14.Fejezet.
Nem álmodtam semmi különöset… Még álmomban is éreztem, hogy Ichigo néha, néha megcirógatja az arcom vagy
el, eljátszik egy hajtincsemmel! Boldog voltam!
Reggel arra ébredtem, hogy Ichigo nincs sehol. Megijedtem… Lehet, hogy az egészet csak álmodtam?
-Hol lehet… - suttogtam. Aztán bevillant egy értelmesnek tűnő gondolat, ami reggel kész csoda… Mi van, ha
hazament átöltözni meg ilyenek? Igen! Biztos ezért ment el!
-Jó reggelt. – köszöntem anyunak. –Hizuru? – kérdeztem furcsállva a nagy csöndet.
-Barátnőjénél… - mormogta. Húha! Ezek szerint nem aludt valami jól, tiszta kómás feje van, IJESZTŐ! Jobbnak
láttam elindulni. Először is nem akartam elkésni, másodszor ilyenkor jobb távol maradni tőle! Gondolataimba
merülve lépkedtem a buszmegálló felé. Vajon csak álmodtam? De olyan valósszerű volt! És ha nem? Istenem…
Megláttam Ichigot, ott állt a buszmegállóba, mint valami vénember, össze volt görnyedve. Azta…
-Jó reggelt Ichi… - mondtam volna, de Ő félbeszakított egy csókkal. Megremegtem! Ezek szerint nem álmodtam!
-Jó reggelt! – mosolygott. Nevetgélve vártuk a buszt, miközben folyton egymás tekintetét fürkésztük. Próbáltuk
kitalálni mire gondol a másik! Nem volt nehéz… Ichigonak már az arcáról lerítt a boldogság!
-Megjött a busz! – fogta meg a kezem Ichigo. Ez jól kezdődik. Már azért is szólni kell, hogy toljam fel a hátsóm a
buszra… Megmutattam a bérletet a sofőrnek majd helyet foglaltam hátul az ablak mellett.
-Mi van veled? – borzolta meg hajamat.
-Semmi… Mi lenne? – néztem rá kérdően.
-Olyan fura vagy. Olyan elvarázsolt, mintha nem itt lennél. – mormogta. Hát, igen! El vagyok varázsolva! A
fellegekben járok! Ilyen lenne, ha valaki szerelmes? Émelyítő érzés… Megérkeztünk.
-Rukia. – nézett rám mogorván Ichigo.
-Hmm? – ocsúdtam fel.
-Gyere már! – flegmáskodott. Nem igen figyeltem rá, még mindig gondolataimba merülve „repkedtem”.
-Ehh… - Ichigo megelégelve a várakozást megfogta a kezem és elcibált a teremig.
-Próbálj valami értelmes fejet vágni, oké? – mormogta.
-Aha! – bólogattam. Bambán lépkedtem Ichigo után, aki csak lehajtott fejjel cibált…
-Rukia? – nézett rám furcsán Momo.
-Tessék? – kérdeztem unottan.
-Mi van veled? – kérdezte döbbenten.
-Semmi! – mosolyogtam sejtelmesen majd Ichigora sandítottam.
-AHA! Már minden világos! – arcára kiült az a gúnyos mosolya, amitől falra mászok… -Te összejöttél Ichigoval! –
ordítozott. Az osztályban mindenki ránk nézett. A lányok kölünüsképpen… a fene… Kösz Momo…
-Minek kell ezt ki kiabálni? – vontam kérdőre dühösen.
-Ha szereted, akkor nem baj, ha mindenki tudja. Főleg a lányok! Így legalább eszükbe sem fog jutni, hogy Ichigora
nézzenek! – mormogta. Ebben van valami… Ichigora néztem, kuncogott. A kis szemét… Bár végül is érthető!
Becsöngettek. Első óra matek… Basszus, de jó… a matek a legrosszabb óra a világon, a borzalom órája, a földi
pokol… Szerencsémre hamar eljött az óra vége! Így volt ez, míg el nem jött az utolsó óra. Tesi… Végülis a tesit
szeretem! Mivel a tornatanár hiányzott egy másik tanár jött be helyettesíteni. Vele egész órán játszottunk, jó volt
nagyon! Mondjuk a taknyolásom nem volt éppen jó…
-Rukia! – rohant oda hozzám barátnőm. –Jól vagy?
-Aha. – dadogtam.
-De te vérzel! Jézusom… mindjárt beájulok! – hüledezett Momo. Bal karomra néztem, ami erőteljesen vérzett.
Basszus… miért mindig én esek ilyen hülyén? Olyan béna vagyok… Kicsöngettek. A sérülésem miatt lassabban
öltöztem, mint a többiek.
-Biztos? Ne várjalak meg? – kérdezte Momo.
-Persze! Én még elleszek itt egy ideig… - motyogtam. Momo bólintott majd elment. VÉGRE! Elégedetten
mosolyogtam, amikor minden ruhadarabomat magamon tudtam, és nem véreztem össze semmit! Éppen csuktam be a
szekrényem ajtaját, amikor két lány lépett elém.
-Kuchiki! – szólított meg az egyik nem éppen kedvesen. Nem szóltam semmit, nem akartam balhézni.
-Na! Hozzád beszélek ám! – kezdett dühös lenni.

-Mit akartok? – kérdeztem hűvösen.
-Nem egyértelmű? Szakíts Kurosakival! Ő csak az enyém! – mosolygott ördögien. Undorító…
-És ha nem teszem? – kérdeztem unottan.
-Ne pofázz vissza! - pofozott meg. AÚ! Az anyját… Ez fájt!
-Ja! Ne legyen nagy a képed csak, mert Kurosakival jársz! – ütött meg a másik is. Az édes életbe! Visszaütöttem.
Megdöbbenve hátrált pár lépést.
-Hogy mered, te kis… - már lendítette kezét, én összeszorítva szemhéjamat vártam a fájdalmas csapást, ami csak nem
jött. Mi?
-Kis micsoda? Gyerünk! Most legyen nagy a pofád! – hallottam egy igen ismerős hangot.
-Ichigo! – pattantak fel szemhéjaim.
-Mi csak… - mentegetőztek a lányok.
-Tűnjetek innen! – nézett rájuk gyilkos tekintettel, persze fülüket, farkukat behúzva futottak el. Azta! Elképesztő!
Elég volt csak rájuk néznie és máris elfutottak!
-Rukia! – nézett rám aggódó arccal. –Jól vagy?
-Fogjuk rá… - tiszta vörös az arcom a sok pofontól, és ha ez még nem lenne elég ott van a bal karom is…
-Megsérültél? – nézett rám komolyan. Most nem kérdezhetem meg, hogy honnan szedi, hogy megsérültem, mert
tudom! Ő egy vámpír, kilométerekről megérzi a vér szagát, én meg itt állok tőle kemény fél méterre.
-Igen, de nem vészes! – mosolyogtam.
-Had nézzem! – ragadta meg karomat, feltűrte pulcsim ujját majd letekerte a hanyagul rátett kötszert.
-Hol szerezted ezt a sebet? – nézett rám döbbenten.
-Béna vagyok, ennyi! Elestem tesin… - vágtam hülye képet.
-Menthetetlen vagy! – ölelt magához mosolyogva. Boldogan bújtam hozzá! Örülök, hogy van valaki, aki szeret!
Örülök, hogy van valaki, aki ennyire félt és vigyáz rám! Örülök…
-Menjünk haza. – mormogta, majd kézen ragadott és elcibált haza.
-Akkor holnap találkozunk! – integettem a ház előtt állva.
-Ja. – bólintott. Bementem a házba.
-Szia Rukia! – mosolygott anyám.
-Szia, anya! – mormogtam. Felslattyogtam szobámba és ledobtam magam az ágyamra. Mozgalmas egy nap volt…
Elfáradtam… Nem! Lecke! Kelletlenül ültem le leckét írni, fél órát bírtam ki… Lementem tévézni.
-Semmi értelmes… - motyogtam unottan a képernyőt bámulva. Rápillantottam az órára fél három… Még korán van a
sétához. Azt hiszem, alszok egyet. Pár perc után már durmoltam is. Nem álmodtam semmit csak aludtam.
-Rin, hagyd… abba… - motyogtam félálomban. –Rin… - mormogtam. Elég! Tiszta nyál vagyok! Dühösen és
nyálasan ültem fel. Rin az ölemben ült és nagy szemekkel méregetett. Ó! Sétaidő! Pórázt már nem is szoktam vinni,
Rin nagyon szófogadó kiskutya! Lementünk a parkba egész délután ott voltunk. A délután estébe hajlott, én a hintán
üldögéltem Rin pedig futodzsgált. Már be is sötétedett. Lassan menni kéne haza.
-Rin gye… - a szó szabályosan elakadt a torkomban. Valaki a nyakamnál fogva neki nyomott a hinta mögött lévő
falnak. Ki a fene lehet?
-Ki maga? – nyögdécseltem.
-Az nem tartozik rád! Ó látom megsérültél! A véred nagyon csábító! – hangja ördögien csengett.
-Maga egy vámpír? – lihegtem.
-Bizony és most, ha nem haragszol, akkor… - hajolt a nyakamhoz.
-Rukia! – hallottam Ichigo hangját. Hála istennek!
-ÁÚ! – a zaklatóm hangos puffanással ért földet.
-Ichigo! – nem foglalkozva a földön fetrengő alakkal Ichigohoz rohantam. Ő féltően zárt karjaiba. Megnyugodtam,
tudtam, hogy, ha Ichigo velem van, nem lehet semmi bajom.
-Te szemét! Ezt most miért csináltad? – pattant fel „támadóm”.
-Renji? – döbbent le Ichigo.
-Ja! Én vagyok! – morgolódott. Ismerik egymást? Mi van? Értetlenül kapkodtam ide, oda a fejem.
-Ichigo… - bújtam hozzá még jobban.
-Semmi baj! Ő nem rossz! – simogatta meg arcomat.