Ez a nap is átlagosan indult. Reggel 7 óra:
-Csrrrr! – Csörgött szokásosan ébresztő órám. Nagy nehezen kinyúltam és lenyomtam. 5 perc múlva megint megszólalt. Oké… Lenyomom széépen és alszok tovább. Amikor már harmadszorra is megszólalt elegem volt. Megfogtam és egy határozott mozdulattal hozzá vágtam a falhoz. Utáltam ezt az órát. Eldöntöttem, hogy ezután telefonomat fogom ébresztőnek használni. Legalább valami normális zenére ébredek és nem erre a borzalomra…
-Rukiaaaaa!! – ordítozott drága anyukám. Hogy én mennyire szeretem… Nem foglalkoztam vele visszabújtam a jó meleg takaró alá. És ekkor:
-Rukiaaaa!! – rontott be húgom. Hogy én őt is mennyire szeretem… - Gyere, már el fogunk késni! – Nah igen egy kis magyarázattal tartozom. Hizuru az én dráága kicsi húgocskám alapjában egy nagyon kedves kislány, de ha rossz kedve van elviselhetetlen. És a reggeli kirobbanásairól nem nyilatkozom.
-Hagyjál már… álmos vagyok. – nyekeregtem ki sem bújva a takaró alól.
-Elég! – jött oda megfogta a takarót és lerántotta rólam. – Nem lennél álmos, ha időben lefeküdnél! – *vízcseppek*mintha csak anyámat hallanám. Nem volt mit tenni naagy nehezen kimásztam az ágyból. Húgomat kitessékeltem szobámból én pedig a fürdőbe vettem az irányt (igen saját fürdőm van). Gyorsan rendbe tettem magam aztán lementem kajálni.
-Rukia drága kislányom hányszor mondtam, hogy időben feküdj le és akkor fel is tudsz kelni! – hát igen a szokásos. Nem, hogy köszönne, hogy „Jó reggelt” vagy valami, neem le kell ordítani a hajamat… Mindegy már megszokhattam volna.
-Neked is jó reggelt anya. – köszöntem. Leültem az asztalhoz megkentem egy pirítóst, aminek a felét meg is ettem, reggel abszolút nem tudok enni, de mivel nem volt kedvem még egy vitához inkább ettem egy kicsit, megittam a tejeskávémat, tatyómat a vállamra vettem és már indultam is, azaz csak indultam volna…
-Rukia várd meg a húgodat is. – szólt rám anyám. – A bérlet? A bérleted meg van? – istenkém.
-Igen meg van. Hizuru te meg siess már egy kicsit. – sürgettem. 5 perc múlva végre el is tudtunk indulni. Az úton nem történt semmi érdekes. Felszálltunk a buszra aztán le. Pár perc gyaloglás után odaértünk az iskolához. A gimi felé vettem az irányt. Az általános és a gimi egymás mellett volt. Amint beléptem az osztályterembe legjobb barátnőm Hinamori kis híján fellökött mondván, hogy csak „üdvözölni” akar.
-Jó reggelt Rukia-chan!! – mosolygott. Irigylem, hogy tud mindig ilyen jó kedvű lenni.
-Neked is Momo… - nyöszörögtem, ugyan is nem kaptam levegőt. Már kezdtem kékülni, amikor végre elengedett.
-Jól vagy Rukia-chan? Olyan furin nézel ki. – nézegetett jobbról, balról.
-Semmi bajom, kis híján megfujtottál, de azért jól vagyok kössz… - feltápászkodtunk a földről és helyünkre mentünk ami – hála istennek – egymás mellet volt. Nemsokára befutott Inoue is.
-Sziasztok! – integetett. Ő is mindig mosolyog, nem is értem.
-Szia Inoue. – köszöntem vissza. Momo meg csak méregette halál komoly arccal.
-Mi az Momo valami baj van? – kérdeztem.
-Történt valami? – kérdezte Inouét. Az említett kis híján elvágódott úgy megijedt. Nem csodálom… Én is majdnem szívhalált kaptam. -Nos, akkor egy kis jellemzés. Hinamori Momo. Legjobb barátnőm. Nagyon kedves, szeretnivaló és cuki lány, de ha valamit nem tud ijesztő. Komolyan mondom mintha valami horror filmből szedték volna ki.
-Eh? Hát… - tért észhez Inoue. – Még nem történt, de történni fog. – mosolygott sejtelmesen.
-Mi fog történni? – előztem meg éppen kérdezni készülő barátnőmet.
-Új diák érkezik! – jelentette ki.
-Tényleg?! – képedt el Momo. – Már ezer és egy éve nem jött hozzán új diák.
-Tényleg furi. – értettem egyet az előttem szólóval. Még jó alaposan ki akartuk beszélni a témát, de az a nyavalyás csengő nem engedte. Elkezdődött a töri óra. Halál unalom. A tanár valami hódításról meg valami idézem „ennek az embernek köszönhetünk mindent” mindez persze nagyon érdekelt minket… és végre, amikor már „halálomon” voltam az a nyavalyás csengő mentett meg. Szünet! Inoue padja körül gyűltünk össze.
-Nah szóval milyen diák jön? – kezdett neki Momo.
-Hát nem sokat tudok az ügyről csak annyit, hogy az illető fiú. – esett gondolkodóba Inoue.
-Fiú? – gondolkozott el Hinamori.
-Mi az Momo? – kérdeztem.
-Rukia ugyebár neked nincs pasid? – kérdezte Momo bár nekem inkább kijelentésnek tűnt.
-Nincs. – feleltem egyszerűen.
-És most éppen egy fiút kapunk! – folytatta Momo.
-És? – kezdtem megijedni. Ugye nem azt akarják, hogy…
-És ez így pont összeillik. Neked nincs, fiúd erre most felbukkan egy! Nem furcsa?! – kérdezte.
-A sors! – mondták egyszerre. Édes istenem…
-Igen ez logikus! – vette át a szót Inoue.
-Csajok! – szóltam rájuk. –Szerintem ebben semmi logikus nincs. A sors meg pláne nincs benne ez tiszta hülyeség. – nyavalyogtam, tudni illik, nem nagyon hiszek az ilyesmiben.
-Jajj ne csináld már! – nyafizott Inoue. –Ez fontos! Neked úgy sincs pasid!
-Na és? És ha már itt tartunk Momonak sincs pasija! – akadtam ki. Nagyon elegem van ebből. Még meg se érkezett a srác, de már piszkálnak. Jajjh…
-HÉ! – mordult fel az említett.
-Jó, de neki legalább van kiszemeltje! – mondta Inoue.
-Tényleg? – kérdeztük meglepetten.
-Aham! – jelent meg egy sejtelmes mosoly Inoue arcán.
-Na és ki az? – kérdeztem kíváncsian, bár volt egy tippem, hogy ki lehet az.
-Hát természetesen Toushiro! – válaszolta.
-Nem is igaz! – ellenkezett Hinamori.
-De de! Ti gyerekkori barátok vagytok! És látod, hogy Toushiro, hogy néz rád! – kuncogott Inoue.
-Igen ebben van valami! A jégszívű Toushiro mindenkivel rideg! Kivéve veled! Nem furcsa? – kérdeztem.
-Rukia már te is! NEEE. – barátnőm gyötört arckifejezését látva elmosolyodtam.
-Most mér! Ez – had éljek a te szavaiddal- teljesen LOGIKUS!
-Igen igen! – helyeselt Inoue.
-Egymás mellet is laktok! És Toushiro kedves veled! – nyaggattam tovább.
-Neee. Én ezt nem bírom! – sikoltozott Momo.
-Igen. És te sem vagy közömbös vele szemben úgyhogy…- folytattam volna kínzását, de közbe szólt.
-Jól van! Mit akarsz! – kérdezte Momo.
-Egyszerű. Ha te nem nyaggatsz én, sem nyaggatlak! – tértem a lényegre. – Rendben? – kérdeztem.
-Igen! Bármit csak ezt hagyd abba. – nevettük el magunkat. Becsöngettek. Megjött a dilis irodalom tanár.
-Nos, gyerekek! – kezdett bele. – Elérkezett az irodalom óra! Az, amikor elfelejtjük ezt a világot és egy egészen más helyre lépünk! – ezt olyan átéléssel mondta, hogy azt hittem lefordulok a székről a nevetéstől.
-Psszt. – bökött meg Momo. Láttam rajta, hogy elfolytja a nevetését. – Ez teljesen bolond! – suttogta.
-Nem mondtál újat. – suttogtam én is.
-Tudjátok gyerekek ez az egyetlen óra, amikor nem kell a gondjainkkal foglalkoznunk, ilyenkor elfelejthetünk mindent! Itt a képzelet a fantázia az érzés az úr! – sipákolta. Jézus Isten ez tiszta gáz. Már folytak a könnyeim a röhögéstől. Momo se volt ezzel másképp.
-Nos, gyerekek képzeljetek, el egy olyan világot-amilyet akartok. – adta ki az „utasítást” a tanárnő. Hát nekem elég, ha ő nincs benne abban a „világban”.
-Megvan? – kérdezte. –Akkor most rajzoljátok le, had lássuk, mi lakozik bennetek. (na, igen irodalom órán rajzolunk! Ezt elfelejtettem megemlíteni^^) Gyerünk! Mutassátok meg, mutassátok meg, hogy mit akartok, hogy mi az, ami titeket boldoggá tesz, hogy mi az ami… - mondta volna, de egy kopogás félbeszakította. Hál’ istennek…
-Igen? – kérdezte a tanárnő. – Szabad.
-Elnézést, hogy megzavarom az órát, de be kell valakit mutatnunk az osztálynak. – jött be az igazgató.
-És kit? – kérdezte fennhangon a tanárnő utálta, ha megzavarják az óráját.
-Az új diákot.
-Új diákot? – lepődött meg. – Jól van.
-Rendben. Kurosaki-san legyen szíves befáradni. – mindenki tekintete az ajtóra tapadt. Aztán belépett az új diák.
-Nézd meg jól! – szólt Hinamori.
-Hagyjál már. – nevettem. De azért jó alaposan szemügyre vettem.