10.Fejezet.
-Kötve hiszem haver! – ha lehetne Ichigo most ölt volna a szemeivel.
-Már miért? – kérdezte a csávó dühösen.
-Azért, mert ő az én barátnőm! Szóval nem tűrőm, hogy bántsd! – Ichigo egy mozdulattal átrepítette egy más
ülésre. Azta! Végül is ő egy vámpír vagy nem?
-Rukia! – fordult felém aggódó arccal. – Jól vagy? – kérdezte. Nem válaszoltam, a karjaiba vetettem magam
sírtam. Miért sírok? Miért ijedtem meg ennyire? Nem is tudom… De Ichigo közelsége megnyugtat! Jelen pill
nem volt másra szükségem csak Ichigo óvó ölelésére.
-Ichigo! – hüppögtem.
-Semmi baj! – suttogta. Apró puszikat lehelt a fejem búbjára nyugtatás képpen. A busz lassan elindult. Ichigo
lehámozott magáról és leült, én is leültem. Nem sokáig bírtam nélküle. Odahajoltam és megöleltem. Visszaöl
Egyre jobban bújtam hozzá, végül az ölében kötöttem ki. Ott gubbasztottam… Már majdnem elaludtam! Arra
eszméltem fel, hogy megállt a busz. A fenébe! Pedig olyan jó volt… Nem volt mit tenni kimásztam Ichigo öl
Egyre jobban kezdett izgatni ez a kérdés! Akkor Ichigo most egy vámpír? Vagy csak álmodtam? Neem! Enny
lehetek hülye! Nincs más választásom meg kell kérdeznem! Leszálltunk a buszról. Elindultunk hazafelé.
-Jól vagy? –kérdezte Ichigo.
-Persze… - feleltem.
-Rukia! Baj van? – kérdezősködött.
-Ichigo! Kérdezhetek valamit? – bizonytalankodtam.
-Persze! – bíztatott.
-Ömm… Szóval… - dadogtam. – Te akkor egy… vámpír vagy? – motyogtam lesütött szemekkel. Kicsit mint
ledöbbent volna.
-Ichigo nem akartalak meg… - közbe vágott.
-Igen! – mondta határozottan. Akkor ő egy vámpír. Furcsa, de nem féltem, sőt örültem! Elmosolyodtam.
-Mi az? – nézett rám értetlenül. Biztos arra számított, hogy majd megijedek vagy valami.
-Semmi! – mosolyogtam.
-Nem zavar? – kérdezte aggódva.
-Nem. – vágtam rá. Megkönnyebült.
-Ez az én Rukiám! – veregette meg a fejem búbját. Ezen is csak mosolyogtam. Elértünk a kisbolthoz.
-Akkor, szia Ichigo! – köszöntem vidáman.
-Szia Rukia! – mosolygott. Integettem egy darabig aztán én is elindultam haza.
-Meg jöttem! – szóltam, amikor hazaértem. Nem válaszolt senki. Nincs otthon senki? Érdekes… Mindig van
valaki. Belépkedtem a konyhába, az asztalon elhagyatottan hevert egy kis cetli. Megnéztem, a cetlin ez állt:
„Kislányom! Hizurut baleset érte, bevittem az orvoshoz, majd jövünk! Puszi anya.” Rövid, de lényegre törő.
Felslattyogtam a szobámba és kényelembe helyeztem magam. Rin azonnal felugrott az ágyra és letelepedett
a hasamon. A mai napon gondolkoztam, amin sikerült elaludnom… Nem álmodtam semmit. Arra ébredtem,
hogy kutyám nyalogatja az arcom, hogy kelljek már fel! Igaz is, itt a sétaidő! Nagy nehezen feltápászkodtam
és lebandukoltam az emeletről. Leakasztottam a pórázt a fogasról rátettem Rinre és már indultunk is. Kelleme
volt, a késődélutáni napfényben sétálgatni. Elértünk a parkhoz, levettem Rinről a pórázt, itt mindig hagyom, h
futocsgáljon.
-Hajj… - sóhajtottam egyet a holnapi napra gondolva. Strand… Bikini… Ichigo… MOMO! Istenem! El is
felejtettem, hogy kutyát sétáltatok! Rin! Megnyugodva vettem tudomásul, hogy kiskutyám egy pillangót kerg
-Rukia! – hallottam egy ismerős hangot. Megfordultam, ott állt előttem.
-Ichigo! – csodálkoztam. –Te mit csinálsz itt?
-Mindig ide jövök délutánonként. – motyogta.
-Értem! Ebben hasonlítunk! – nevettem el magam. Ichigo csak értetlenül nézett rám.
-Én is mindig ide jövök délután! Rin miatt! – néztem kutyusomra.
-Ó! Tényleg! RIN! – kiáltotta, kiskutyám engedelmesen odarohant hozzá. –Te kis bestia! – Ichigo egy laza
mozdulattal felkapta, kutyusom boldogan nyalogatta meg az arcát.
-FUJJ! – mormogta. Belőlem meg kitört a nevetés.

-Mi olyan vicces? – nézett rám haragosan, de mosolygott.
-Semmi! – egyre jobban nevettem. Na, megint rám jött az 5 perc…
-Wá! – ijedtem meg, amikor Ichigo a kutyámat az arcomhoz tartotta, Rin meg persze előszeretettel nyalta me
-Gonosz vagy! – néztem rá durcisan. Ő meg csak nevetett. Letette Rint és eldobott neki egy botot.
-Honnan szedted azt a botot? – kérdeztem.
.A földről? – gúnyolódott. Hahaha! Nagyon vicces… Nemsokára Rin is megérkezett bottal a szájában.
-Add csak ide! – nyúlt a bot felé Ichigo. –NA! – kezdett mérges lenni, mert Rin nem volt hajlandó odaadni a
-Rin! – nyújtottam a kezemet, odajött kiköpte a botot, felvettem. –Heh! Így kell ezt csinálni! – diadalittasan
elmosolyodtam.
-Adod ide! – nevetett ördögien.
-Mi? – lepődtem meg. Elkezdtem futni, nem is értem, hogy miért próbálkozom, elvégre egy szemvillantás ala
utolér… és utol is ért…
-Meg vagy! – kiáltotta. Túl nagy lendülettel ugrott, ennek következtében elestünk. Ezt direkt csinálja valaki?
-Ichigo…- motyogtam unottan.
-Rukia! – mosolygott.
-Mi-mi van? – kérdeztem egyre vörösebben. Olyan szívdöglesztően nézett rám! JUUJJJ!
-Semmi! – közelebb hajolt. NA! Ez nem vicces…
-Ichigo… - tiszta vörös voltam.
-Látnod kéne magad! – szabályosan könnyezett a röhögéstől. A kis mocsok!
-Hmp! – kicsusszantam alóla, felálltam és játszottam a sértődöttet. Ichigo is felállt odajött hozzám.
-Na Rukia! – még mindig nevetett. –Ne csináld már! – kezdett alábbhagyni a nevetése, én csak durcásan állta
hátamat mutatva.
-Rukia! – most már csak kuncogott. Nem hiszem el! Ez nagyon nem volt vicces… Játszik velem…
-Rukia! – hangja komoly lett.
-Mi az? – kérdeztem hűvösen felé sem fordultam.
-Na, csak hülyéskedtem, ne vedd már zokon! – motyogta bűnbánóan, nem akartam ránézni attól csak megino
Elém lépett, gyorsan elfordultam, megint elém jött én megint elfordultam… Egy darabig még folytattuk ezt
a „odajön, elfordulok” dolgot, aztán Ichigo megelégelve a vállamnál fogva maga elé fordított.
-Rukia! – nézett rám komolyan. Jézusom…
-Mi van? – hangom remegett. Majdnem elnevettem magam.
-Ne haragudj! – közölte velem halál komoly arccal. Ez komolyan azt hitte, hogy haragszom?
-Nem haragszom te buta! – mosolyogtam. Ichigo is elmosolyodott.
-Te kis gonosz! – veregette meg a fejem búbját. Észre se vettük és már ránk sötétedett.
-Ideje lenne indulni. – vetettem fel az ötletet.
-Igen! – motyogta. Elindultunk hazafelé, nemsokára elértünk a kisbolthoz.
-Akkor holnap! – integettem.
-Elkisérlek hazáig. – indult el a mi házunk felé. De…
-Oké… - bólintottam. Csendesen ballagtunk egymás mellett, amíg el nem értünk a házunkig.
-Köszi, hogy elkísértél! – mosolyodtam el.
-Rukia… - suttogta. Ehh?
-Tessék? – néztem rá komolyan. Nem szólt semmit csak közelebb lépkedett.
-Ichigo! – nem tetszik ez nekem!
-Ne felejtsd el a bikinit! – suttogta a fülembe. WÁ! Hátráltam pár lépést.
-Hagyd már ezt abba! – arcom égett a zavartól.
-Hihi! – kuncogott.
-Ichigo!- néztem rá a lehető legkomolyabban.
-Jól van, na! – mosolygott. –Csak már nagyon látni akarlak bikiniben!
-Eh! – lepődtem meg. Egyre jobban vörösödtem. Ez nem ér! Bezzeg ő sose pirul el! –Jó éjszakát!
-Jó éjt! – vigyorgott Ichigo, majd elindult haza. Én is elindultam az ajtó felé, egy darabig még néztem Ichigo
alakját, mikor kezdett elhalványulni megfordultam és bementem a házba.