6.Fejezet.(Ruki szemszöge)
Sötét van… Mi ez az érzés? Ez a fájdalom? A testem, nem bírok megmozdulni. Fáj… Nagyon fáj. De nem csak a
sebeim fájnak, hanem a lelkem is. Miért?
Nem akartam kinyitni a szemem, még az is olyan nehéznek tűnt. Hirtelen beugrott egy kép, egy emlékkép…
Szemhéjam úgy pattant fel, mint a gumi, amit kinyújtanak és elengednek.
-Ichigo… - suttogtam. Féltem. Nem is. Nem tudom! ÁÁÁÁ. Megőrülök.
Körbe néztem a szobába. Semmi extra. Várjunk! Hány óra?! Ránéztem az órára. Hajnali 1-et mutatott. Fel akartam
ülni, hogy megnézzem, milyen nap van, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem kedd (kedd este történt AZ a
dolog), de nem sikerült. Minden porcikám az ellen tiltakozott, hogy felüljek, nem igen foglalkoztam vele. Nagy
nehézségek árán sikerült ülő helyzetbe tornáznom magam. Elégedetten mosolyogtam.
-Nah akkor most már csak fel kéne állnom. – motyogtam. Kiültem az ágy szélére.
-Remélem, nem fogok elvágódni. – ijedeztem. Azzal felálltam. A lendület kissé nagyra sikeredett így kishíjján
eltaknyoltam. De még mielőtt bekövetkezhetett volna ez a „tragédia” megkapaszkodtam az éjjeliszekrénybe.
-Huh… - sóhajtottam. – Ennyire nem lehetek béna… - hüledeztem. Bátorságot gyűjtöttem és elengedtem az
éjjeliszekrényt, remélvén, hogy nem esek el. Bizonytalan léptekkel elindultam az asztal felé. Megkönnyebbültem,
amikor odaértem az íróasztalomhoz.
- Oké… Nem lettem okosabb. – mérgelődtem. Elindultam lefelé, a lépcsőtől nagyon féltem. Én akkor is leesek a
lépcsőn, ha jól vagyok, de most… Kész kínszenvedés volt, míg leértem. Minden egyes percben attól féltem, hogy
mikor zúgok le. Egyszer meg is csúszott a lábam, de örömömre ott volt a korlát, hogy segítsen.
-Rukia! Kislányom! – könnyezett anyám. –Hát végre felkeltél! – odarohant hozzám és megölelt. Majdnem elestem.
Nem is a lépcsőtől kellene félnem… sokkal inkább anyámtól.
-Anya! Nem kapok levegőt. – dadogtam. Azonnal elengedett. –Egyébként is, mit keresel itt hajnali 1 órakor? –
vontam kérdőre.
-Nem tudtam aludni. Lejöttem nasizni. – arcára kiült az a szokásos 100 wattos mosoly. Ettől valahogy
megnyugodtam. Mintha nem is történt volna meg az a…
-Valami baj van? – kérdezte aggódva.
-Nem semmi. – motyogtam.
-Jajj kincsem annyira aggódtam! – megint elkezdett sírni. Miért sírnak mindig az anyák, nekem kéne sírnom nem
neki… Aztán villámként ért a felismerés! Ő vajon mit gondol, mi történt velem?
-Anya mi történt velem? – kérdeztem. Próbáltam úgy tenni mintha nem tudnék semmiről.
-Hát kicsim… - szipogott. – Én nem is tudom. Nekem csak annyit mondtak, hogy valami állat támadhatott meg.
-Értem… - motyogtam. –Hugi?
-Alszik. Egész nap melletted van, gondoskodik Rin-ről. – mosolygott. – Nagyon odaadó.
-Igen? – nem is akartam el hinni. –Azt hiszem, én visszamegyek, alszom egy kicsit. – búcsúztam el.
-Jól van szívem. – mormogta. Elindultam fel a lépcsőn. Hihetetlen, hogy felfelé mennyire könnyebb, mint lefelé.
Beérve a szobámba, eszembe jutott, hogy meg se kérdeztem milyen nap van. Na, jól van ám… Lefeküdtem és
elgondolkoztam. Holnap, vagyis ma iskolába kell mennem, de Ichigo… Összerezzentem. Ráadásul mellette ülök…
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben aludtam el. Nem álmodtam semmit, nem ugrottak be rémképek, aminek úgy
mellesleg nagyon örültem… Reggel 7 óra. Húgom gondolom megkérdezhette anyát, mert azonnal berontott a
szobámba.
-RUKIA!!! – ugrott a nyakamba, egy kicsit fájt, de nem akartam elrontani a „pillanatot”.
-Na, mi van hugi! – mosolyogtam.
-Annyira aggódtam. – hüppögött. Nem is gondoltam volna… Még is csak a húgom.
-Jól van, na! Nyugi! Élek és virulok, látod? – nevettem el magam, ő is nevetett. Ritka köztünk az ilyen meghitt
pillanat, szóval kihasználom. Pár percig még ölelgetett és áradozott, hogy mennyire izgult meg blablabla…
-Jó reggelt! – köszönt anya mikor leértem.
-Jó reggelt. – viszonoztam gesztusát. Leültem kajálni, farkas éhes voltam. Furcsa. Én nem szoktam reggel éhes
lenni, mind egy… Megettem a reggelimet, ami egy pirítósból és egy csésze teából állt. Egy átlagos reggeli.
Felálltam vállamra vettem a tatyóm és indultam is. Hizurut ma az egyik osztálytársa anyukája viszi be, úgyhogy
nem kell rá várnom. Alig volt pár perc, míg kiértem a buszmegállóba, a buszra se kellett sokat várni. Felszálltam.

Aztán belém hasított a félelem. Mi van ha Ichigo is itt van? Rettegtem a gondolattól, hogy egy légkörbe leszek
vele. Persze győzködtem magam, hogy nem kell félni úgy sem fog bántani ott mindenki előtt, a suliba úgy is
mellette ülök, csak nyugalom… Nem igazán segített. Főleg most… Megmutattam a bérletem a buszsofőrnek, csak
unottan bólintott, nem is figyeltem rá. Egyrészt minden narancs dologra elkapott a hidegrázás, másrészt ülőhelyet
kerestem. Megkönnyebbülve vettem észre, hogy Ichigo nincs a buszon, és azt is, hogy van ülőhely. Leültem és
azon kezdtem el töprengeni, hogy mit fogok csinálni ha, meglátom Ichigot… Valószínűleg sírva elfutok. Szánalmas
vagyok, de most mit csináljak még a gondolattól is szívhalált kapok… Eszembe jutott az is, hogy viszek magammal
paprika sprét, de ezt az ötletet azonnal elvetettem, kicsit se lenne furcsa, hogy paprika sprével mászkálok. Annyira
belemerültem a gondolataimba, hogy csak a sofőr kelletlen szólongatására figyeltem fel.
-Kisasszony. Itt vagyunk. – motyogta.
-Óh… - mormogtam. Zavarban voltam. Ne, tessék most már a buszról is úgy kell leinvitálni. Ez rosszul kezdődik.
Beértem a suliba, aztán az osztályba is. Mindenki nagy szemekkel bámult rám. Most meg mi van? Elindultam a
helyem felé. Aztán…
-RUKIA! – „üdvözölt” barátnőm. Szokás szerint a földön végeztük, ő a rajtam csüngött én meg kékültem. Annyira,
de annyira hiányzott…
-Mo-mo… - nyögtem elhalóan.
-Jajj! – ugrott egyet. – Ne haragudj. – azzal elengedett. LEVEGŐ! Jó mélyet szippantottam, hogy pótoljam az
elvesztett oxigént. Amint ezt sikerült sikeresen megtennem feltápászkodtam a földről. Momo készségesen segített
eljutnom a helyemre. Eléggé zavart, de –megint csak- nem akartam letörni a lelkesedését.
-Kössz Momo. – motyogtam. Elővettem a matekórához szükséges dolgokat aztán Momo kezdett el terrorizálni a
kérdéseivel. Jajj de jó…-.-
-Rukia! Mi történt veled? Nekem azt mondták, hogy valami állat vagy mi támadott meg! Igaz ez? Hogy nézett ki az
a valami? Nagyon fájt? Féltél? – kezdett bele a „bombázásba”.
-Igen egy „állat” harapott meg, gondolom… Igen fájt, még most is fáj. És, hogy féltem-e… Nem is tudom… Azt
hiszem, hogy… - de nem tudtam tovább mondani. Egy nyomorult hang nem jött ki a számon. Megdermedtem. Ő
volt az! Engem néz! NE! Annyira félek! Most mit csináljak? Nekem ugrik, á nem hiszem. És ha igen? Nem biztos,
hogy nem! Ezer meg ezer gondolat futott végig az agyamon, nem is tudtam, hogy per pillanat melyikre gondolok,
megőrültem… Nem. Lehet, hogy csak egyszerűen be vagyok tojva? Ez enyhe kifejezés, RETTEGEK! Szívem
szerint kirohannék a teremből és haza futnék, de ezt nem tehetem meg… Miért is nem? Aztán elindult a helye felé,
közben végig engem nézett. Úgy éreztem még a vér -amely eddig gyorsan folyt ereimben-is megfagyott bennem,
a gondolataim is lefagytak, mint a számítógép… Igaz csupán pár perc volt még a helyére ért, de nekem az is
évezredeknek tűnt. Én ezt nem fogom bírni. Itt ül tőlem fél méterre. Ha hozzámér, én tutira ordítok egyet és kifutok
a teremből és nem érdekel, hogy ki néz hülyének!
-Rukia! – szólongatott Momo. – Valami baj van! Hallod? – nem feleltem. Dermedten néztem magam elé, elég
hülyén nézhettem ki… Egy „kívülálló” ha most rám nézett volna tutira azt hitte volna, hogy fogyatékos vagyok
vagy ilyesmi.
-RUKIA! – Momo most már rángatott, a vállamnál fogva, ami meg kell, hogy mondjam nem volt éppen kellemes.
–RUKIA!!! – még mindig nem méltóztattam válaszolni. Csak bambultam magam elé. Becsöngettek, Momo
kénytelen volt félbeszakítani az „akcióját”. Az óra –gondolom- unalmas volt. Nem igazán figyeltem oda, sőt,
hogy pontosabb legyek ABSZOLÚT nem figyeltem oda. Egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy mi lesz
szünetben. Menjek ki a folyosóra, de az olyan átlátszó Momo csak még jobban piszkálna… Tanácstalan vagyok…
Kicsöngettek. Abban a percben, hogy megszólalt a csengő mintha áramütést kaptam volna. A diákok elkezdtek
kifelé szálingózni a teremből én meg csak ültem és néztem, mint aki nem normális.
-Szóval Rukia! – jött oda Momo. – Most már igazán elmondhatnád, hogy mi a bajod? Mint aki szellemet látott. –
nyavalygott. Hát nem éppen szellemet, de…
-Jajj Momo… Hagyjuk. – nyöszörögtem. Nem akartam elmondani ezt senkinek. Különben is! Ichigo nem is tudom,
mit csinálna, ha elmondanám valakinek… Ichigo… Ettől a névtől kiráz a hideg. Becsöngettek. Ezen az órán se volt
másképp, nem figyeltem, éreztem magamon Ichigo rideg, de egyben aggódó tekintetét. De, miért aggódik? Nem
hiszem el. Én és az IQ hiányos elméleteim, tutira nem aggódik, de akkor miért van olyan érzésem?