7.Fejezet
Én és az IQ hiányos elméleteim, tutira nem aggódik, de akkor miért van olyan érzésem?
Megint kicsöngettek. Ebben a szünetben is csak ültem és bámultam magam elé. Ha ezt így folytatom, elküldenek
pszichológushoz.
-Rukia! Nem igaz! Mond már el, hogy mi a bajod! – nyaggatott. Nem igaz! Nem lehetne egyszer az életben, hogy ha
azt mondom, hagyjanak békén akkor azt meg is teszik? Csak egyszer!
-Momo! Légy szíves! – motyogtam. Nem hagyott békén. Már elkezdtem gondolkodni, hogy behúzok, neki egyet
hátha attól lenyugszik.
-Rukiaaa! Na! – macerált tovább. Na, most lett elegem!
-Elég! – álltam fel, de olyan lendülettel, hogy hirtelen megszédültem. „NEEEEE”! Elvesztve egyensúly érzékemet
elestem. Vártam a fájdalmas földet érést, ami elmaradt. Hmm? Valaki elkapott! Kezdtem pánikolni! Ugye nem… De!
Persze, hogy de!
-Eh! – nyögdécseltem. Elkezdtem mocorogni, de az erős karok nem engedtek. Pár perc fölösleges próbálkozás után
feladva, lesütött szemmel „megadtam” magam. Fel sem fogtam mi történt… Aztán azok az erős karok felemeltek és
visszaállítottak egyensúlyomba. Azonnal hátráltam pár lépést. Eddig is sejtettem, hogy ki kapott el, de meg akartam
bizonyosodni róla. Milyen igazam volt! Van érzékem az ilyesmihez. Bár ne lenne. Féltem is, de ugyanakkor zavarban
is voltam. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy „vérszegény” paradicsom. Na, jó…
-Jól vagy? – szólalt meg kemény hangon. Mint ha pofán vertek volna, de rendesen…
-I-igen… - nyögtem elhalóan. Oké most már paradicsom voltam! Határozottan paradicsom. Pedig féltem is, de ez
most valahogy háttérbe szorult. Motyogott valamit az orra alatt aztán visszaült a helyére.
-Rukia! – mosolygott sejtelmesen Momo. NA, NE! Nehogy nekem elkezdjen itt következtetéseket levonni, mert ő
mindig írtóra rosszul következtet!
-Momo! – szóltam közbe.
-Nem, nem! – vágott közbe. – Most ÉN beszélek! – különösen ügyelt arra, hogy kiemelje az ÉN szót.
NEHEHEHEHE!
-Te Ichigo miatt vagy ilyen furcsa! – kezdett bele. –Mi történhetett köztetek? – gondolkozott el.
-Momo nem lehetne ezt… - nem tudtam tovább mondani, mert közbe vágott.
-Te szereted Ichigot! – ordította el magát.
-Mi??!!!! – kishíjján leestem a székről. Ösztönszerűen ránéztem Ichigora, ugyanolyan döbbent képet vágott, mint én.
-HINAMORI! – most nagyon pipa vagyok! Ő is látta, hogy most tényleg komoly a dolog, így inkább leült és
csöndben maradt. Na, végre! Nem lehetett volna ezt elsőre? Miért kell mindig megvárni, míg komplett idiótát
csinálok magamból, és teljesen kiborulok. Becsöngettek. Azt se tudtam, hogy milyen óra van. Dráma! Jajj de
örülök…
-Nos, gyerekek. – szólalt meg a kicsit koros tanárnő. –A mai órán egy darabot fogunk eljátszani! Sőt, hogy
pontosítsak, mi magunk fogjuk kitalálni! – mosolygott. Na, ne már. A tanárnőről azt kell tudni, hogy eléggé
romantikus személyiség, képzelem milyen darabot fog összeállítani.
-Akkor belekezdhetnénk! Van időnk bőben! – mosolya egyre nagyobb lett. A „bőven van időnk” dolgot úgy kell
értelmezni, hogy egymás után két dráma óránk van.
Egy romantikus darabot fogunk összeállítani. Kezdésnek kéne két főszereplő! – nézelődött erre, arra. Aztán arra
lettem figyelmes, hogy engem néz, de elég feltűnően. Ne! Ugye nem engem fog?
-Kuchiki kisasszony! Legyen szíves kifáradni. – a mosolya a füléig ért. Nem volt mit tenni kimentem, még ha őrült
ciki is volt.
-És akkor már csak egy fiú hiányzik! Mivel egy harcos darabot szeretnék, ezért egy erős jól kinéző fiú kell. Hmm,
de itt nincs is olyan. – kicsit mintha letört volna a lelkesedése. Szitkozódva nézett körül hátha talál valakit, aki erre
megfelel.
-Á! – vidult fel. Kire gondolhatott? –Kurosaki maga tökéletes! Fáradjon ide ki, Kuchiki mellé. – egyre jobban
örült. Én meg legszívesebben megszűntem volna létezni. Ichigónak is pont olyan kellemetlen volt a helyzet, mint
nekem. Várjunk! Én főszereplő vagyok, Ichigo is főszereplő. Ráadásul egy ROMANTIKUS darabban! Jujj! Annyira
próbáltam pedig elkerülni őt erre… Ezt direkt csinálja valaki?! Ichigo odaért mellém. Még jobban bepánikoltam.
Remélem nem lesz benne csók jelenet.

-Remek! Akkor most a mellékszereplők! – gondolkozott el. Előtte nem a darabot kéne kitalálni? Hogy miről fog
szólni? Mindegy én nem szólok bele. Töprengésem közepette egyszer csak valami hozzáért a karomhoz. Odanéztem
és az a valami Ichigo karja volt. WÁÁ! EZT NEM HISZEM EL! Nah ennyit a „hozzámér, én ordítok egyet és
elfutok” dologról, csak félénken álltam és vártam, hogy csöngessenek, ami nagy bánatomra nem mostanában lesz.
-Először is elmondanám az alapstoryt. – kezdett bele rövidnek nem mondható mondandójába. –Adott egy klán,
egy igen erős és befolyásos klán és annak vezére, ez lenne Ichigo! És egy lány, aki ennek a klánnak kénytelen
dolgozni. Amolyan szolga féle. Ez lenne Rukia! – nézett rám jelentőségteljesen. –És mivel ez egy romantikus darab,
és ti vagytok a főszereplők a darabban össze fogtok jönni! – mosolygott. Miért mosolyog mindig. Aztán eljutott a
tudatomig, hogy mit is mondott az előbb, „össze fogtok jönni”! MI? Oké ez már szándékos! Ránéztem Momora,
gúnyosan nevetett. Megölöm!
-Akkor a mellékszereplők! – nem nagyon figyeltem, hogy ki kicsodát fog játszani, azon gondolkoztam, hogy MI mit
fogunk alakítani, mármint én és Ichigo. Hála Istennek vége lett az órának, de utána megint dráma lesz.
-Nah Rukia elégedett vagy a szerepeddel? – kérdezte fennkölten Momo.
-Nem szállnál le rólam! – hangom erősebbre sikeredett, mint ahogy azt akartam, de mikor dühös voltam.
-Jól van, na… - sértődött be. Hmpf… és még neki áll feljebb. Elképesztő. Becsöngettek, és a tanár csak nem akart
jönni. Végül az igazgató jött be és mondta meg, hogy a tanárnőnek el kellett mennie. Nagy kő esett le a szívemről. A
nap ezen kívül eseménytelenül telt, kivéve a buszozás… Ott ácsorogtam a buszmegállóba azon agyalva, hogy vajon
Ichigo is itt lesz e. Sajnos igen. Nemsokára ő is befutott, odaállt mellém. De boldog vagyok. Nem lehetett volna kicsit
messzebb állni. Nem… Megjött a busz nem is voltak sokan. Ichigo udvariasan maga elé engedett. Felkecmeregtem a
buszra megmutattam a bérletem és leültem egy helyre az ablak mellett. Azt hittem Ichigo utánam jött, de tévedtem.
Még lent beszélgetett valakivel, a busz addigra meg elég rendesen megtelt. Most állhat hazáig! Pár perc után felszállt
ő is, megmutatta a bérletét és elindult, közben helyet keresett, amit pechemre CSAK mellettem talált. Oké… Ez már
sok egy napra. Leült mellém, a karja –megint- hozzámért. Izé…
-Minden oké? – kérdezte. WÁH! Összerezzentem.
-I-igen… - hangom remegett.
-Pedig nem úgy nézel ki. – motyogta. Adok én neki „nem úgy nézel ki”-zést!
-Hmpf… - mormogtam.
-Jól van, békén hagylak… - sértődött be. Ma mindenki megsértődik? NEKEM kéne megsértődnöm nem neki…
Hihetetlen… Aztán valami rázkódás, meg minden, nem is érzékeltem a külvilágot. Arra eszméltem fel, hogy Ichigo
rázogat.
-Rukia! Rukia jól vagy? – a hangjából kiszűrődött, hogy őrületesen aggódott. Lehet, hogy nem is olyan félelmetes?
-Jó-jól vagyok. – dadogtam. Éreztem valami meleget a fejemen, odanyúltam, valami nedves folyékony dolog.
Visszahúzva kezemet elemeztem azt a meleg anyagot, ami történetesen vér az én vérem. Azt hittem, hogy Ichigo –
hogy is mondjam-, begerjed, de nem csinált semmi „vámpírosat”.
-Rukia! – még mindig aggódott. Nem akart elengedni.
-Jól vagyok Ichigo! – mondtam határozottan, megpróbáltam visszaülni a helyemre kisebb nagyobb sikerrel. Inkább
kisebb. Próbálkozásom eredménye az lett, hogy még közelebbi „kapcsolatba” kerültem Ichigóval.
-Rukia… - suttogta. Kirázott a hideg, de jó értelemben. Tévedtem vele kapcsolatban.
-Ichigo… - tiszta vörös voltam. Olyan közel volt az arca, nem bírom…
-Jézusom tiszta vörös vagy! – nevette el magát. A kis mocsok!
-Kuss! – úgy beszélgettünk mintha nagy haverok lennénk, sőt… Tök jól éreztem magam ahhoz képest, hogy
most szenvedünk balesetet. A busz karambolozott egy kocsival, szerencsére senkinek nem lett komoly baja.
Lekászálódtunk a buszról és elindultunk haza.
-Ichigo te erre laksz? – kérdeztem kíváncsian.
-Nagyjából. – felelte. De bőbeszédű.
-Mi az, hogy nagyjából? – kérdezősködtem tovább. Azért sem hagyom!
-Hajj. – sóhajtott. –Majdnem ott lakom ahol te, csak én nekem le kell fordulnom a kisboltnál.
-Ahha! Értem! – mosolyogtam. Ezen kívül eseménytelenül telt az út.
-Nem itt kell lefordulnod? – kérdeztem, amikor elértünk a kisbolthoz.