8.Fejezet.
-Nem itt kell lefordulnod? – kérdeztem, amikor elértünk a kisbolthoz.
-De. – motyogta. – De elkísérlek hazáig, nem venném a lelkemre, ha valami bajod esne hazafelé. Pár percig rágódtam,
hogy vajon megkérdezzem e, hogy aggódik értem.
-Ezek szerint aggódsz értem? – kérdeztem félénken. Mintha megállt volna, megfordultam és gyanúm beigazolódott.
-Persze, hogy aggódom érted! – mosolygott. Jól eső meleg járta át minden porcikámat. Én is elmosolyodtam.
-Nah induljunk, mert ide fagyok! – nevettem el magam. Közelebb jött és elindultunk.
-Fázol? – kérdezte.
-Egy kicsit. – mondtam, még mindig olyan jó kedvem volt. Megkönnyebbültem, hogy rendeződött Ichigóval a
kapcsolatunk.
-Tessék. – rakta rám a pulcsiját, ami eddig a táskájába volt.
-Köszi! – mosolyogtam. Annyira jó illata volt, olyan Ichigo illata. Az egész pulcsija betakart, jó pár számmal nagyobb,
mint az enyém.
-Ki se látszol alóla! – nevetett. Mi ezen a vicces?
-Nem tehetek róla, hogy ilyen debella vagy. – vágtam vissza, de közbe én is nevettem.
-Én meg nem tehetek arról, hogy ilyen pöttöm vagy. – még jobban elkezdett nevetni. Hihetetlen, hogy pár órája még a
közelébe se akartam menni, most meg…
-Nem is vagyok pöttöm… Te vagy túl nagy! – piszkálódtam tovább. Egész úton nevettünk. Olyan boldog voltam, ha
Ichigo nem szól, fel sem tűnik, hogy elmegyek a házunk mellett.
-Ő! Rukia! Nem itt laksz? – kérdezte.
-Ja! De! – még ezt is viccesnek találtam.
-Mit ettél te? – kérdezte Ichigo a fejét fogva, de azért ő is nevetett.
-Olyat, amit nem kellett volna! – válaszoltam, a mondtat végén elnevettem magam.
-Nah menj, mert megfázol! – nevetett. Nem akartam elválni tőle, olyan jól éreztem magam, olyan szabadnak.
-Muszáj menned? – kérdeztem hirtelen.
-Eh? – lepődött meg. –Nem, de miért?
-Nem jönnél be? – kérdeztem könyörögve.
-Hát, nem is tudom… - motyogta. Jajj ne már!
-Ichigo! Na! – kérleltem.
-Rukia nekem… - nem tudta befejezni, mert kegyetlenül közbe vágtam.
-Ichigo! – néztem rá kiskutya szemekkel.
-Áh, na, jó. – adta meg magát. Ez az! Győzelem! Beinvitáltam a házba.
-Meg jöttem! – kiáltottam, amint beértünk.
-Oké! – válaszolta anyám.
-Gyere! – mondtam miután levetkőztünk. Belépkedtünk a konyhába.
-Szia, anya. – motyogtam.
-Szia Ru… Ó! – akadt el a lélegzete. – Benned kit tisztelhetek? – kérdezte mosolyogva.
-Kurosaki Ichigo, Rukia osztálytársa. – felelte egyszerűen.
-Értem. – mosolygott, majd sokat mondóan rám nézett. Elkezdett kombinálni… Nem szóltam semmit csak elindultam
a lépcső felé, Ichigo szó nélkül követett. Beérve a szobámba ledobtam magam az ágyra, Ichigo becsukta az ajtót és
követve példámat leült, nem az ágyra, hanem a kis puffomra, amit nagyon szeretek.
-Mesélj magadról. – mi? Kicsit hirtelen jött.
-Hát, mit is mesélhetnék. Egy átlagos szerencsétlen lány vagyok, egy átlagosan hülye családdal, és egy idióta, de annál
szeretni valóbb barátnővel. Alaptermészetem normális, tehát kedves vagyok, de ha felhúznak, na, akkor annyi!
-Hehe! – nevetett. Most meg mit nevet, ő kérte, hogy meséljek magamról.
-Te jössz! – mondtam határozottan, esélye sem lett volna kibújni alóla.
-Rendben. – még mindig nevetett. – Van egy mesterien normálatlan családom, főleg az apám. Van két húgom, Yuzu és
Karin. Alapjába véve „kedves” vagyok, de nem sokakkal kerülök olyan közeli kapcsolatba, hogy ezt meg is mutassam.
-Értem… - gondolkodtam el.
-Ha felhúznak, abból semmi jó nem származik, nem részletezem, hogy miért. – motyogta.

-Oké. – nevettem el magam. Most mi volt ezen olyan vicces, megint kezdtem az előbbihez hasonló állapotba kerülni.
Röhögő görcs…
-Jézusom, nem tudtam, hogy ilyen dilinyós vagy. – nevetett.
-Nem is vagyok az! – „sértődtem” meg. –Hehh…
-Jól van, na… - nevetett még mindig.
-Cöhh! – fújtam fel magam. Nem válaszolt, észre se vettem, hogy közbe odaült mellém. Mik vannak…
-Rukia… - suttogta a fülembe.
-Úristen! – ugrottam egy nagyot. –A frászt hoztad rám.
-Ne haragudj, nem tudtam, hogy ijedős vagy. – gúnyolódott. Adok én neki gúnyolódást.
-Hmpf! – mos tényleg meg sértődtem. Megint nem szólt semmit, mintha felállt volna, félszemmel ránéztem és persze,
hogy felállt, és egyenesen az íróasztalomat célozta meg.
-Csak nem egy napló? – kezdett el lapozgatni. MI?!
-Adod ide! – pattantam fel.
-Nem, nem! – lapozgatta tovább. Abban van az egész életem, a cikis pillanataim, és Ichigoról is van benne! JUJJ!
Odarohantam és megpróbáltam elvenni tőle, de a kis mocsok túl magas, és felemelte, esélyem sem volt.
-Ichigo! – kezdtem pipa lenni.
-„Valaki a buszon akkorát…” – kezdte el olvasni. NE! Pont az ágy mellett állt. Gondoltam rávetem magam, ha elesik,
akkor is csak az ágyra esik, nem fájhat annyira. Itt jövök! Ráugrottam.
-Ruki…- az ágyon végeztük, mind a ketten, kissé elszámítottam magam. Hopsz…
-Add csak oda! – kapálóztam.
-Nem! – mosolygott. Nagyon élvezte a helyzetet. Pár percig folytattuk ezt a „add ide, nem adom” dolgot. Megelégelve
átmásztam rajta és gyorsan kikaptam a kezéből a naplót. EZ AZ! Ichigo ösztönből utánam kapott, mielőtt még leestem
volna az ágyról. Ennek következtében valahogy fölém került. Az arcom csak úgy égett, nagyon zavarban voltam.
-Na, mi van? – ördögi mosoly ült ki arcára. Ne már, nem lehetek ilyen peches… Egyre közelebb hajolt. Ez a mozdulata
felidézte bennem azt az estét, megijedtem…
-Félsz? –kérdezte szomorúan. Mintha bántaná a bűntudat.
-Mmmm… - mormogtam.
-Rukia! – teljesen el volt keseredve. Kezdtem sajnálni szegényt.
-Nem… - motyogtam, kételkedtem is benne, hogy meghallotta e.
-Heh… - félmosolyra húzta a száját, de ez a mosoly valahogy nem volt őszinte. Nah mindjárt bedepizik itt nekem.
-Ichigo, nehogy bedepizz itt nekem, mert abban a percben kidoblak! – „fenyegetőztem”. Na, most elnevette magát,
őszintén.
-Mintha ki tudnál dobni. – nevetgélt.
-Ki én! Kételkedsz bennem? – vontam kérdőre.
-Nem én… - egyre jobban nevetett. Én is elnevettem magam. Az egész délutánt együtt töltöttük és nagyon jól éreztük
magunkat. Egyszer le is estem az ágyról…
„-Igen? – kérdeztem. – Nem is tudtam, hogy tudsz énekelni. – olyan vicces volt.
-Most miért? Nem néznéd ki egy –idézem- debella fiúból, hogy tud énekelni? – kérdezte.
-Hát, nem… - motyogtam. Szabályosan kitört belőle a röhögés. Na, szép! Annyira nevetett, hogy én is elkezdtem
nevetni. Pár perc után már én jobban röhögtem, mint ő. Aminek az lett a következménye, hogy legurultam az ágyról.
-Rukia! – már korántsem volt olyan jó kedve. Azonnal odarohant és felsegített.
-Jól vagyok! – mormogtam. Léptem egyet, a bokámba belenyilallt a fájdalom, majdnem elestem. De szerencsémre
(vagy nem) ott volt Ichigo és időben elkapott.
-Idióta. – dorongolt le. Rendbe rakta a lábamat és elindult haza.
-Akkor holnap… - integettem.
-Holnap. – mosolygott… ”
Ma sokkal nyugodtabban és boldogabban mentem aludni tudván, hogy már nem kell tartanom Ichigotól. Most
kivételesen örültem, hogy tévedtem valamivel kapcsolatban, főleg, hogy Ichigo az a „valami”…