15.Fejezet.
-Semmi baj! Ő nem rossz! – simogatta meg arcomat. Nem rossz? Talán az egyik barátja lenne?
-Na, halljam Ichigo! Mi az, hogy egy embert ölelgetsz? – nézett rá gúnyosan.
-Rukia ő itt Renji! – mutatott a nagy vörös hajú tetovált fickóra.
-Gengszter… - mormogtam.
-Mi van? – jött közelebb. Ichigo csak nevetett. –Nem vagyok gengszter!
-Dehogynem… - mormogtam, arcomat Ichigo mellkasába fúrtam.
-Na, ide figyelj kislány! – förmedt rám.
-Hé! Renji, állítsd le magad! – komorodott el narancshajú morgó macim.
-Öhm… Mi lenne, ha ezt valahol máshol folytatnánk! – motyogtam.
-Óh! Igen! Rukiának haza kell mennie! Induljunk is!- kézen ragadott és hazacibált. Renji csak értetlenül követett minket. A szobámban gyűltünk össze.
-Na, Ichigo! Mesélj csak! – mosolygott gúnyosan Renji.
-Mit meséljek? – mormogta Ichigo.
-Hát, hogy ez a lány itt! – mutatott rám.
-Ő a barátnőm! – büszkélkedett.
-Az anyját! – hüledezett. Most mit kell ezen így meglepődni? Vámpírnak nem lehet ember barátnője vagy mi? Istenem… sosem fogom megérteni…
-Most meg mi bajod? – horkant fel Ichigo.
-Hát, hogy egy ilyen… ilyen… - nyekegte vörös képpel.
-Milyen? – vágott a szavába idegesen eperke.
-Hogy lehet neked ilyen jó csajod!!!!!! – ordítozott. Ehm… Rosszul hallottam tán? De mintha épp „megdicsértek” volna…
-Mi a francnak kell kiabálni mi? Fáj valamid, mert ha nem akkor most fog! – és jól pofán verte Renjit. AÚ! Ez biztos fájt…
-Anyádat ütögessed te seggfej! – pattant fel. Öhm… Oké… Nincs gáz! Csak két hihetetlenül idióta vámpír gyilkolássza egymást a szemem láttára… Már kezdett elfajulni a dolog.
-Nem kéne… - próbáltam megszólalni, de hiába. A „csatazaj” minden más hangot elnyomott a szobában. A pohár akkor telt be, amikor Renji leverte a kedvenc kis nyuszis porcelán szobromat az éjjeliszekrényről. RENJI! TE EGY HALOTT VÁMPÍR VAGY!
-ÁLLJ! – sikítottam. Mindketten döbbenten néztek rám. –Te nyomorult, hülye, idióta, nem normális gengszter! Nézz oda! – mutattam a földön lévő nyuszim darabkáira. A vörös hajú kikerekedett szemekkel nézett rám majd a darabokra tört nyuszira.
-Ó… - makogta.
-Hát, ezt megszívtad Renji… - kuncogott Ichigo.
-Te sem úszod ám meg! – dühösen emeltem rá tekintetemet. Értetlenül fürkészte arcomat.
-Én? Miért? – döbbent le.
-Azért, mert hergelted azt a hülye gengsztert. – mormogtam. Mindketten bambán néztek rám. Engem meg kezdett a sírás kerülgetni. Azt a nyuszit még aputól kaptam… 5 éves lehettem…
„Egy nap, amikor a nappaliban ültem és kedvenc hercegnős mesémet néztem apu odajött hozzám.
-Nézd csak mit hoztam neked! – mosolygott, majd elővette a nyuszit.
-WÁ! – szemeim csak úgy csillogtak, nagyon örültem neki. – Köszönöm papa! – öleltem meg. Visszaölelt.
-Nincs mit kicsim! Te vagy a papának a legfontosabb, ez a kis nyuszi lesz a kapcsolatunk jelképe! Vigyázz rá nagyon, rendben? – nézett rám mosolyogva.
-Rendben! – nevetgéltem. Az óta a nap óta imádom a nyulakat.”
Azóta is vigyáztam rá, ez volt az egyetlen kézzel fogható emlékem aputól… és most eltörött, darabokra… Azok ketten megint gyilkolászni kezdték egymást.
-Te idióta! Ez mind a te hibád! – szidta le Ichigo Renjit.
-Jól van, na… - durcizott.
-Legalább kérnél bocsánatot vagy valami! – elég feszült lett a hangulat. Nem bírtam tovább… Könnyeim szélsebesen folytak végig arcomon. Basszus ez tök ciki…
-Rukia! – lépett mellém Ichigo. –Mi a baj? – kérdezte aggódva. Én szó nélkül megöleltem, szorosan bújtam hozzá. Muszáj, volt valakit nyomorgatnom különben megőrülök… Ichigo csendesen visszaölelt. Renji csak elfordult és mormogott.
-Na, mi a baj? – duruzsolta hajamba. Arcomat mellkasába fúrtam, nem akartam elengedni. Csak sírtam és sírtam, mint egy 5 éves kisgyerek… nem, hogy leszidnám azt a gengsztert… nem… én itt bömbölök… erőt véve magamon elengedtem az engem gyengéden ölelő Ichigot.
-Ne haragudj… - szipogtam, közben egy zsepiért nyúltam.
-Rukia… - úgy nézett rám, mintha épp azt mondtam volna, hogy fiú vagyok… mindegy… összeszedtem a kis nyuszikám darabjait majd a kuka felé vettem az irányt.
-Várj! – mormogta Renji.
-Mi van? – hangom érzelemmentes volt, mérges voltam rá, nagyon!
-Öhm… - nyekegte. – Sajnálom, hogy összetörtem azt az izét, ha akarod, megjavítom…
-Mégis hogyan? Darabokra tört. – motyogtam.
-Bízd csak ide! – mosolygott. Rendben… mit veszíthetek… odaadtam neki a kis darabokat, ő megfogta majd elviharzott vele. NA!
-Ez meg… - néztem utána döbbenten, na meg persze mérgesen.
-Vissza fogja hozni! – nyomott egy puszit a homlokomra.
-Ajánlom is neki! – ültem le az ágyra. Ichigo csak megértően átölelt. Sokáig ölelkeztünk így aztán elaludtam. Reggel Ichigo csókjára ébredtem, hű! Mint valami romantikus sorozatban! Na, hülyeséget félretéve.
-Ichigo! Mi van, ha meglátnak! – mormogtam álmosan.
-Ugyan már, senki nem látott meg… - dörmögte, ó nem aludt jól?
-Oké… - szép lassan elbandukoltam a fördűszobáig, rendbe raktam magam és visszamentem a szobába, Ichigo még mindig ott volt.
-Indulni kéne, különben lekéssük a buszt. - motyogtam zavartan. Olyan furcsa volt, hogy Ichigo ennyire morcos…
-Ja. – állt fel. Kiugrott az ablakon én meg lementem.
-Jó reggelt. – köszöntem. Biccentett egyet jelezve, hogy felfogta, amit mondok aztán elindultam a buszmegálló felé. Útközben összefutottam Ichigoval. Mindig jókat szoktunk beszélgetni, de most az a tipikus kínos csend volt közöttünk. Nem értem. Rosszat tettem volna? Meg kéne kérdeznem, de ez olyan hülyén jönne ki…
-Öhm… - motyogtam. Na, tessék ennyit arról, hogy bátor vagyok. Nem szólt semmit a nyöszörgésemre, aminek örültem is meg nem is. De miért viselkedik így? Ez nem vall rá!
-Ichigo… - motyogtam most sem reagált. Beértünk az iskolába. Feladtam, hogy még reggel kiderítem mi baja. Kellemetlen érzés volt úgy mellette ülnöm, hogy „utál”… Hosszú szenvedés után vége lett a napnak. Kedvtelenül ballagtam Ichigo mellett. Már lassan ott vagyok, hogy hozzá se merek szólni! De hát mi járunk! Akkor meg…
-Ichigo… - nem válaszolt. –Ichigo! – most sem méltóztatott rám nézni. Oké, ebből nagyon elegem van!
-Ichigo! Mi a bajod velem? – hangom erősebbre sikeredett, mint ahogy akartam, de még így sem figyelt rám. Nem értem, hiszen reggel megcsókolt… Megálltam.
-Oké! Tudom mi a bajod! Van valaki, aki tetszik ugye? – szomorú voltam, de dühös is, ha van, valakije miért nem mondja meg?
-Ichigo, nyugodtan megmondhatod, ha van valaki más… én… megértem! Nálam csak jobbak vannak, nem lepődnék meg, ha dobnál valamelyikért. Köztudott, hogy nem vagyok valami szép. – csalódottság lett úrrá rajtam. Megállt ő is, nem nézett rám, meg se fordult csak állt háttal nekem. Na, megkönnyítem mindenki helyzetét!
-Akkor, hogy megkönnyítsem, a helyzeted én mondom ki… - már a sírás határán voltam, hihetetlen, hogy mennyit sírok. Felém fordult, érzelemmentes tekintetét rám szegezte. Istenem!
-Szakí… szakít… szakítsunk! – nyögtem ki nagy nehezen. Ez nehezebb volt, mint hittem! Aztán sokáig bírtuk egymás mellett… De miért fáj ennyire? Neki nem is fáj… Ránéztem. Ó!
-Rukia… - nézett rám döbbenten. Na! Ne nézz már rám így! Nem bírom tovább, könnyeim utat törve maguknak keservesen folytak le arcomon.
-Én nem akarok veled szakítani! – mormogta.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
