nem?
-RUKIA! – akadtam ki. Nagyon kezdtem megijedni! Eszembe jutott egy emlék. Amikor
féltékeny lett. Persze magamtól nem jöttem volna rá, hogy ez volt a baja akkor. Renji
mondta el gúnyos mosollyal ötvözve. Féltékeny voltál… Rukia? De, miért? Miért zavart
az téged, hogy engem egy másik lány ölelget? Lehetséges lenne, hogy éreztél valamit…
irántam? Ezt még gondolatban is nehéz volt kimondanom. Mi van, ha szeretett? Nem! Ennél
röhejesebb dolgot még nem hallottam. Az erős akaratú Kuchiki Rukia majd pont belém
szeretne. Nevetséges. Mondjuk… így belegondolva… nekem nem volt közömbös. Mindig is
éreztem iránta valamit. Féltettem és aggódtam érte. Ő egy nagyon fontos barát nekem. Nem
veszíthetem el!
-Rukia… nyisd ki a szemed! – mormogtam. –Nézz rám! Már egy pillantásodtól is rendbe
jövök! Rukia!
-Ichigo… - kúszott mellém Renji.
-Renji! – lepődtem meg. –Rukia… nem tér magához. Gyorsan hívd Inouét! – mormogtam
sietősen, és hogy nyomatékot adjak mondandómnak biccentettem is. De Ő csak erőtlenül
megrázta a fejét és könnyek futottak ki a szeméből. Renji! Sír! Na, ilyet se láttam még! De,
miért sír? Nem értem. Rukia miatt sírnia? De hiszen él csak eszméletlen. Akkor meg…
-Na, ne! – dünnyögtem idegesen és az előttem fekvő lányra néztem. Nem mozgott a mellkasa!
A bőre is szokatlanul fehér volt. Nem! Nem! Nem! NEM! NEM!
-RUKIA! – vettem ölembe mozdulatlan testét. –Nem! Te nem halhatsz meg! – torzult el
arcom a visszafojtott sírástól. Meghalt… Az én… egyetlen Rukiám meghalt! Ilyen nincs! A
szívem kínzóan lüktetett mellkasomban. Én hülye! Csak Nozomival voltam elfoglalva, rá nem
is figyeltem. Pedig Ő jobban megérdemelte volna. Ő, aki mindig mellettem volt, támogatott,
megvédett és az életét adta… Nem igaz! A fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált. Az én
hibám! Miattam halt meg! Még most sem hiszem el.
-Téged, nem veszíthetlek el… - duruzsoltam nyakába megtörten. Most már nem érdekelt
semmi. Könnyeimet szabadjára engedve fúrtam arcom fátyolos nyakába és öleltem
magamhoz szorosan, Látod, Rukia? Csak ennyire vagyok képes! Csak arra, hogy itt sírjak
a tested mellett! Miért nem védtelek meg? Miért nem vigyáztam rád jobban? Miért pont
téged ragadtak el mellőlem? Amikor rád lenne a legnagyobb szükségem! Most döbbentem
rá, hogy mennyire fáj az elvesztésed! Ha ezt tudtam volna, soha, egy percre sem hagytalak
volna magadra! Most, hogyan tovább? Nélküled semmi értelme az életemnek! Nélküled senki
vagyok… Hát ez lenne az? Ez lenne az, az érzés, ami mindig mart, amikor csak megláttalak?
Ez lenne annak a magyarázata, hogy mindig bukfencet hányt a gyomrom, akárhányszor
beszéltél hozzám? Ezért volna, hogy akárhányszor hozzám értél, mintha áramütést kaptam
volna? Ezért lenne minden? Azért, mert szerettelek? Én bolond! Ha előbb észreveszlek, miket
is beszélek, hiszen mindig észrevettelek. Csak éppen arra nem gondoltam, hogy a barátságon
túl esetleg más érzelmi szálak is fűznek hozzád. Most már tudom. De most már azt is tudom,
hogy túl késő! Különben is, te sosem szerettél volna, igaz? Egy ilyen zsörtölődős némbert,
mint én, igaz Rukia?
-Ichigo… - nyekegte Renji. Figyeltem rá is fél füllel, de tekintetem semmi pénzért nem
vettem volna le róla.
-Szeretett téged. – hangja elhalkult. Ne! Legalább ezt ne mondtad volna! Most még
jobban mardos a bűntudat, hogy miközben ti keményen harcoltatok én csak Nozomival
voltam elfoglalva. Szánalmas vagyok. Rukia ajkaira pillantottam. Ujjbegyemmel félően
végigsimítottam rajta. Hideg, de még mindig puha és hívogató, habár már kezdett teljesen

színtelenné válni. Emlékeimben mindig olyan szép cseresznyepiros árnyalatú volt. Gyönyörű
és nőies! Miért nem vigyáztam erre a gyönyörű teremtésre jobban? Ha, nem csak arra a
lányra koncentráltam volna megmenthettelek volna téged! Az egyetlen létező személyt,
aki bármilyen romantikus érzést is kiváltott belőlem! Akartalak, Rukia! Most is akarlak…
Ajkaimat gyengéden az ő élettelen ajkaira tapasztottam. Édes csók volt mégha Ő nem is
viszonozta. Pedig milyen jó lenne! Milyen jó lenne, ha most akadozva kinyögné, hogy „Te i-
di-ó-ta. Mit… művelsz?”. Még az elutasításnak is jobban örülnék, mint annak, hogy halott!
Megint görcsbe rándult a szívem! Miért nem lehet most úgy, mint a mesékben? A halál
csókjától felébredne! De nem… Ő már sosem fog leszidni vagy megpofozni. Vagy egy jobb
horoggal a padlóra küldeni. Nem fogok már vele többet veszekedni.
-Tényleg… szeretett téged… - hüppögött mellettem Renji. Úgy éreztem, hogy a szavai csak
tovább döfik a szívembe a láthatatlan tőrt. Miért?
-Miért nem mondtad soha, Rukia? – hajtottam homlokom az ő hideg homlokára. Ha
megmondtad volna, most nem itt lennénk, legalábbis nem lennél… halott. Akkor én magam
mondanám el neked, hogy szeretlek, hogy azt akarom, hogy mindig mellettem légy, hogy
te is szeress és légy velem! De már késő… Mindennek vége! Elveszítettelek. Téged, a
legfontosabb személyt az egész életemben. Ugye tudod, hogy ha meghalok kétszer is, akkor
jól leszidlak! Leszidlak majd, hogy, hogy merészeltél itt hagyni engem, egyedül, a hatalmas
űrrel, ami most bennem tátong. A legfontosabb részem voltál és most, hogy… már… nem
vagy… megszűnt bennem minden. Nem mondhatom, hogy egy részem most meghalt, mert
nem így van. Nekem… az egész lényem meghalt veled együtt. Most döbbentem rá, hogy az
egész életemet te töltötted ki. Most ébredtem rá, hogy az egész lényem fő alkotója te voltál,
és mint a kártyavár a szélben ez most összeomlott. Nem tudom, hogy ezek után talpra tudok-e
állni. Valószínűleg nem. De tudom, hogyha most itt lennél azt mondanád, hogy ne emésszem
magam, hogy nem az én hibám volt. Pedig dehogynem az én hibám volt. Minden csakis az
én hibám volt. Ha visszaforgathatnám az idő hatalmas, kegyetlen kerekért, mindent máshogy
csinálnék! De már késő… túl késő…