5.Fejezet.
Amikor hazaértem apám szokás szerint „üdvözölt”.
-Ichigooo!!!!! – repült felém apám. – Hát merre járt az én kicsi fiam? – visította.
-Hagyjál! – ütöttem le „hőn” szeretett apukámat. – Nincs valami jó kedvem. – mormogtam, majd felmentem
szobámba.
-Na de Ichigo! – hallottam apám elhaló hangját. Beérve szobámba ledobtam magam ágyamra. Úgy döntöttem ma
nem megyek suliba, úgy is csak felzaklatnám Rukiát, bár lehet, hogy ő sem megy. Ezek után csoda, ha 2 nap múlva
lábra áll. Gondolataimba merülve észre se vettem, hogy elaludtam. Kopogásra ébredtem.
-Bátyus! Kész az ebéd. – kiabálta Yuzu.
-Megyek. – motyogtam. Lemászva az emeletről leültem a helyemre és elkezdtem enni. Csönd volt, csodálkoztam is,
hogy apám nem cirkuszol.
-Ichigo! – mosolyodott el gúnyosan. – Elmondhatnád merre jártál az éjjel! - kérdezte kíváncsian. Na, tessék csak
említeni kellett…
-Sehol. – válaszoltam mogorván.
-Ichigo! Tudom, hogy egy vámpírnak is szüksége van magán életre, de, hogy egész éjjel elmaradj! Ez nem jellemző
rád. – gondolkodott el.
-Hagyjál már. – szóltam rá. Ezen kívül nem történt semmi érdekes, aminek úgy mellesleg nagyon örültem. Ebéd után
felslattyogtam szobámba és olvastam. Szokás szerint bealudtam. Este 7 óra körül méltóztattam felkelni. Nyöszörögve
másztam le a földszintre, amilyen bamba voltam csoda, hogy nem estem le a lépcsőn…
-Bátyus jól vagy? – kérdezte Yuzu aggódva.
-Persze. – válaszoltam. Leültem vacsizni. Hál’ Istennek fater nem volt otthon valami megbeszélésen volt. Legalább
egyszer az életbe nyugodtan ehetek. Vacsi közben azon gondolkoztam, hogy meglátogassam e Rukiát vagy ne. Végül
úgy döntöttem elmegyek hozzá. Amint befejeztem a vacsit eleget tettem döntésemnek. Az ablakon keresztül mentem
be szokás szerint. Ott feküdt az ágyon, úgy ahogy tegnap hagytam. Ezek szerint nem tért magához.
-Rukia… - suttogtam. Leültem az ágy szélére, onnan figyeltem Rukiát ahogyan alszik. Egyszer csak morgó hangra
lettem figyelmes.
-Eh? – lepődtem meg, amikor egy puha, szörös és… -FUJJJ- nyálas valami rám ugrott. –Rin! – kiáltottam. Hoppá.
Kicsit hangosabb vagyok a kelleténél.
-Mit csinálsz te itt? – kérdeztem, mintha válaszolna… Tiszta ciki vagyok. Itt beszélek egy kutyával. Rukia mocorogni
kezdett. Gyorsan „elbújtam”, ami abból állt, hogy leguggoltam. Pár percig ott nyomorogtam a földön, aztán megunva
felálltam. Rin meg ugrándozott, hogy vegyem fel. Na, majd tudod ki!
-Hagyjál már! – kiabáltam suttogva, ilyet se csináltam még… Eddig azt sem tudtam, hogy lehet suttogva kiabálni…
mikre jövök rá! Rin úgy döntött, hogy lefekszik kiskosárkájába. Én pedig visszaültem Rukia mellé az ágyra. Az
éjszaka hamar elröppent legnagyobb bánatomra… Hazamentem.
-Ichigo! – üdvözölt apám. De jóó…
-Belehalnál, ha egyszer normálisan köszönnél? – kérdeztem unottan, nem válaszolt csak megsértődve felment
szobájába, ritkán szokott megsértődni… biztos rossz „napja” volt. De mit törődöm én ezzel ki nem szarja le,
hogy milyen napja volt. Felmentem szobámba és leültem olvasni, aminek megint az lett a vége, hogy bealudtam.
Csodálatos álmom volt, vele álmodtam… „Ahogy szoktam ma este is elmentem hozzá, de most ébren volt.
-I-Ichigo… - motyogta. Azt hittem, hogy meg ijed erre semmi. Odalépkedtem hozzá, bizonytalan voltam.
-Ichigo! – fakadt ki. Átölelte derekamat és sírt. Nem nagyon értettem, pár perc után visszaöleltem ő csak még
szorosabban bújt hozzám. Jól esett…
-Rukia. Nyugodj meg! – próbáltam nyugtatni, kisebb nagyobb sikerrel. Hol hangos zokogásban tört ki, hol pedig azt
hittem alszik annyira csendben volt.
-Rukia feküdj le és pihenj! – engedtem el.
-Nem akarok! – ellenkezett. Nem foglalkoztam vele visszadugtam az ágyba és „elaltattam”, ami abból állt, hogy a
feje az ölemben pihent és én simogattam… Amikor végre elaludt fejét letettem a párnára és távozni készültem. Még
utoljára leheltem egy apró csókot a szájára, aztán hazafelé vettem az irányt… ” És itt lett vége az álmomnak…
Jól eső, meleg járta át a testem.
Nagy nehezen feltápászkodtam, a könyv, amit olvastam elhagyatottan hevert a padlón. Ezek szerint lerúgtam,

remek… Miket csinálhatok én álmomban. Lementem bekaptam valami kaját aztán visszamentem a szobámba. Egy
darabig csak ücsörögtem, szemeim céltalanul nézelődtek erre, arra. Aztán hirtelen beugrott az, az este.
„Mikor megköszönte, hogy megmentettem a kutyáját, olyan kis megszeppent arcot vágott, aranyos volt. Amikor
észrevette, hogy vérzik a karom azonnal segíteni próbált, én meg csak bámultam. Furcsa érzések kavarogtak bennem,
amikor hozzámért. Jól eső meleg, kínzó fájdalom, nem is tudom igazán, hogy melyik, talán mindkettő. Meg akartam
fogni a kezét, annyira vágytam rá, meg is tettem. Óvatosan zártam kezem közé az Ő törékeny kis kezét, amely szinte
elveszett az én kezem között, vigyáztam rá ne, hogy összeroppantsam. Minden rendben ment, aztán kezdett előtörni
vámpír énem. Amikor kezét a számhoz emeltem elvesztettem a fejem, nem akartam ezt tenni, de nem tehettem semmit.
Végignyaltam kézfejét, még jobban beindultam. Tudtam, hogy helytelen, amit teszek, de nem érdekelt. Abban a
percben csak a vére érdekelt, olyan finomnak látszott. Megharaptam. Amikor megéreztem a vér ízét a számban, az Ő
vérét, elkapott a hév, nem bírtam magammal, annyira finom volt. Aztán amikor megkérdezte…
-Mi-mi vagy te? – megrezzentem, fájdalmat éreztem, bűntudatot. Elemeltem ajkaimat kezétől. Ő annyira megijedt.
Rettenetesen éreztem magam abban a percben. Hogy tudtam bántani, hogy voltam erre képes? Az első értelmesnek
tűnő kérdések. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, mint a forma 1-es autó. Szemébe néztem. Még jobban
megijedt, kezdtem egyre szarabbul érezni magam miatta…
-Rukia. – megremegett. Nem csoda. A hangomból csak úgy áramlott a vérszomj. Nem is értem. Eddig tudtam
uralkodni magam, mindig tökéletesen ura vagyok a helyzetnek. Miért pont nála vesztem el a fejem? Próbáltam
magam visszafogni. Egy kicsit lenyugodtam, ez jó jel, kezdtem megint tisztán látni a dolgokat. Erős késztetést éreztem
arra, hogy megérintsem Rukiát. Ez ellen nem tehettem semmit, ha vámpír vagyok, ha ember. Fél tenyerembe fogtam
az arcát, megijedt. Egyre közelebb hajoltam.
-Ne hagyj békén! – sipákolta. Nem nagyon foglalkoztam vele, de a kapálózásával annál inkább, baromira idegesítő
volt. Megpróbáltam lefogni, de hát ugye nem akartam eltörni a kezét vagy ilyesmi, ezért csak nagyon finoman fogtam
le, aminek az lett a következménye, hogy elestünk. Annyira közel volt, olyan könnyű lett volna átharapnom a torkát,
csak pár centi, meg se kellett volna erőltetnem magam. Aztán belémnyilalt egy érzés, tőrként szúrta át a szívemet, ez
az érzés pedig nem volt más, mint a szeretet. Nem, az lehetetlen! Tekintetem Rukia ajkaira tévedt, most is akartam
őt, de nem úgy. Nem akartam neki ártani. Meg akartam csókolni. Annyira kívántam az ajkait, szinte már hívogattak.
Aztán megtettem. Megcsókoltam. Ez a csók nem várt érzelmeket keltett bennem. Bizseregtem, örültem, és mégis
féltem. És volt ott még valami, szeretet, szerelem! De az lehetetlen, hogy én… Teljesen összezavarodtam. Pedig az
volt. Szerelem. De, hogy szerethetek egy embert? Ez teljességgel lehetetlen. A tulajdon gondolataimat nem értettem.
-Mi a baj? – a furcsa arckifejezését látva muszáj volt megkérdeznem. Annyira vicces volt.
-Semmi. – nem hittem el. –Hogy merészelted elvenni az első csókomat? – megdöbbenve hallgattam feldúlt szavait.
Én? Az első csókját? Mi van? Várjunk! Ezek szerint még SENKIVEL nem csókolózott. Elég nehéz volt elhinni, hogy ő
még… mind egy.
-Ez volt az első csókod? – tisztára besértődött. Na, tessék, ő is csak nőből van. Elég furcsa volt, hogy ő még nem
csókolózott senkivel, pedig a fiúk eléggé megnézik - ami úgy mellesleg eléggé zavar.
-Képzeld IGEN! – elfordította fejét, tiltakozás kép. Elnevettem magam.
-Jól van, na. Csak azt hittem, hogy egy ilyen lány már biztos csókolózott. – még jobban kiakadt.
-Miért én milyen lány vagyok? Nem állok ám le minden velem szembe jövő pasival! – nem erre számítottam.
-Nem úgy értettem. – látszott rajta, hogy nem igen hisz nekem. A többi nem volt olyan érdekes. A következő kép, ami
beugrott az, az volt amikor… én… Amikor megint eluralkodott rajtam a vámpír ösztön. Próbáltam ellenállni, de nem
tudtam… Aztán belemélyesztettem fogaimat hamvas bőrű nyakába. És amikor megéreztem vérének ízét a számba
teljesen elvesztettem a fejem. Azt sem tudtam, hogy mit csinálok, annyira émelyítő volt.
Aztán megszólalt egy kis hangocska a fejemben… Nem kéne bántanod! Szereted őt! ... Milyen igaz. Akkor még nem
tudtam biztosra, hogy szeretem e, vagy „csak” a vére csábít. Nem tudtam melyik érzés az erősebb. Az éhség vagy a
szerelem…”
Most már biztosan tudom. A szerelem!