-Most már elárulhatnád, hogy mi bajod! – förmedt rám.
-Jól van, na. – motyogtam. – Nem kell leharapni a fejemet.
-Várj. Ichigo miatt igaz? – kérdezte. Nem válaszoltam. –Tehát miatta. – ennyit mondott aztán elindultunk haza. Egy darabig együtt mentünk aztán elváltak útjaink. Én a buszmegálló felé vettem az irányt. Tömeg! NEE. Utálom, ha sokan vannak. Akkor megint állhatok… De jó… Pár perc várakozás után én is feljutottam a buszra, azonnal ülőhelyet kerestem. Találtam is egyet. Elindultam a kiszemelt hely felé, aztán ledermedtem. Ő volt ott. Mellette volt az EGYETLEN szabad hely. Ezt nem hiszem el… Akkor már inkább állok. Egy darabig ki is tartottam elhatározásom mellett. Aztán kezdtem unni. Nem volt mit tenni elindultam az üres hely felé, ahol ő is ült…
-Bocsi! Szabad ez a hely? – kérdeztem. Tiszta ciki!!! Ő azonnal rám emelte a tekintetét.
-Persze. – csak ennyit mondott. Közbe végig a szemembe nézett. Ez nem igaz! Miért bámul engem! Dühömet félre téve leültem mellé, amilyen messze csak lehet. Tiszta ideg voltam. Nem hiszem el! Miért pont ő? Akkor már inkább Keigo. „Érzéseim” valószínűleg arcomra is kiülhettek, mivel „elfoglaltságom” tárgya megszólalt.
-Jól vagy? – kérdezte közömbösen. Görcsbe rándult a gyomrom.
-I-igen. – nyögtem ki nagy nehezen.
-Biztos?– kérdezősködött tovább. Édes istenem. Nem lehetne leszállni rólam? -.-”
-Igen. – bólintottam. Végtelennek tűnő ideig tartott a buszozás. Mikor érek már haza?! 1-2 perc után meg is állt a busz. Azt hittem Ichigo nem itt szál le. Nem volt igazam, ugyanis itt szállt. Szorosan mögém állva követett még le nem értünk a buszról. Utána gyorsan hazafelé vettem az irányt. Már szinte futottam. Néha hátranéztem, hogy követ e. Nem követett. Megnyugodtam. Kicsit lelassítottam, oly annyira, hogy már gyalogoltam. Soha nem örültem még ennyire a házunknak.
-Szia, kicsim. – üdvözölt anyám.
-Szia, anya. – lihegtem.
-Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan.
-Nincs. – azzal fogtam magam és felmentem a szobámba. Táskámat ledobtam a székre, magamat meg az ágyra dobtam le.
-Ez nagyon ciki volt! – nyöszörögtem. Aztán valami megfogalmazódott bennem.
-Akkor ő most MINDEN nap VELEM fog buszozni??!!!! – ültem fel az ágyamban. NEEEEE! Ezt nem hiszem el, ilyen nincs. Mit követtem én el, hogy ezt érdemlem. Nyavalygásomnak Hizuru vetett véget.
-RUKIA! – rontott be imádott kishúgom.
-Mi van? – kérdeztem unottan.
-Találtam egy nagyon aranyos kiskutyát!!! – mesélte izgatottan.
-És? – kérdeztem. Kezdett érdekelni a dolog. Imádom a kutyákat!
-És anya megengedte, hogy megtartsuk! – arcán hatalmas mosoly terült el.
-EZ AZ!! – kiáltottam fel. – Had nézzem! Hol van? – kérdeztem. Hizuru kiment a szobámból aztán egy kiskutyával tért vissza. Egy Beagle!
-Istenem, de aranyos! – kaptam ki húgom kezéből.
-Héé! – ordított rám. – Add vissza, őz én kiskutyám! *vízcseppek* Nem adtam vissza neki. Ő az enyém is.
-Nem adom! Ő nem csak a tiéd. Jut eszembe adtál már neki nevet? – kérdeztem kíváncsian.
-Igen. – lelkesült fel húgom. – A neve Kinso.
-Kinso? Ez tiszta gagyi. – nevettem el magam.
-Nem is. – durcizott kishúgom.
-És hallgat a nevére? – nevettem még mindig.
-Igen! – förmedt rám.
-Na, had lássam.
-Rendben. – kishúgom odament az ajtóhoz és magához hívta a kutyát is. – Kinso! Gyere ide. – hívogatta, de a kutya meg se mozdult.
-És mi lenne ha Rin-nek hívnánk? – kérdeztem. A kiskutya azonnal felkapta a fejét. Talán tetszik neki?
-Ez nem jó. Különben is miért adsz neki lány nevet? – hisztizett húgom.
-Talán azért, mert lány? – válaszoltam flegmán.
-Lány? – lepődött meg húgom. –Azt hittem fiú.
-Jellemző. – fintorogtam. –Miért nem nézted meg, hogy fiú e vagy lány?
-Én csak… - mentegetőzött. Ilyenkor olyan aranyos tud lenni.
-Jól van, na. – mosolyogtam, ős is elmosolyodott.
-Akkor legyen Rin. – mondta szomorúan Hizuru.
-Eh? – lepődtem meg. Ős sosem szokta ilyen könnyen feladni. – Mi bajod van?
-Semmi. A Rin nem is olyan rossz. – mosolygott.
-Rendben, ha te mondod. Akkor próbáljuk ki, hogy hallgat e a nevére. – kezdeményeztem, Hizuru csak bólintott.
-Én kezdem! – sipákolta hugicám.
-Jó. – motyogtam.
-Rin! Gyere ide. – hívogatta, de a kutya meg se hallotta.
-Most én jövök. Rin, gyere ide. – próbálkoztam én is, és csodák csodájára rám hallgatott. Farkcsóválva ugrott az ágyra és ült le elém. ENNIVALÓ!!!
-Na, úgy tűnik, rám hallgat! – Hizuru besértődött. Na, tessék…
-Rám miért nem hallgat? Mindegy ő az én kutyusom. Gyere Rin. Ez nem az én szobám. – indult el húgom, de a kutya meg se mozdult, továbbra is az ágyamon pihentette magát.
-Rin! – szólt rá erélyesen. A kutyus megijedhetett, mivel bebújt a párnám alá.
-Hé! Tűnsz el onnan! – szóltam rá. – Ott a fejem van! – Rin azonnal elment onnan, egyenesen az ágy végébe. – Milyen okos kiskutya! – mosolyogtam elégedetten.
-Na, mi van lányok? – jött föl anyám.
-Semmi. – válaszoltam unottan.
-Rukia lenyúlta a kutyámat. – bömbölt húgom.
-Nem is igaz! – háborodtam föl. – Te hoztad ide ezt a kutyát, rád nem hallgat rám igen, és itt jól érzi magát.
-Akkor úgy néz ki, hogy a kutyus Rukiánál fog „lakni”. – mondta anyám. Persze Hizuru mindjárt ki verte a hisztit.
-Nem! Ő az enyém! – sipákolta. Jézusom…
-Kislányom! – pirított rá húgomra anyám. Ilyen sincs mindig!
-De, őt én találtam az enyém! – hisztizett.
-Hizuru! Mindegy, gyere és ebédelj. – cibálta ki húgomat anyám. – Rukia ha éhes vagy akkor gyere! – szólt vissza.
-Ok. – válaszoltam aztán visszaültem ágyamra. Rin azonnal bemászott az ölembe. Megsimogattam ő még jobban dörgölőzött.
-Istenem. – nevettem el magam. Mintha csak egy macska lenne. Egy darabig még üldögéltem az ágyon, kutyával az ölemben, aztán korgott a hasam…
-Irány kajálni. – pattantam föl. Rin felkapta a fejét és jött utánam. Megebédeltem, aztán a mosdó felé vettem az irányt. Rin persze követett. Megmostam a kezem ő szépen megvárta. Utána felmentem a szobámba. Leültem íróasztalomhoz és nekiálltam megcsinálni a házit. Másfél óra szenvedés utána elégedetten pakoltam be táskámat. A WC felé vettem az irányt. A kutya persze oda is követett. Na, jó! Ez már kezd idegesítő lenni. Miután végeztem úgy döntöttem megmutatom új kedvencemnek a világot. Na jóó csak a parkot…
-Gyere Rin elmegyünk sétálni. – kiskutyám farkcsóválva ült le elém és nézett rám nagy szemekkel. Elindultam jött ő is. Pórázt nem vittem. Egyrészt, mert nem volt, másrészt, mert úgy gondoltam, hogy nincs rá szükség.
-Elmentem kutyát sétáltatni, majd jövök. – kiabáltam, amire egy „Jó, de ne gyere későn” volt a válasz. Elindultunk hát a parkba. Ahogy gondoltam póráz fölösleges. Rin előrefutott körbe szaglászott mindent, aztán visszafutott hozzám. Elértünk a parkhoz. Kedvencemnek nagyon tetszett mivel egyből elfutott. Ide-oda rohangászott. Belefájdult a szemem. Aztán meglátott egy macskát.
-Ajjaj! – ijedeztem. A macska elfutott, kutyám üldözőbe vette szegényt. Nem is tudtam követni, hogy merre mennek. Annyit láttam, hogy az úttest felé szaladnak.
-Rin! – kiáltottam, de nem is figyelt rám. A macska átfutott a zebrán, Rin meg utána.
-Rin! Gyere ide! – sikítottam. Nagyon féltem. Kutyám egyenesen a kocsik közé vetve magát követte azt a macskát. Egy kocsi épp felé közeledett. Ne!
-Riinn!! – ordítottam teljes erőmből. Nem figyelt rám. Aztán egyszer csak valaki elfutott mellettem, egyenesen ki az útra.