Untouchable

- Honnan a francból jöttek ezek?! - Ichigo egy határozott mozdulattal
kettévágott egy felé közeledő Hollowot.
- Fogalmam sincs! - Rukia Ichigo hátának dőlve fedezte a halálistent.
A teste majd szétpattant az idegtől, erre még Ichigo is jön a hülye
kérdéseivel, amikre nyilvánvaló, hogy a lány nem tudja a választ. Rukia úgy
érezte, hogy nem sokáig bírja már cérnával.

Amerre a szem ellátott, Hollowok tucatjai keltek át Hueco Mundoból az Élők
világába, a feladat pedig, hogy Karakurát megtisztítsák tőlük, Ichigo és
Rukia nyakába szakadt.
- Váljunk ketté! - Rukia azonnal hangot adott az ötletének, amint az
megszületett benne.
A háta mögött Ichigo egy pillanatra érezhetően összerezzent.
- Tudok vigyázni magamra, te idióta. - sóhajtott fel a halálistennő,
amikor Ichigo megtagadta a válaszadást.
Egyébként is, kettőjük közül Rukia a rangidős, kerek száz évvel, úgyhogy
jóval fiatalabb társának nem igazán lehet ellenvetése a lány döntéseivel
kapcsolatban.
Ichigo eddig biztonságot adó háta egy szempillantás alatt tűnt el Rukia
mögül, ahogy a fák közé vetette magát, és elnyelte az erdő egy sötétebb
része.

Mostantól mindketten csak saját magukra hagyatkozhatnak. A saját erejükre,
ösztöneikre, megérzéseikre. Mi értelme lenne annak, hogy ők ketten együtt
legyőzhetetlen párosnak bizonyulnak, ha egyedül semmire sem mennek a másik
nélkül?
Rukia fejében ez a kérdés keringett, ahogy ki tudja, hányadik lidérccel
végzett. Egyre szaporábban kapkodta a levegőt, és meg kellett állapítania,
hogy Ichigo nélkül többfelé kell figyelnie, egy percre sem hagyhat fel a
koncentrálással.
Megszorította Sode no Shirayuki markolatát. A kardból jóleső, hűvös érzés
áramlott a tagjaiba.
Nyugalom... csak semmi pánik...
Be kell, hogy bizonyítsa: ő igenis megállja a helyét segítség nélkül.
Leginkább pedig Ichigo segítsége nélkül.
- Tsugi no mai: Hakuren! - hangja beharsogta az erdőt, ahogy egy hatalmas
jégáradat lövellt ki a kardjából, jó pár Hollowot elpusztítva ezzel.

Igen, meg fogja mutatni mindenkinek: Nii-samának, aki még mindig egy gyenge
kislányként kezeli, nem egy felelősségteljes felnőttként; Renjinek, aki
állandóan azzal szekálja őt, hogy az utóbbi időben kissé berozsdásodott; és
igen... legfőképp Ichigónak akarta megmutatni, hogy teljesen felesleges
aggódnia miatta.
\" Vagyis hát... az az idióta csak hadd idegeskedjen! Megérdemli... \"
javította ki képzeletbeli \" Megmutatom nektek! \" listája utolsó pontját.
Gondolataiba temetkezve a harc sem tűnt már annyira nehéznek, néha arra
eszmélt, hogy körülötte sorban hullanak a lidércek.
Csak az volt a baj, hogy jött helyettük újabb...

- A fenébe! - Rukia elhatározása lassan kezdett semmivé foszlani, akárcsak
az erő, ami a testét mozgatta.
Egyre nehezebbé vált hárítania a támadásokat, lábait pedig mázsás súlyoknak
érezte, ahogy kecses villámtáncba kezdett és a szörnyetegek között
cikázott.
Minden kétséget kizáróan fáradni kezdett.
Aztán arra ocsúdott fel, hogy az erdő teljesen üres.
\" Vége? \" ez az egy szó visszhangzott a fejében, ahogy körbepillantott.
\" Elfogytak volna? \"
Határozatlanul tette meg az első lépéseket visszafelé, közben pedig
gyanúsan méregette a környék minden egyes négyzetcentiméterét. Gyanakvása
lassan alábbhagyott, mikor Ichigo reiatsuján kívül semmi mást nem érzett.
Úgy tűnt, végeztek, Rukia pedig shunpóra váltotta a gyaloglást, ugyanis
messzire keveredett a halálistentől.
Szája gúnyos mosolyra húzódott. Minél előbb vissza akart érni, hogy Ichigo
arcába nevethessen egy \" Megmondtam, hogy nem lesz semmi baj, te idióta!
\" kíséretében.
Igen, minden bizonnyal így fog majd tenni...

Fel sem fogta hirtelen, hogy mi történik. Valami mintha megragadta volna,
és hozzávágta volna valamihez, talán egy sziklához, mert amibe csapódott,
rideg volt és kemény. Nem sokkal később a fájdalom is megérkezett, és Rukia
minden porcikájába mélyen beleásta magát. A halálistennő úgy érezte, mintha
az összes csontja egy időben tört volna ripityára.
Valami forró kezdett terjengni a hakamáján. Az erős, fémes szagról jött
csak rá, hogy ez vér.
Ő vérzik...
De hol? És miért? És egyáltalán... egyáltalán ki a fene csinálta ezt vele?!
A feje zúgott, ibolyaszín szemeivel mintha tejüvegen keresztül látta volna
a világot.
Egy újabb fájdalomlöket járta át a testét, ahogy teljes erőből még egyszer
hozzácsapták a sziklához.
A szájában érezte a vér émelyítő vas ízét.
\" Ez egy Hollow... \" jutott el a tudatáig, de teste sehogy sem akart
engedelmeskedni neki, agya bárhogy is küldte végtagjaiba a \" Mozdulj! \"
üzenetet.

Rukia keze ökölbe szorult. Sode no Shirayukit biztosan a földre ejtette.
A francba...

\" Ennyi lenne? Most véget ér minden? \" a halál gondolatával játszadozott,
miközben hihetetlenül tehetetlennek érezte magát.
Hát ennyit ért volna a magának tett ígérete, hogy egyedül is erős lesz? A
fenébe is, reiatsu-rejtegető, óriás Hollowokkal nem számolt, amikor ez az
egészet megfogadta!
Szemhéjai lassan elnehezedtek, ő pedig hagyta, hogy szemei maguktól
csukódjanak le. Egyébként sem látott semmit, csak elmosódott foltokat.
Zihált, ahogy újra és újra levegőhöz jutott.
\" Bocs, mindenki... Azt hiszem, elszúrtam valahol... \"
Ennyit arról, hogy kárörvendően Ichigo orra alá dörgöli, mennyire remek
harcos is Kuchiki Rukia...

- Rukia!
Még a hangját is ideképzeli... Milyen szánalmas...
Fém csattanása ütötte meg a fülét.
Furcsa... a fájdalom mintha elillant volna.
De mi történt?
Lehet, hogy elvesztette egy pillanatra az eszméletét?
Kinyitotta a szemeit, bár azok megküzdöttek a vakító fényességgel.
Egy fekete hakamát látott, azt is hátulról. Szóval az a valaki háttal állt
neki...
Az a narancssárga rikító haj... még a szemei is belefájdultak ebbe a
színbe... Ez csak Ichigo lehet.
Még mindig kételkedett benne, hogy ez az egész nem a képzelete szüleménye.

Ichigo ott állt előtte, kardjával felfogva a Hollow valószínűleg végzetes
csapását.
És már vége is volt.
Rukia nem tudta követni, ahogy a helyettes egyetlen mozdulattal végez a
lidérccel.
Kábult volt még, mindene zsibbadt, tüdeje hihetetlen gyorsasággal cserélte
az elhasznált levegőt frissre.
Ichigo megfordult. Láthatóan ő sem volt jobb passzban, mint partnere.
Homlokán izzadtságcseppel csillogtak, melyek közül némelyik útnak indult le
az arcán, a nyakán keresztül a fekete hakama alá. Bizonyára neki is mindene
sajgott, a mozdulataiban volt valami vontatottság, ahogy a lányhoz lépett.
Rukia előtt aztán térdre rogyott, lábai csak idáig bírták el őt.
Kezeivel megtámaszkodott a Rukia mögött húzódó sziklafalban, lehelet pedig
a lány bőrét csiklandozta, ahogy homlokát Rukiáénak döntötte.
- Te hülye... - suttogta alig hallhatóan. - Én megmondtam...
Valójában nem mondta meg, hogy ez lesz a vége, speciel egy szót sem szólt,
de Rukia nem érezte alkalmasnak sem a helyet, sem az időt, hogy vitát
nyisson erről.
Szemeit riadtan fúrta Ichigo nyugalmat sugárzó, karamellszín tekintetébe. A
helyettes még sosem volt ilyen közel hozzá önszántából, és ez roppantul
szokatlan érzéssel töltötte el a lányt. Légzése, ami azóta helyreállni
látszott, most ismét zaklatottá vált, szíve pedig kezdett rendszert
csinálni abból, hogy kihagy egy-két ütemet.
- I-Ichigo... - hangja abnormálisan is magasnak tetszett, ahogy
megszólalt.
Nem kapott választ, csak azt a pillantást, ami a csontjáig hatolt, de
előtte még belemart a húsába.
- Igazad volt. Remélem, most boldog vagy! - megpróbálta megemelni egy
kicsit a hangját, mert ez a kijelentés túlságosan is behódolónak hangzott
így, de nem jött össze neki.
A halálisten nagyot sóhajtott, mint aki megkönnyebbült, miután az a
bizonyos mázsás kő lehullott a szívéről.
Le sem vette a tekintetét a lányéról, miközben közelebb húzódott hozzá.
- M-mit csinálsz?! - Rukia fejében automatikusan megszólalt a vészjelző,
amikor Ichigo testét a sajátján érezte, ahogy nekifeszül.
- Mondjak valamit? - kérdezte Ichigo, kezei pedig a falról valahogy a
lányra vándoroltak át.
Rukia nagyot nyelt, majd bólintott.
- Nélkülem szart se érsz...
A lány meghökkent ezt hallva. Már a nyelve hegyén volt egy csípős
megjegyzés, amivel honorálni akarta Ichigo előbbi ténymegállapítását, ám a
helyettes folytatta.
- De nélküled én sem érek semmit.
Rukia szíve a pár ütem szünetből legalább két percet csinált. Szóhoz sem
jutott.
\" E-ez most az volt, amire gondolok? \" a tudatra még a hideg is
végigfutott a hátán.
- Ichi... - mire idáig jutott, Ichigo ajka már az övét súrolta.

Az egy dolog, hogy Rukia olvasott már arról, hogy az ember csak akkor jön
rá, hogy valami mennyire fontos neki, amikor fennáll annak a veszélye, hogy
azt a bizonyos valamit elveszíti, de azt nem hitte volna, hogy ilyesmi a
való életben is megtörténhet, legfőképpen pedig vele meg Ichigóval.

Amikor legkevésbé számít rá, megcsókolják. Nevetni tudott volna rajta,
mennyire abszurd ez az egész helyzet.
Idejönnek, laposra veretik magukat, aztán... A mondatnak több befejezése is
létezett, de a \" Csókolózás \" nem szerepelt az alternatívák között.

Aztán Ichigo teste hirtelen elernyed az övén, mint amikor a bábjátékos
elvágja a marionett életet adó madzagjait, abból pedig kiszáll minden erő.
\" Ez már túl sok volt egy napra, igaz? \" Rukia elmosolyodott, ahogy
végigsimított az eszméletlen Ichigo arcán. \" Látszik, hogy van még mit
tanulnod, te vakarcs... \"

Ichigo szavai szöget ütöttek a fejében. A helyettesnek most az egyszer
igaza volt. (de csak véletlenül! - tette hozzá gondolatban Rukia)
Úgy tűnik, legyenek bármilyen erősek külön-külön, egymás nélkül semmire sem
mennek, bárhogy is próbálkozzanak.
Rukia a tudatra nagyot sóhajtott.

Vajon ezt jelentené, amikor két ember összetartozik?