Rukia érzései:
Ichigo emlékszel még az első találkozásunkra? Emlékszel még, hogy miért lettél halálisten?
„A családodat megtámadta egy lidérc, te pedig kiálltál ellene pedig tudtad, hogy nem
győzhetsz. Önmagadat akartad feláldozni csak, hogy a családodat mentsd. A lidérc csak
nevetett te pedig dühöngtél… és akkor megkérdeztem:
-Meg akarod menteni a családodat? – te rám emelted tekinteted. Azokban a szemekben nem
volt más csak düh, félelem és vágy. Düh, hogy, hogy merik bántani a családodat. Félelem,
hogy mi lesz, ha nem sikerül, és vágy. Vágy, hogy megöld azt a lidércet.
-Van rá mód? – „támadtál” le kérdéseddel.
-Csak egy! – motyogtam. Végig egymás szemeibe néztünk. Nem vártam választ, hisz tudtam,
hogy bármit megtennél értük. –Halálistenné kell válnod. – mintha kicsit megdöbbentél volna,
de ez a kezdeti döbbenet hamar elillant és átvette a helyét az izgalom. Közelebb léptél.
-Mit kell tennem? – hangod remegett.
-A kardot a tested középpontjába kell szúrni, ha nem sikerül meghalsz. – szemeid enyhén
kikerekedtek. Aztán elmosolyodtál, még közelebb léptél.
-Add a kardod, halálisten. – fogtad meg kardomat. Én csak mosolyogtam. Nem is próbáltalak
lebeszélni, fölösleges lett volna.
-Nem halálisten! Hanem Kuchiki Rukia. – lihegtem. Te csak még jobban elmosolyodtál.
-Az én nevem – rántottad meg a kardot. – Kurosaki Ichigo! – és megtörtént. Akkora
lendülettel rántottad meg, hogy a karddal együtt én is mentem. Ott álltam előtted, kardomat
szívedbe mélyesztve. Görcsösen szorítottad össze szemeidet.
-Ichigo… - suttogtam. Te résnyire kinyitottad szemeidet. Olyan közel voltunk egymáshoz.
Éreztem a leheleted az arcomon mit vörösre festett a vér.
-Rukia… - mondtad ki nevem. Jól esett tőled hallani a nevemet. Aztán lenéztem. Kicsit
meglepődtem. Kezed kezemen pihent. Eddig észre se vettem. Csak pár pillanat volt mégis
nekem hosszú perceknek tűnt. Aztán egy nagy villanás.
-Ichigo! – arra eszméltem, hogy az út szélén térdelek, de hogy, hogy kerültem oda
rejtély. Felnéztem. Ott álltál azzal a hatalmas kardal a kezedben. Nem is értettem, hogy
lehet valakinek ekkora kardja. A lidércet hamar legyőzted, nem csodálom… Aztán a
családtagjaidhoz siettél. Aggódtál értük. Én nagy nehezen feltápászkodtam, te azonnal rám
néztél. Sérüléseim nem sokáig engedték, hogy menjek, pár lépés után összeestem. Azonnal
odarohantál hozzám, felsegítettél. Kezed derekamon pihent. Olyan jól esett közel lenni
hozzád, hogy azt kívántam soha ne legyen vége ennek a pillanatnak…”
Milyen furcsa, de akkor és ott úgy éreztem, hogy aggódtál értem… és talán így is volt.

Ichigo érzései:
Rukia! Emlékszel még, hogy találkoztunk?
„ Te a falon keresztül jöttél be. Aztán meséltél, mutogattad a bugyuta rajzaidat, persze
a beszólásért kaptam egy jobbost. Nevetni tudnék olyan abszurd ez az egész. Jössz te és
fenekestül felforgatod az életem. A családomat megtámadta egy lidérc. Te feltétel nélkül
segítettél. Jó így utólag már tudom ez a munkád… De akkor nem így gondoltam, és most sem
így gondolom. Amikor az a lidérc nekem rontott te közénk ugrottál és testeddel fogtad fel
támadását. Mindened tiszta vér volt és még így is képes voltál leszidni…
-Idióta! Azzal nem segítesz senkin, ha feláldozod magad! – ledöbbentem. Te nagy nehezen
elvánszorogtál az út szélén lévő lámpához és annak támaszkodtál. Aztán megkérdezted:
-Meg akarod menteni a családodat? – azonnal rád emeltem tekintetem. Dühös voltam, de
féltem, ugyanakkor vágytam rá, hogy megöljem azt a lidércet. Meg akartam menteni a
családomat, de nem csak őket, hanem téged is. Igen. Akkor téged is meg akartalak védeni.
-Van rá mód?! – „rontottam” neked.
-Csak egy! – motyogtad. Végig egymás szemeibe néztünk. – Halálistenné kell válnod! –

ledöbbentem, aztán izgatottá váltam.
-Mit kell tennem? – kérdeztem határozottan. Te felém nyújtottad kardodat.
-A kardot a tested középpontjába kell szúrni, ha nem sikerül meghalsz! – szemeim
kikerekedtek, aztán elmosolyodtam. Nem féltem.
-Add a kardod halálisten. – fogtam meg kardodat.
-Nem halálisten! Hanem Kuchiki Rukia! – mosolyogtál. Valamiért én is elmosolyodtam.
-Az én nevem – markoltam meg kardodat. – Kurosaki Ichigo. – döftem magamba a kardot.
Olyan nagy lendülettel tettem, hogy a kardal együtt te is jöttél. Görcsösen szorítottam össze
szemeimet. Nem féltem. Bíztam benned, hiszen, ha nem így lenne nem engedtem volna,
hogy „leszúrj”. Amikor a penge elérte szívemet valami furcsa bizsergést éreztem, mintha
átjöttek volna az érzéseid. Féltél, aggódtál és örültél.
-Ichigo… - suttogtad. Kinyitottam szemeimet. Olyan közel voltál hozzám. Jó volt. Az arcod
tiszta vér volt, de még így is elvarázsolt. Kezem önálló életre kelve vándorolt te kezedre. Te
meglepődve néztél le.
-Rukia… - mondtam ki nevedet. Te megrezzentél és rám néztél. Pár pillanat volt az egész
mégis nekem hosszú perceknek tűnt. Aztán egy nagy villanás. Azonnal felkaptalak és az út
szélére vittelek, ahol biztonságban vagy.
-Nah gyere te nyavalyás. – ordítottam. Egyből nekem rontott, én egy csapásra végeztem
vele. Miután végeztem a lidérccel családomhoz siettem. Láttam, hogy nincs komoly bajuk,
megnyugodtam. Aztán megláttalak téged, ahogy esetlenül, nagy nehezen felkelsz és mész. Pár
lépés utána viszont összeestél. Megijedtem. Azonnal odarohantam hozzád és felsegítettelek.
Átkaroltam derekadat, fogtam a kezed. Egy darabig még magadnál voltál, aztán eszméletlenül
rogytál össze karjaimba. Nagyon aggódtam érted. Megálltam és rendesen ölembe vettelek.
Szorosan öleltelek magamhoz. De te ezt nem tudhatod…”
Már akkor tudtam, hogy több van köztünk puszta barátságnál…

~OWARI~