4.Fejezet.
-Ez meg mit művel?! – nem értettem. Autók csikorgása. Zörejek. Nem is láttam semmit, fel sem fogtam, annyira
gyorsan történt. Aztán egy igen ismerős narancs bozontot láttam meg kigurulni a kocsik közül. Uram isten! Azonnal
oda rohantam.
-Jól vagy? – hangom remegett. Felült rám nézett.
-Igen. – jött a tömör válasz.
-Rin! – mosolyogtam. – Hát jól vagy! – kiskutyám boldogan ugrott karjaimba. Várjunk! Ezek szerint Ichigo mentette
meg a kutyámat.
-Köszönöm. – motyogtam. Ő értetlenül nézett rám.
-Köszönöm, hogy megmentetted Rint. – dadogtam.
-Nincs mit. – felelte. Felállt. Valami pluttyogó hangot hallottam. Mintha valami csöpögne. Rá néztem Ichigo karjára
és láttam, hogy erőteljesen vérzik.
-Jézusom, te vérzel! – kutyámat leraktam magam mellé, és „kezelésbe” vettem Ichigo karját. Mikor hozzá értem
egy ismeretlen érzés fogott el, a gyomrom bukfenceket hányt. Nem értettem. Volt egy olyan érzésem, hogy most is
néz. Rá néztem és persze, hogy igazam volt. Ott ragadtam. Rabul ejtettek azok a szemek. Nem tudom mennyi ideig
nézhettük egymást. Nekem évezredeknek tűnt. Egyre közelebb hajolt. Mit csinál ez??
-Eh? – lepődtem meg amikor Ichigo megfogta a kezem úgy tartotta kezemet mintha valami porcelán lenne, mintha
a legféltettebb kincs lenne a világon. Kezemet szép lassan szájához emelte. Lehelt rá egy csókot. MI VAN? Ez már
túlzás. El akartam húzni kezemet, de nem engedte.
-Ichigo. – motyogtam. Nem is figyelt rám. Továbbra is kezemet csodálta. Aztán végig nyalta a kézfejemet. Meg
ijedtem.
-Ichigo! – sipákoltam. Aztán megharapott…
-ÁÁÁÁÁ. – sikítottam. Nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől. – Ichigo! Mi-mi vagy te? – lihegtem. Ő megrezzent,
száját elvette kezemtől, de továbbra sem engedte el.
-Rukia… - suttogta miközben szép lassan lefolyt szájáról a vér. Az ÉN vérem. Egy teljesen új érzés született meg
bennem. A félelem.
-I-Ichigo! – dadogtam. Őrületesen féltem. Másik kezével arcomért nyúlt. Még jobban megijedtem.
-Rukia. – mondta ki nevem, de olyan vérszomjjal, hogy azt hittem elájulok. Remegtem a félelemtől. Már sírtam is.
Életemben nem ijedtem még meg ennyire.
-Hagyj békén. Engedj el! – kapálóztam, aminek az lett a vége, hogy elestünk.
-Ichigo… - suttogtam. Túl közel volt az arca. Rettegtem. Rettegtem, hogy mikor harap meg újra. Akkor ő egy
vámpír? Még a gondolattól is kirázott a hideg, hogy Ichigo egy szörny.
-Rukia. – simított végig arcomon. Megrezzentem.
-Mi-mit akarsz tőlem? – kérdeztem remegve. Nem válaszolt. –Mit akarsz? – kérdeztem erélyesen.
-Téged! – jött a rövid, de annál lényegre törőbb válasz. Ledöbbentem.
-Mi? – kérdeztem.
-Téged akarlak! – ismételte meg.
-Nem értem. – mondtam félénken.
-A véred. – fejtette ki röviden. Látta rajtam, hogy még mindig nem tiszta. – A véred, annyira csábító. Amikor
legelőször megláttalak, már tudtam.
-Mit tudtál? – tettem fel „értelmes” kérdésemet.
-Most mondtam el. – sóhajtott egy nagyot.
-Igen? – bambultam el.
-Igen. – mosolygott, majd egyre közelebb hajolt. Megint elfogott a félelem.
-Állj! – sikítottam, de rám se hederített. Már csak pár centi választotta el ajkainkat. Nem lesz ez így jó. Próbáltam
ellökni magamtól, de túl erősnek bizonyult. Már éreztem a leheletét az arcomon. Nem bírom, nekem ez sok.
-Ichi… - nem tudtam befejezni, ugyanis Ichigo belém fojtotta a szót egy heves csókkal. Hosszú perceken át tartott a
csók. Bevallom nem is volt olyan rossz.
-Mi a baj? – kérdezte gúnyosan. A kis mocsok. Már el sem tudtam dönteni, hogy félek e tőle vagy utálom…
-Semmi… - motyogtam. Zavarban voltam. – Ki engedte meg, hogy elvedd az első csókomat? – förmedtem rá.

-Ehh? – lepődött meg. – Ez volt az első… csókod?
-Képzeld IGEN! - hogy mutassam mennyire megsértődtem el is fordítottam a fejem.
-Jól van, na! – nevette el magát. Nagyon vicces… - Csak azt hittem, hogy egy ilyen lány, mint te már tuti, hogy
csókolózott.
-Miért én milyen lány vagyok? – kezdtem ideges lenni. – Nem vagyok olyan, mint egyesek és nem állok le minden
velem szembe jövő pasival! – dühöngtem.
-Nem így értettem. – motyogta. Na persze, átlátok én rajta!
-Na persze. –morogtam, majd el is hiszem.
-Rukia! Arra értettem, hogy egy ilyen különleges lánynak, mint te már biztos volt pasija, hisz az osztályba is minden
fiú téged bámul. – magyarázkodott.
-Eh? Szerinted én különleges vagyok? – néztem a szemeibe.
-Mi az, hogy! – lehelt még egy csókot ajkaimra. Elég.
-Nekem haza kell mennem. – mondtam határozottan, bár még mindig féltem egy kicsit.
-Nem. – vágta rá azonnal.
-Mi? – értetlenkedtem. Nem mondott semmit csak nyakamhoz hajolt.
-Ichigo mit csinálsz? – megint elkezdtem remegni.
-Ne félj. – suttogta. Mi az, hogy ne féljek! Végig csókolta a nyakam, utána végignyalt a nyakszirtemen.
Meg fog harapni?!
-Ichigo!! – sikítottam.
-SSS. – csitítgatott. Nem használt.
-Ichigo! – kapálóztam. Aztán belemélyesztette fogait a nyakamba. Őrületes fájdalom járta át az egész testemet. Nem
hittem, hogy megteszi. Kezdtem rosszul érezni magam. Szédültem, még hallottam Ichigot amint bocsánatot kért,
aztán semmi.
Ichigo szemszöge:
Belemélyesztettem fogaimat gyönyörű nyakába. Nem tudtam ellen állni. Annyira kívántam. Borzalmas alak vagyok.
-Ne haragudj… Rukia. – suttogtam. Egy darabig néztem vértől áztatott nyakát, majd ölembe vettem és haza vittem.
Az ablakon keresztül bemásztam a szobájába. Lefektettem ágyára, hoztam egy törülközőt és eltűntettem vele tettem
nyomait. Amíg töröltem le a vért a nyakáról azon gondolkoztam, hogy miért tettem ezt. Hiszen nem akarom bántani.
Én… Szeretem Rukiát. És mégis! Mégis ezt tettem vele. Megfogadtam, hogy soha többet nem ártok neki, inkább
magamat ölöm meg, de nem bántom. Kezemet arcára tettem mi eléggé hideg volt. Egy darabig elidőztem rajta aztán
végigsimítottam kezem ajkán. Olyan puha és meleg… Meg akartam csókolni. Nem tehetem! Ha megtenném, megint
elragadna a vérszomj. Így hát csak egy puszit adtam a homlokára. Utoljára végigsimítottam arcán, majd az ablakon
távoztam. Nem mentem messze. Egy darabig mászkáltam a városban aztán visszamentem Rukiához. Nem bírtam
magam távol tartani tőle. Bemásztam az ablakon, és helyet foglaltam az ágy szélén.
-Sajnálom… - motyogtam. Rukia mintha ébredezett volna. Tévedtem.
-Biztos csak álmodik… - suttogtam. Megfogtam a kezét, ami szintén sebes volt. Nem is értem. Az ő kezét megsérteni
már szinte bűn. Azt a gyönyörű és puha kezet. És én mégis bántottam. Szidtam magam, szidtam, hogy ilyet tettem, de
már nem csinálhatom vissza.
-Hajj… - sóhajtottam egy nagyot, aztán léptek zaját véltem felfedezni.
-Rukia. – mondta valaki. És az a valaki besétált a szobába. De örülök… -.-
-Ébren vagy? – kérdezte félénken. Aztán még valaki léptejit is felfedeztem.
-Hizuru! – mondta az a valaki. – Ne zavard a nővéredet! – azzal kitessékelte a szobából, akiről rájöttem, hogy a húga.
Ezen kívül nem történt semmi érdekes. Én egész éjjel Rukiát bámultam, és közben szidtam magamat, hogy, hogy
tehettem ezt. Lassan kezdett virradni. Neeee. Annyira maradtam volna még. Nem tehettem mást muszáj volt haza
mennem.
-Rukia. – hajoltam arcához. Tétováztam, vajon megcsókoljam e vagy ne. Féltem, hogy megint „beindulok”. Végül
megtettem. Finoman érintettem ajkamat az övéhez. Édes volt a csók, még ha csak én csókoltam is. Hosszú percekig
csókoltam aztán nagy nehezen haza indultam. Persze utoljára még megsimogattam az arcát.