I.

Amikor legelőször érzi őt az otthonában, saját maga is meglepődik, hogy csak egy apró
szikrányi haragot érez legbelül, és ez a kis láng is csupán erőtlenül pislákol benne, ahogy a
földön fekszik. Ez mind nagyobb meglepetés, mint bármi más; olyan, mint amikor egy régi
ismerős az utcán sétál feléd, és már nincs hozzá elég időd és merszed, hogy más irányba
fordulj.

De nem sokkal később már csalódott, és mérgében szitkozódik. Egy hatalmas tűzvihar lobban
fel benne, ami teljesen felemészti a szívét. Volt idő, amikor könnyedén fel tudott volna kelni,
és volt idő, amikor érzékelni tudott egy hollowot a város másik feléről is.

Most ökölbe szorítja kezét tehetetlenségében. Az a hollow olyan hirtelen támadt rá és Yuzura.
Nem érezte a szagát, nem hallotta, nem látta, nem érzékelte. Egyszer csak megjelent, áttörve a
falon ledöntötte őt, majd félrelökte Yuzut mielőtt ő akár lélegezni is tudott volna.

Akkor hogy lehet, hogy szinte követni tudja a fekete pillangó könnyű szárnycsapásait a
fia ablakának függönyén át? Ez figyelmeztetés lehetett. Egyetlen shinigami sem merészelt
betörni azelőtt.

Valami hiányzik ebben a testben, hiányzik a testből, mintha a szíve felét kivágták volna, vagy
annyira szorosan megkötözték, hogy már nem képes dobogni. Az üresség rosszabb, mint a
fájdalom. Százhúsz év, gondolja, és csak most vagyok kész arra, hogy kiszabaduljak.

A kardja, az ereje, a lelke - Masaki halála óta először - lüktetni kezd. Még egy kicsit. Csak
még egy kicsit…

Hol van Yuzu? Hol van Karin? Csak a hollowot látja.

Próbál felkelni a dühtől vezérelve, de visszahanyatlik, amint meghallja a fia kiáltását, ahogyan
a lépcsőről botladozik le vakon pánikolva.

- Apa! APA!

Ichigo, a fia – Masaki fia – akinek sohasem szabadott volna a szellemeket látnia, vagy
megtudni az igazságot az élőhalottak világáról. Ichigo egyenesen a hollownak ront, pont úgy,
ahogy gondolta. Szemernyi büszkeség sincs benne, csakúgy, mint szemernyi félelem sem.

Ezért Kurosaki Isshin mászni kezd. A hollow lerombolt egy jókora darabot a klinika falából,
de ez semmiség a többihez képest. A szíve és az ereje egyidőben lüktetnek a testében. Az
éjszaka lassan felemészti a gyermekeit.

- A hollowok nem azért támadnak emberekre, hogy felfalják a lelküket? – hallja Ichigot
kiáltani. – Akkor meg miért támadt a családomra?!
Isshin ekkor látja meg őt: hollófekete haj, és olyan karcsú test, akár egy pillangóé. Egy
pillanatig a szíve lángol – valóban lángol – hogy láthatja az olyannyira ismerős fekete
egyenruhát. Hogy láthatja a teljes, töretlen kardot. Hogyan lehetséges, hogy az a lány ilyen
rövid idő alatt ennyi mindent elmagyarázhatott, és hogy Ichigo ilyen tökéletesen megértett
mindent?

- … a hollowok magas lélekenergiájú lelkekre vadásznak… - A lány hangja mélyebb
és hűvösebb volt, mint azt elképzelte. – Ezért, néha teljesen váratlanul megtámadnak
embereket… - Arra gondol, vajon ismerte-e őt egy másik életben.

- Hogy érted? – kérdi Ichigo, de Isshin tudja, hogy a fia már kezdi összeilleszteni a mozaik
darabjait.

- Én… - kezdi bizonytalanul. – én még sosem láttam vagy hallottam olyan emberről, aki látja
a shinigamikat és egymaga legyőzi a kidout…

Isshin tudta, mi következik.

- … vagy olyan emberről, akinek ilyen magas a lélekenergiája…

Isshin lassan feláll, a törött falat használva támaszképp.

- Ami azt jelenti – fejezi be, - hogy a célpontja… te vagy.

A fia megrendül – a sokkoló valóság teljesen megbénítja. A kis shinigami lányt pedig
könnyedén félresöpri a hollow. Csak egy legyintés. De Ichigo nem hátrál meg, és nem vonul
vissza. Arcára, homlokára visszatérnek a ráncok – az a haragos tekintet, amit Masaki biztosan
gyűlölne, de amire Isshin hihetetlenül büszke.

- Hé… - mondja Ichigo a hollownak. – Az én lelkemet akarod, nem?

Masaki egyszer régen azt mondta, hogy minden gyermeke örökölt tőle valamit, de egészen
mostanáig – most, hogy Isshin igazán érzi a fiából áradó kirobbanó, lüktető erőt – fél attól,
hogy Ichigo örökölte a legrosszabbat.

- AKKOR HARCOLJ VELEM! – üvölti Ichigo. – VELEM! SENKI MÁSNAK SEMMI
KÖZE EHHEZ… ÚGYHOGY GYERE! PRÓBÁLD FELFALNI A LELKEM!

A fia mindent feláldozna a családjáért, de a shinigami lány képes lenne mindent feláldozni
teljesen idegenekért. Isshin nézi őt, ahogy a vére a levegőbe spriccel, s látja, hogy a fia arcán
pedig ugyanolyan rémület tükröződik, mint a sajátján. A lány nem támad karddal, és nem is
lő ki egy kidou bűbájt, mint a többi shinigami, akiket régen ismert. Még egy szót sem szól. A
teste olyan apró, a hollow szája egészben el tudná őt nyelni.

- SHINIGAMI! – kiáltja Ichigo, mintha ez lenne a neve.

Túl halkan beszélnek ahhoz, hogy érteni tudja őket, és amúgy is túl messze vannak. Miközben
nézi őket, valami furcsa dolog történik köztük – abban, ahogy beszélnek, és ahogy a testük
beszél helyettük. Egyfajta hirtelen barátság… nem, ez talán túl erős szó. Valami. Valami, ami
mintha a fejük felett felkavarná a felhőket, és megremegtetné a lábuk alatt a földet. Mintha az
ég és föld felsorakozna, hogy láthassa mindezt. Többé már nem tudnak uralkodni a végzetük
felett.

- Az nem shinigami - mondja a lány. Isshin alig hallja őt a hollow üvöltésén keresztül. –
hanem Kuchiki Rukia.

Valami benne legbelül üvölteni akar.

- …Az enyém Kurosaki Ichigo…

A shinigami lány felemeli zanpakutouját, és a fiának kevesebb mint egy másodperce
van, hogy döntsön. Sosem volt más választása, és ezt Isshin most már látja. Reméli,
miközben nézi, ahogyan a penge áthatol egyenesen a szívén, hogy a fia, az egyetlen fia majd
megbocsátja neki azt a ráhagyott küzdelmet, amit nem sok idő múlva megörököl. Ichigo egy
olyan teremtmény rabja lesz, amitől minden nap szenvedni fog.

Isshin már látja, hogyan fog minden alakulni, mintha a sorok előtte állva csak arra várnának,
hogy olvassák őket.

II.

Kezdi megkedvelni ezt a Kuchiki Rukiát.

Van benne kurázsi, az biztos – és hihetetlenül gyorsan fut. Isshin megpróbálta játékból
elkapni őt mikor a fürdőbe ment, de a lány pillanatok alatt eltűnt, mintha a föld nyelte volna
el. Még Ichigo sem gyors ennyire, aki kétségkívül számos Papától kapott jó reggelt üdvözlést
védett ki és került el. Őszintén hiszi, hogy egyik éjjel majdnem elkapta őt a fürdőből kifelé
jövet – az ujjai egy szívdobbanásnyi ideig súrolták Yuzu ismerős sárga pizsamáját, mielőtt a
lány semmivé vált.

Nem csak a képzelete játszik vele. Egyre erősebbé válik, és már nem kell sok idő ahhoz, hogy
újra a régi legyen.

De most, fák sorai mögött rejtőzve nézi Ichigo harcát az életben maradásért. Egy hatalmas
tátongó seb szeli ketté mellkasát, mégis a fiú tekintete sokkal keményebb és hevesebb, mint a
körülötte zuhogó zivataré. Úgy tűnik, minden évfordulón esik, csakhogy ebben az évben nem
csak eső, de vér is hullik.

Követte Ichigot, ahogy az eltűnt a szentély lépcsőiről. Ahogy közelebb ért hozzá, érezte a
belőle áradó lüktető lélekerőt.

Ez az első alkalom, hogy látja a lány arcát. Úgy néz ki, mint egy Kuchiki, ez az
első gondolata, de tudja, hogy ez a lány egyáltalán nem olyan, mint ők. Tudja, mert
kétségbeesetten kiáltozva próbálja észhez téríteni Ichigot, és Isshin elgondolkozik, hogyan
lehetséges, hogy máris ennyire jól ismeri őt.

Ichigo összecsuklik a karjaiba, ő pedig egy pillanatig meginog a súlya alatt. Ez az egész
olyan, mint egy paródia, mert egészen idáig ő vezette és cipelte őt. Ő, nem Isshin, tanította
Ichigot harcolni. Isshin nem túl odaadóan bátorította fiát, hogy tanuljon karatézni, próbált
dolgozni a reflexein és a blokkjain, de az mind semmi ehhez képest. Ő támogatta, ha kellett
üvöltött rá, és megváltoztatta az életét. Célt adott a létezésének.

- Amiért életben maradtál… Ichigo… köszönöm – leheli ki a lány halkan, szinte suttogva.

Isshin semmit sem ért az egészből. Ennek a lánynak találnia kellene valami módot arra, hogy
visszaszerezze az erejét. Vissza kellene térnie Soul Societybe, és ott el kéne felejtenie Ichigot.

Isshin testének minden sejtje üvölt érte, azért, hogy térjen vissza az ereje, mert tudja, legalább
annyira, mint ő, hogy Soul Society el fog jönni.

De akár eljönnek érte, akár nem, a fia csakis Kuchiki Rukia apró vállain pihen.

De akkor, mégis tökéletesen ért mindent. Rukia miért marad vele, és hozza elő Ichigo valódi
énjét, ő pedig miért harcol helyette, és közben beilleszti őt a saját világába és életébe…

Fogalmuk sincs arról, hogy mi mindent tettek egymásért, gondolja Isshin. Csak egy rakás
kölyök.

Ichigo feje a lány ölében pihen, miközben ő halkan beszél hozzá és Nem-Ichigo-Ichigohoz. És
ki ez a lány, aki így foghatja őt? Ki az, aki hajlandó nyújtani érte a kezét és mellette maradni,
annak ellenére, hogy érzi, hogy valami nincs egészen rendben vele?

Annyi mindent szeretne mondani Ichigonak, mikor Masaki sírja előtt állnak. Elmondaná neki,
hogyan emelkedett a mennybe majd zuhant vissza a földre. Elmondaná neki, hogy Masaki
sosem hitte róla, hogy az a szörnyeteg, akinek gondolta magát. Elmondaná a fiának, mekkora
szüksége lesz majd arra a kis shinigami lányra.

De ő tudja, gondolja. Ő tudja.

De mégis marad.