1.Fejezet
Idegesen ültem a nappaliban, apám előttem papol, hogy milyen kötelezettségeim vannak, mint
a Kurosaki vállalat utódja. Így van. Az életem cseppet sem normális leszámítva a sulit. Persze
az is az én könyörgésemnek volt köszönhető. Apám ugyanis egy elit magániskolába akart
beíratni. Értem én, hogy egy világterjedelmű bankhálózat legfelsőbb vezetőjeként őrületes
felelősség terheli és azt is megértem, hogy biztonságban akarja tudni a vállalatot, de miért kell
már 17 évesen ezzel nyaggatnia? Az Ő kedvéért Pénzügyi, jogász szakra mentem. Így is elég
komoly Gimibe járok, de neki ez nem elég. Azzal jön folyton, hogy mi lesz, ha neki valami
baja esik? Ha meghal, vagy mit tudom én! És akkor ki fogja majd átvenni a helyét!
-Nem akarom, hogy valami jöttment idegen vegye át a helyem és tegye tönkre az én több évi
küszködésem. Érted már? – vizslat komoly tekintettel.
-Persze, hogy értem. Eddig is értettem. – mormogtam. Eddig is tökéletesen tudtam, hogy azt
akarja, hogy én vigyem tovább ezt az egészet. De még egyáltalán nem öreg vagy beteg, vagy
ilyesmi. És profi ebben a szakmában, mindenki úgy néz rá, mint Istenre, a pénz Istenére. Oké
ez elég hülyén hangzik…
-Remek! – mosolyog izgatottan. Mi baja van ennek? Nem is érdekel. Sóhajtozva állok fel a
kényelmes fotelból és indulok el az emeltre. Magamban nyugtáztam: „Túl vagyok egy újabb
szentbeszéden!”
-Várj csak fiam! – valahogy olyan furcsa a hanglejtése. Ajajajj! Lassított felvételben
meggyötört arckifejezéssel fordulok meg, mint, akit rajtakaptak valamin.
-Igen? – nézek rá várakozóan.
-Lenne egy kis feladatom a számodra! – arcvonásai megint megkomolyodnak. Istenem mond,
utálsz engem vagy mi a szar?
-Halljuk… - adom meg magam és felkészülten a sok baromságra visszabaktatok a nappaliba.
-Nos, tudod, lenne egy bál. Ahová engem is meghívtak. – itt elhalkult. Miért érzem én azt,
hogy nekem ez nem fog tetszeni?
-De te nem tudsz elmenni, mert valami gügye megbeszélésed van. – fejeztem be pár perc
várakozás után. Bűntudatosan bólintott. Komolyan ilyenkor azt sem tudom, hogy ki a felnőtt
kettőnk közül.
-Tudod, fontos lenne. És szeretném, ha elmennétek… - néz rám félénken várva a reakciómat.
Helyes. Nagyon jól teszi, hogy fél! Még is mit képzel ez? Majd én elintézem a hülye ügyeit?
Hihetetlen. Ennyit az egészséges gyerekkorról! Bár nem panaszkodhatom. Hiszen mindig
mindent megkaptam, amit csak akartam. És még ezek után sem estem soha túlzásokba. Nem
akartam mindig mindent megszerezni. Normális gyerek voltam. Miket beszélek, még mindig
gyerek vagyok! Mondom, hogy nem tudom ki a felnőtt! Várjunk!
-Elmennénk? – kérdeztem megnyomva a „nénk” szótagot.
-Ühüm! – bólintott megint. Pár pillanatig vártam, hogy azt is kinyögi, hogy kivel, de látom
lassú felfogású! És ennek van bankhálózata!
-Kivel? – kérdeztem nyájasan.
-Hát Renjivel! – felelt úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Abarai Renji. A
legjobb haverom. Már pelenkás korunk óta ismerjük egymást. Az apja az én apám vállalatánál
dolgozik, mint pénzügyi tanácsadó. Nagy spanok a faterjaink.
-Az Ő apja is hasonló helyzetben van, mint én. Ezért már meg is beszéltem mindent! –
mosolygott vidáman. Már… megbeszélt… mindent! Na, most kiakadtam!
-Már mindent elrendeztél? A hátam mögött? Akkor meg mi a jó életnek kérdezted meg! –
ordítottam le a haját.
-Ichigo! Vegyél vissza egy kicsit! – hallom apám most már komoly hangját. Tessék… Ő
kiakad, ha felemelem egy parányit a hangom, de én ne legyek mérges, ha titokban bálokra
hívat meg. Cöhh…
-És mikor lesz az a szarság? – kérdeztem flegmán, amire csak egy rosszalló pillantást kaptam.

-Holnap után, este 8-ra kell mennetek. Egy kocsival fogtok menni, szóval ezen nem kell
agyalnod. – felelte kimérten. Érezte, hogy most jobb, ha nem viccelődik velem.
-Remek. – ezzel én lezártnak is tekintettem a témát. Morcosan ballagtam fel szobámba.
Azonnal ledobtam magam az ágyra és a hihetetlenül „érdekes” plafont kezdtem el pásztázni.
Most irtó dühös vagyok apámra! Tudom, olyan vagyok, mint egy hisztis kisgyerek, de ez
eléggé kiakasztó. Nem akarok egy puccos helyen, díszvendégként az est fénypontja lenni.
És az öltöny meg a frakk sem az én világom. Most is egy fekete csőnaci van rajtam egy
sima fehér pólóval. Otthon lazán veszem a dolgokat. Hol is tartottam, ja, igen! Szóval nincs
kedvem mások előtt bájologni, a lányok nyálcsorgatását elviselni. És a kínos beszélgetések
sem éppen a kedvenc időtöltésem. Tudom, hogy megy ez. Fél éve ugyanez volt. Persze akkor
még naivan mentem el, egyedül, nem sejtve semmit. Sőt szinte örültem, hogy apa egy ilyen
fontos dolgot rám bízott. Hozzám képest próbáltam vidám pofát vágni a vendégek előtt,
mindenki elismerően bólogatott meg susmorgott. Egész jól elvoltam, amikor jött egy idősebb
férfi, úgy 40 körül lehetett. Meglepően jól el tudtam vele beszélgetni mindenről. Aztán jött
a kínos kérdés… Nem akarom-e elvenni a lányát. Csak néztem, mint egy idióta. Próbáltam
finoman a tudtára adni, hogy BAZDMEG 17 ÉVES VAGYOK! Persze én udvarias voltam!
Aztán el is jöttem, mert egyre több ilyen ajánlatot kaptam. Basszus… így visszagondolva is
olyan ciki! És nekem megint el kell majd ezt viselnem! Reméljük, hogy a múltkori társaság
elpletyizte a dolgokat és békén hagynak majd.
-Ichigo! – hallottam egy kedves hangot. Azt a hangot, amit a legjobban szeretek.
-Anya! – pattantam fel majd megöleltem az ajtóban álldogáló hosszú, szőkésbarnás hajú 42
éves nőt.
-Hallom apád már megint téged nyaggat! – nevette el magát. Erről ennyit. Sikeresen elcseszte
a hangulatomat…
-Ja… - feleltem kurtán.
-Ne neheztelj apádra. Neki is nagyon nehéz. Tudod, hogy nagyon sokat dolgozik. Érted, értem
a húgaidért! – veregette meg finoman a vállamat. Anya volt a békebíró a családban. Mindig Ő
simított el minden összezörrenést apuval. Hehh… Tudok én neki nemet mondani? Nem…
-Jól van… - sziszegtem morcosan.
-Megyek vacsorát készíteni. Mit kérsz? – nézett rám vidáman. Nem értem anyut. Mindig
olyan életvidám, folyton mosolyog és vígasztal mindenkit. Mindig olyan erős! Lehet, hogy
csak álca? Komolyan… már semmit nem értek.
-Mindegy. – mormogom. Kedvesen elmosolyodva bólint, egyet majd eltűnik a hálószobában,
hogy átöltözzön, majd lemenjen főzni. Igazából azt sem értem, hogy miért Ő főz meg takarít.
Hiszen apa simán felvehetne cselédeket vagy ilyesmiket. Mindegy. Ő tudja. Kelletlenül
visszafeküdtem az ágyamba majd ismét a plafon igencsak izgalmas összképét bambultam.
A szobám nem volt nagy cucc. A falak kékes árnyalatban pompáztak, a bútoraim ehhez
voltak igazítva. Volt egy nagy fekete franciaágyam, mondhatnám úgy is, hogy ez volt a szoba
középpontja. Aztán a feketés, barnás íróasztalom volt a következő, ami úgy feltűnő volt.
Nem volt rajta semmi extra. Pár papír, könyvek, laptop. Az asztal mellett volt egy hatalmas
ablak. Szerettem, mert esténként olyan volt, mintha a szabadban lennék. Mindig a csillagokat
nézem és legnagyobb örömömre néha anyu is csatlakozik hozzám. Ilyenkor mindig jókat
beszélgetünk. Azon kívül volt még egy fekete ruhásszekrény a sarokban. A másik sarokban
pedig két fehér puffos fotel. Az éjjeliszekrényem fehér színű volt, rajta egy bordó lámpával
meg egy szürke digitális órával. Ha ezek nem lennének, teljesen egyhangú lenne a szobám.
Volt pár családi fotó is a falon, meg pár kisebb festmény is. Ezek dobták fel igazán a
szobámat. Lehet, hogy kicsit lehangoló és sötét, bár a fehér bútorok igazán jól mutatnak
benne, de én így szeretem. Léptekre lettem figyelmes, ami inkább nevezhető rohanásnak majd
az ajtóm csapódása és…