13.Fejezet.
-Ichigo… - bizonytalanodtam el. – Ne haragudj… Nem úgy gondoltam!
-Hmm… - most meg mit hümmög? Na, szép!
-Tényleg sajnálom! Tudom, hogy… - dadogtam. Istenem, hogy miért nem tudok egy értelmes mondatot kinyögni?
Jajj már! Összeszedtem minden bátorságomat!
-Tudom, hogy csak vigyázni akarsz rám! – néztem rá zavartan, nem viszonozta… -Tudom, hogy óvni próbálsz
mindentől! A strandon is! És én… mindenért hálás vagyok! – végre rám nézett. Megrezzentem. Ez nem az a meleg,
gyengéd tekintet volt! Ez a megbántott, szomorú, csalódott tekintet volt!
-Hálás vagyok mindenért! Mert… - nyeltem egy nagyot. – Mert fontos… Fontos vagy nekem! – a végét már szinte
sírva mondtam.
-Rukia… - nézett rám döbbenten.
-Ne haragudj… - a könnyek szélsebesen szántották végig arcomat. –Olyan hülye vagyok…
-Rukia! – Ichigo szorosan magához ölelt. –Nem vagy hülye!
-De igen az vagyok! – szipogtam. –Mindig azokat bántom, meg akik a legfontosabbak nekem!
-Ez általában így szokott lenni! – kuncogott. –De ennek örülök!
-Mi? – kérdeztem nagy szipogások közepette.
-Ezek szerint fontos vagyok neked! Bevallottad! – gúnyolódott. Nem volt sem az idő sem a hely alkalmas arra, hogy
vitát nyissak! Most kértem bocsánatot! Nem cseszegethetem megint!
-Idióta… - mosolyodtam el.
-Te is fontos vagy nekem! Nagyon fontos! – suttogta a fülembe. Jól eső meleg járta át a testem minden porcikáját.
Most már tudom, mire hallgassak! A szívemre! Igen! Mindig mellette akarok lenni! Még jobban bújtam hozzá.
Hihetetlen, hogy mennyire szükségem van rá.
-Ideje mennem! – motyogta.
-Ne! Nem tudnál maradni? – ösztönösen buktak ki belőlem a szavak.
-Sajnos nem! – mormogta. Féltem, hogy ezt mondja. Tekintetem ide-oda vándorolt.
-Ha bár… - gondolkodott el. Megvillant a remény szikrája! Nagyon remélem, hogy tűz lesz belőle!
-Igen? – kérdeztem csillogó szemekkel.
-Tudod, a vámpírkodásank előnyei is vannak ám! – mosolygott sejtelmesen.
-Mi az? – támadtam le!
-Ha nagyon akarom… - húzta az idegeimet.
-NA! – türelmetlenkedtem.
-Ha nagyon akarom, akkor „átugorhatnék” hozzád… a szobádba… - mosolygott.
-Tényleg? – néztem rá nagy szemekkel.
-Simán! Vámpír vagyok! Meg se kottyan! – büszkélkedett. A kis egós!
-Oké! – vidultam fel. Nem kell elválnom tőle!
-A többi rajtad múlik! – nézett rám komolyan.
-Ezt, hogy érted?
-Ha nem akarod, akkor… - motyogta.
-Akarom! – vágtam közbe.
-Ezt titokban kell tartanod mindenki előtt! Elég furcsa lenne… - nevetgélt.
-Azt hiszem, megbirkózom vele! – mormogtam.
-Akkor menj. A szobádban találkozunk! – én csak bólintottam egyet.
-Megjöttem! – léptem be a konyhába. Anya ott ült és olvasott.
-Szia! – üdvözölt mosolyogva. Sietve rohantam föl szobámba, féltem, hogy Ichigo csak ugrat. Lihegve nyitottam ki
szobám ajtaját.
-Hajj… - fújtam ki magam, amikor végre becsuktam magam mögött az ajtót. Izgatottan néztem körül. Senki! Ichigot
sehol nem láttam, megnéztem az ágy alatt, hát, ha csak viccelődik. Nem volt ott… Átvert volna? Szomorúan ültem le
az ágyra. Ez annyira nem vall rá! Elfojtott nevetést hallottam!
-Ichigo? – kérdeztem félénken.
-Látnod kéne magad! – most már nyíltan nevetett. –Milyen szomorú képet vágtál!

-Ez nem vicces! Én tényleg azt hittem, hogy átvertél. – motyogtam lehajtott fejjel.
-Rukia! – hajolt fölém. Jesszus! Annyira váratlanul ért, hogy meglepettségemben hátradőltem.
-Ichigo… - dadogtam pipacs vörös képpel. Ichigonak valahogy MEGINT sikerült fölém keverednie. Én az ágyon
feküdtem ő meg fölöttem térdelt.
-Nem verlek át! Nem lennék képes fájdalmat okozni neked! Akármilyen csekély is! – mormogta halál komoly képpel.
Azta… Eszembe jutottak Momo szavai! „Olyanok vagytok, mint a szerelmesek!” Igaza van! Most is fölöttem térdel,
néz rám azokkal a gyönyörű csokoládébarna szemeivel! NYUUUU~ CUKI! Most Ichigo szavai jutottak eszembe!
„Fontos vagy nekem! Nagyon fontos!” Fontos vagyok neki… Tudom, hogy nem vagyok számára közömbös!
JÉZUSOM! Ichigo lehet, hogy… szerelmes belém? Nem! Egy olyan tökéletesség, mint ő biztos nem szeretne egy
ilyen lányba, mint én! De akkor miért csókolt meg még akkor… Miért vigyáz rám ennyire? Miért mond nekem
ilyeneket? Meg kéne kérdeznem tőle, de ez olyan furán jönne ki…
-Ichigo! – kezdtem bele, ő csak figyelmesen fürkészte arcomat. – Neked van… szóval…
-Nincs! – vágott közbe. – Miért?
-Ehm… Semmi csak… megkérdeztem… - miért jövök mindig ennyire zavarba? Istenem… Egyre közelebb hajolt.
-Ichigo! – néztem rá furán. Nem szólt semmit csak még közelebb jött. NA! Már megint ugrat?
-Ichigo! – hangom remegett. De szerencsétlen vagyok! –Ichigo!
-Csüss! – lehelete csiklandozta az arcomat. Ne már! Most biztos megint csak viccel! Eljátssza, hogy meg akar
csókolni, utána meg jól kiröhög. Ha ezt fogja csinálni tutira, hogy felképelem! Ajkainkat már csak pár centiméter
választotta el.
-Ichigo… - motyogtam. ISTENEM! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Ajka már az enyémet súrolta. Most akkor… Megcsókolt!
MEGCSÓKOLT! Gyengéd csóknak indult, de csak indult! A végére elég vad csók lett belőle. Jó volt! Már kezdtem
nagyon bele jönni, amikor is a levegőhiány kegyetlenül szétszakított minket.
-Ichigo… - ziháltam levegőért kapkodva.
-Rukia! – szemei olyan boldogan csillogtak, mosolygott. –Rukia… - beletúrt a hajamba. Megremegtem. Jó érzés volt!
-Szniff… - tört ki belőlem a sírás. Jézusom de nyomi vagyok… Most miért sírok?
-Rukia! – Ichigo fél tenyerébe fogta az arcomat. –Mi a baj?
-Semmi… Csak… Boldog vagyok! – motyogtam. Mosolyogva törölte le könnyeimet. Átölelt!
-Ichigo! – lepődtem meg. Válasz nuku… Kezdem megszokni! Arcát vállamba fúrta, egész testével rám nehezedett,
furcsa még se volt nehéz. Pár perc után visszaöleltem, még jobban bújt hozzám. Mi vagyok én menedékház?
Beletúrtam hajába, megremegett. Hosszú percekig voltunk így, aztán Ichigo elengedett. NA! Utána nyúltam.
-Jön a húgod! – mormogta unottan. Kiugrott az ablakon. Mi van? VÁRJÁL MÁR! Kopogást hallottam. Ohh…
-Gyere! – Hizuru kisírt szemekkel lépkedett be a szobámba. –Mi történt?
-Rosszat álmodtam! – ölelt át. Na, csak ez kellett…
-Jól van, na! Csak álom volt! – simogattam meg. –Gyere, visszakísérlek a szobádba!- Hizuru csak bólintott, megfogta
a kezem, lassan ballagtunk a folyosón.
-Jó éjt! – adtam neki egy puszit.
-Jó éjt! – motyogta álmosan. Tényleg! Hány óra van? Visszacammogtam a szobámba, Ichigo ott feküdt az ágyon. Az
órára pillantottam. 5 perc múlva11! Na, ne már!
-Hova mész? – kérdezte kíváncsian.
-Fürödni! – gyorsan összeszedtem a cuccaimat és indultam volna amikor:
-Ne segítsek? – gúnyolódott. Tudod, kinek segíts! Durcisan vonultam be a fürdőbe. Szeretek zuhanyozni! Ilyenkor
van egy kis időm átgondolni a dolgokat. Minden gondolatomat EGY valaki uralta! Nagyon nehéz kitalálni! Jól van!
Adok 1 perc gondolkozási időt! Aki Ichigora tippelt az nyert! Mí meglepő… Tisztán és fáradtan battyogtam vissza
biztonságot nyújtó szobámba, Ichigo még mindig az ágyon heverészett.
-Menj onnan! – mormogtam fáradtan.
-Miért? – kérdezte azzal a sokatmondó vigyorával az arcán.
-Aludni akarok! Fáradt vagyok! – narancshajú kis morgó macim nagy nehezen felméltóztattt kelni az ágyamról. Mint
a rongybaba úgy zuhantam bele a pihe puha ágyba. Ichigo odafeküdt mellém. WÍÍÍ~
-Jó éjt Ichigo! – motyogtam mellkasába.
-Jó éjt! – csókolt bele hajamba. Kirázott a hideg! Mormogott még valamit, de nem értettem. Nem is érdekelt. Alvás!