12.Fejezet.
Jézusom! Ichigo ENGEM csak ENGEM akar! NE MÁR!
-Min gondolkozol ennyire? – kérdezte Ichigo.
-Semmin… - jöttem zavarba.
-Ha azon a… amit mondtam… akkor nem kell rajta agyalnod! – motyogta.
-Miért nem? – kérdeztem.
-Mmm… - ez volt Ichigo válasza. Ehh…
-Ichigo! – erősködtem.
-Hanyagoljuk a témát ok? – látszott, hogy mérges szóval inkább nem piszkáltam. Jó hosszú ázás és pihenés után
feléledtem.
-Irány a csúszda! – lelkesedtem. Felálltam és elkezdetem a csúszda felé rohanni. Persze, hogy eltaknyoltam… Mit is
várok magamtól… Hanyatt vágódtam. Nem volt éppen kellemes, hogy én hogy lehetek ilyen béna?
-Rukia! – Ichigo azonnal odarohant hozzám.
-Rukia! – letérdelt mellém, fejemet ölébe fektette. Már megint mit csinál?
-Jól vagyok! – megpróbáltam felülni, de testem nem igen akart engedelmeskedni. NA!
-Segítek. – motyogta. Hátamat megtolva sikerült felülnöm.
-Köszi. – megint tiszta vörös voltam. –Innen megy egyedül is! – mormogtam. Ichigo elengedett és felállt. Na,
gyerünk Rukia! Menni fog! Felálltam. EZ AZ! Kár volt előre örülnöm. Iszonyatos fájdalom nyilallt a jobb lábamba,
odanéztem és láttam, hogy be van dagadva. NEM IGAZ! Csak én tudok ilyen hülyén esni… Már kezdtem dőlni,
vártam a fájdalmas földet érést… ami… elmaradt. Helyette erős karok fontak körül.
-Ehh? – néztem rá esetlenül.
-Béna! – vágott fejbe.
-Hmp… - durciztam. –Most akkor hogyan fogok csúszdázni? – néztem Ichigora kétségbeesetten.
-Mi? – mosolygott. –Te csúszdázni akarsz? Ilyen lábbal?
-Igen! – válaszoltam határozottan.
-Te mondtad! – arcára gúnyos mosoly ült ki. AJAJJ! Felkapott. NA! Itt mindenki előtt? Istenem… Ichigo nyíl
egyenesen becélozta a csúszdát. Hósszúúúúú kígyózó sor állt előttünk. Még 20 év múlva is itt leszünk…
-Heh! – nevetett Ichigo.
-Mi az? – kérdeztem. Mi a… Mire észbe kaptam már a csúszda tetején álltunk. Ezt meg hogyan? ÁLLJ! Ichigo
vámpír! Ez meg se kottyan neki.
-Miért csináltad ezt? – kérdeztem kuncogva.
-Csúszdázni akarsz nem? Ha végig várjuk a sort, akkor itt öregszek meg. – motyogta. Igaza van!
-Igaz! – mosolyogtam, Ichigo viszonozta gesztusomat.
-Akkor! – lépett a csúszda elé. –GYERÜNK! – velem az ölébe beugrott a csúszdába. Erősen szorított magához,
nehogy kicsússzak a karjai közül. Kanyarogtunk jobbra, balra, már azt hittem sose lesz vége… Persze egész végig
sikonyáltam, elvégre lány vagyok! Ichigo csak nevetett rajtam. Nagyon vicces! Megláttam a fényt! Na, nem AZT a
fényt, hanem a csúszda kijáratának a fényét.
-Kapaszkodj! Orrokat befogni! – mondta Ichigo. Hangosan csapódtunk bele a vízbe. Próbáltam felúszni a felszínre,
de sérült lábam nem engedte. Ennyi lenne? Jézusom! Mikre nem gondolok… Nem ez hülyeség nem itt fogok
meghalni! Ichigo úgy se engedné. Na, mit mondtam! Karokat éreztem magam körül, Ichigo karjait.
-Rukia! – amikor legközelebb magamhoz tértem már kint feküdtem a medence szélén. Nem láttam rendesen. Egy
narancssárga egy igen élénk narancssárga foltot láttam, még a szemeim is belefájdultak. Kétség sem fér hozzá! Ez
Ichigo!
-Ichi… go! – motyogtam. Nem kaptam rendesen levegőt.
-Rukia! – arcomat két tenyerébe fogta, egész közel hajolt hozzám. –Mondtam, hogy kapaszkodj! – homlokát az
enyémhez érintette. Jól esett ilyen közel lenni hozzá!
-Bocsi! – mosolyogtam kínomban.
-Idióta! – ölelt magához.
-Tudod ki az idióta! – viszonoztam ölelését. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Nem értem őket… Az agyam azt
mondja: Ne csináld! A szívem pedig azt suttogja: Mindig mellette akarok lenni! Most melyik a helyes? Pár hosszú

perc ölelkezés után elengedtük egymást. Ichigo kedvesen mosolygott rám én meg vissza.
-RUKIA! – rohant oda barátnőm. Az istenért… Mindig a legrosszabbkor! Most elrontotta a pillanatot!
-Mi van? – kérdeztem unottan. Válasz nuku! Hát igen! Momo nem a szavak ember! Ő inkább szeret cselekedni.
Megfogta a karom és elcibált.
-Na! – ellenkeztem. Megálltunk Ichigoéktól pár méterre. –Mi van?
-Kukukukuuuuu! – nevetgélt. – Mi volt ez az előbb?
-Semmi… - motyogtam.
-Perszeeeee! – gúnyolódott. –Olyanok vagytok, mint két szerelmes! – veregette meg a hátamat. Mint két szerelmes?
Miért lennénk mi olyanok, mint két szerelmes? Ohh… Világosultam meg. Gondoljuk csak végig! Amikor először
mondta, hogy vámpír, akkor megcsókolt! Amikor a buszon karamboloztunk, Ichigo aggódott értem! Amikor
megbékéltem vele és átjött hozzánk, fölöttem feküdt! Túl közeli kapcsoltban voltunk! Mindig suttog valamit a
fülembe! Érzem a leheletét! A strand! Ölelget! Őrületesen aggódik értem, nem engedi, hogy más fiúk rám nézzenek!
Idézem: „Te csak az enyém vagy”! Sima barátok nem csinálnak ilyeneket! Jézusom! Ha Momo nem mondja, akkor
eszembe se jutott volna, hogy ez így van. Mi tényleg olyanok vagyunk, mint a szerelmesek!
-Hagyjuk! – mormogtam, fogtam magam és visszatotyogtam a fájós lábammal egyedül.
-Minden oké? – kérdezte Ichigo. Miért kell ilyen figyelmesnek lennie?
-Igen! – feleltem.
-A lábad?
-Az is jól! – válaszoltam.
-Oké gyerekek! – hallatszott a tanárnő hangja. – Irány haza! Már 5 óra! – ordítozott. Már 5 óra? Jé! Felszálltunk a
buszra.
-Szabad ez a hely? – kérdezte Keigo.
-Ehh? – lepődtem meg.
-Nem szabad! – jött oda Ichigo.
-De! – ellenkezett Keigo.
-Azt mondtam, hogy FOGLALT! – nézett gyilkos tekintettel Keigora. Jézusom…
-Én azt hiszem, leülök Mizuiro mellé! – Keigo fülét farkát behúzva „menekült” el. Ichigo fogta magát és leült
mellém. Heh!
-Ez mire volt jó? – kérdeztem pár perc csönd után. Nem válaszolt. Nah… Megint kezdi! Ha nem hát nem! Fáradt
vagyok! Már majdnem elaludtam amikor…
-Miről beszéltetek Momoval? – kérdezte a vállamnak dőlve.
-Semmiről! – vörösödtem! Miért hoz mindig zavarba?
-Rukia! Amióta beszéltél vele tiszta furcsa vagy! – erősködött.
-Mmm… - motyogtam.
-NA! – nézett rám kiskutya szemekkel. NYUUUUUUU~ Olyan kis cuki volt!
-Ehh, na, jó! Szóval csak annyit mondott, hogy olyanok vagyunk, mint a… mint a… a…
-Rukia!
-Olyan vagyunk, mint a sze… szerel… Olyanok vagyunk, mint a szerelmesek! – nyögtem ki végre.
-Ru… kia! – döbbent le.
-De ez hülyeség nem? – nevetgéltem. De egy barom vagyok… Pedig tisztában vagyok vele, hogy nem
vagyok számára közömbös! Most biztos megbántottam! Oldalra pillantottam, Ichigo fapofával ült. Tuti, hogy
megbántottam… Egész úton ezen gondolkoztam. Bambán tántorogtam le a buszról. Ichigo hozzám se szólt. Most
haragszik rám? Elindultunk hazafelé, a kisboltnál Ichigo nem fordult le. Furcsálltam is, de nem kérdeztem rá, biztos
csak elkísér, nehogy bajom essen…
-Köszi. – motyogtam, amikor a házunk elé értünk. Ő csak mormogott valamit válasz képp. Gyerünk Rukia! Kérj
bocsánatot!
-Ichigo… - bizonytalanodtam el. –Ne haragudj… Nem úgy gondoltam!
-Hmm… - most meg mit hümmög? Na, szép!