2.Fejezet
Az ajtóm csapódása és…
-BÁTYÓ! – ugrott rám Yuzu azzal a letörölhetetlen mosollyal az arcán. Olyan aranyos.
Tudom én ezt az ártatlan kis tüneményt cseszegetni? Bűntudat nélkül megteszem…
-Yuzu… - cibáltam le magamról majd felültem. –Hagyjál, fáradt vagyok!
-NA! Most miért vagy ilyen! – nyafogott sértődötten. Jellemző. Ezt szinte minden nap
eljátsszuk. Ő hazajön, az iskolából én már itthon vagyok. Letámad, én leszedem magamról.
Megsértődik, én leszarom, kiinvitálom, a szobámból erre Ő kinyújtja a nyelvét, amire én csak
bevágom előtte az ajtót. Kicsit unalmas…
-Menj és játssz Karinnal. – mormogom unottan.
-De én veled akarok játszani! Mostanában alig foglalkozol velünk! – gyűlnek könnyek a
szemébe. Istenkém…
-Nem érdekel. – dörmögöm majd a hónaljánál fogva felkapom és kiteszem az ajtó elé.
-Bátyus! – most már szabadon folynak le a könnyei pici arcán. Bazdmeg…
-Mit akarsz… játszani? – kérdezem felkészülve a barbi babáktól a pónikig minden fosra.
Szemei azonnal felcsillantak. Megfogta a pólóm alját majd cibálni kezdett a szobája felé.
Kinyitotta az ajtót majd leültetett az ágyára. Izgatottan körbe nézett a szobában majd a
szekrényéhez rohant. Hevesen kotorászni kezdett benne. Már ott voltam, hogy leszidom, hogy
most játszunk vagy mehetek, de pont akkor kiegyenesedett és mosolyogva elém állt.
-Eldöntötted? – néztem rá semmit mondó arckifejezéssel.
-Hmm… - gondolkozott erősen.
-Yuzu… - kezdtem ezt kurvára unni.
-Mindjárt… - intett le. Vártam. „Türelmesen” vártam majd megunva a dolgot felszólaltam.
-Ha 1 percen belül nem döntöd el, itt hagylak. – fenyegetőztem.
-Labdázzunk! – vágta rá abban a percben, hogy én elhallgattam. Megkönnyebbülve
sóhajtottam majd az udvar felé vettem az irányt. Yuzu csak nevetgélve követett. Amint
kiértünk az udvarra Yuzu berohant a garázsba és előkotrálta a kedvenc labdáját. Én meg
csak unottan vártam. Mosolyogva kilépett az épületből majd egyenesen kertelés nélkül
nekem dobta. Persze simán elkaptam. Mondjuk kicsit le kellett hajolnom, hogy elkapjam,
mert ha nem teszem azt a férfiasságom bánná ott középen. Yuzu még csak 10 éves, és a
korához híven alacsony is. Mondjuk én eléggé nagyra nőttem. 184 cm magas vagyok. Neki
teljesen természetes, hogy ekkorát dob, de nekem nem. Mi lesz, ha elkalandozik a figyelmem
és megdob… az érzékeny pontomon és amilyen szerencsétlen vagyok, még baja is lenne.
Viszonylag barátságos hangnemben felkértem drága hugicámat, hogy dobjon egy parányit
magasabbra majd vártam, hogy mennyire sikerül neki. Egész ügyesen eldobta. Remek.
Meglepően jól elvoltunk a kertben. Yuzu egyfolytában csak nevetett meg rohangált. Én meg
csak halvány mosollyal az arcomon néztem a lelkesedését.
-Yuzu, Ichigo! – kiabált anya. –Kész a vacsora!
-Megyünk! – kiabáltam vissza. Yuzu csak szomorúan eltette a labdát majd mellém lépett ér
rám nézett. –Majd később játszunk. – borzoltam meg a haját, amitől egy picit jobb kedvre
derült.
-De olyan jó volt… - megint rám emelte tekintetét. Kiskutya szemekkel vizslatott.
-Yuzu! – néztem rá rosszallóan. Ő csak szomorúan lehajtotta a fejét. Egek… -Na, gyere csak!
– kaptam ölembe, közben megcsikiztem. Ez végre hatásos volt. Nevetve ölelte át a nyakam
és csimpaszkodott belém. Vele a nyakamba léptem be a konyhába. Anyám csak kedvesen
megmosolyogta a meghitt jelenetet. Apám pedig könnyezve ugrott fel, hogy ő is ölelést akar.
Hihetetlen… Gyorsan leráztam magamról az öreget majd letettem Yuzut. Kedvesen nézett fel
rám majd leült a székére.
-Spagetti! – rohamozta meg a tányért Karin. Anyám megint csak mosolygott, apa szintén az
étellel volt elfoglalva. Yuzu rosszallóan tekintett nővérére. Én meg csak… csak úgy néztem.

Gyorsan megkajáltam majd megköszöntem és felmentem a szobámba. Nem volt kedvem
semmihez. Fáradt vagyok. Most értek véget a suliban az év eleji vizsgák szóval most egy kis
nyugi lesz. Álmosan terpeszkedtem el az ágyon. Nem akartam még aludni, hiszen csak 8 óra
van. Az azonban, hogy én mit akarok nem számított. A fáradtság kegyetlenül eluralkodott
rajtam, pár perc után már az álmok mezején jártam. A telefonom csörgése volt az, ami
visszahúzott a valóságba. Az órára pillantottam negyed 11. Ki az a barom, aki ilyenkor felhív?
Ránéztem a kijelzőre: Renji. Gondolhattam volna…
-Mit akarsz? – kérdeztem rekedtes hangon.
-Neked is csá. – hallottam a kelletlen hangot a vonal túlsó végéről. –Felébresztettelek?
-Nem bazdmeg… - szidtam le. Ebből levonta, hogy, de igen vöri felébresztettél. Nézz az
órádra barom!
-Jól van, na! – sértődött meg. –Nah, amiért hívtalak az, az, hogy jössz arra a szarra ugye?
-Kénytelen vagyok. – mormogtam. –Bocs, de fáradt vagyok. Holnap a suliban. – azzal
leraktam a telefont. Feltápászkodtam majd berobbantam a fürdőszobámba. Elég sokáig
áztattam magam mire nagy nehezen kiléptem a nyugtató meleg víz csobogása alól. Magamra
tekertem a törölközőmet majd visszabattyogtam a szobámba. Ismét az órára pillantottam. Fél
12. Megint nem fogom kialudni magam… remek… Már épp elhelyezkedtem, mikor Yuzu
nyitott be kisírt szemekkel.
-Mi van hugi? – néztem rá álmosan. Nem szólt semmit csak bemászott mellém az
ágyba. Biztos megint rosszat álmodott. Ha felriad éjjel és nem tud visszaaludni, akkor
mindig hozzám jön át. A továbbiakban én sem kezdeményeztem beszélgetést. Próbáltam
kényelmesen elhelyezkedni, Yuzu is fészkelődött még picit majd hozzám bújva szuszogott.
Tudtam, hogy még nem alszik. Most túl zaklatott. Pár perc után viszont már békésen
aludt a karjaimban. Lehámoztam magamról parányi kezét majd kimásztam az ágyból.
Mellésétáltam majd óvatosan, nehogy felébredjen karjaimba vettem és visszavittem a
szobájába. Betakargattam, nyomtam egy jó éjt, puszit a homlokára majd visszamentem a saját
szobámba és unottan visszafeküdtem. Mérges voltam, mert egy darabig abszolút nem jött
álom a szememre. De végül is győzött a kimerültség és elaludtam.
-Ichigo! – hallottam egy ismerős hangot. Lassan kinyitottam a szemem, de azonnal le is
csuktam. A szemem belefájdult, abba az élénkvörös labancába. Ez csak álom ugye? Mond,
hogy ez az idióta nincs is itt. Megint kinyitottam a szemem, senki. Hála Istennek…
-Kellj már fel te szerencsétlen! El fogunk késni! – ordította Renji.
-BAZDMEG! – csattantam fel. –Te mi a jó rákot keresel itt ilyenkor?!!
-Gondoltam átugrom suli előtt, hogy dumálhassunk a holnapiról. De úgy látom te ilyenkor
még csicsikálni szoktál. – gúnyolódott.
-Kuss. Inkább várj meg lent. Fel kell öltöznöm meg egyebek. – mormogtam majd
kikecmeregtem az ágyból. Renji most kivételesen nem vitatkozott, hanem lemászott és
helyet foglalat a nappaliban. A nagy kiabálásra persze apa és anya is felébredt. Nagyon jó…
Mindez azért, mert ez nem képes várni. Zsörtölődve álltam be a zuhany alá. Még morcosabb
lettem, hogy most nem maradhatok bent sokáig. Így hát gyorsan rendbe raktam magam majd
lebaktattam a konyhába kajálni. Renji várakozó tekintetét látva fintorogva megkérdeztem,
hogy kér-e valamit őkelme. Felcsillant szemekkel dobta le magát velem szembe. Nem
zavartatta magát, elvette az egyik pirítóst az orrom elől. Már ott voltam, hogy megütöm, de
éppen akkor jött le anyám. És mi az már, hogy én, mint a világ legnagyobb bankhálózatának
vezérigazgatójának a fia, megütöm a vendégemet. Mondjuk, káromkodnom sem nagyon
lenne szabad, de én ilyen vagyok. Persze mások előtt felveszem a tökéletes álarcot és oly
mértékben udvarias vagyok, hogy nem bírnak betelni velem. Amint befejeztük a reggelit anya
elbúcsúzott tőlünk majd utunkra engedett.
-Rendes anyád van! – veregetett hátba Renji.
-Tudom. – büszkélkedtem.