13. fejezet

Sors vs. akarat

Melyik lesz a győztes?

- Biztos, hogy elbírsz vele?
- Még szép. Vége lesz.
Nuru vállára vette Rukia-t és futásnak eredt.
- Na, gyere te mocsok! Mindkettőnknek ez lesz az utolsó harca.
Ichigo nem tétovázott, rögtön bankai-al és Hollow maszkkal támadt az ellenségre. Hamar túl akart esni rajta, de nem akarta egyszerűen megöletni magát, hogy aztán a Menos ottmaradjon és tovább fenyegesse a várost. Meg akarta ölni, mielőtt az ő életének is vége szakad. A szörnyeteg erős volt, és bár a Menos-ok lassúak, jól tűrik a csapásokat és ütéseik a méretüknél fogva fájdalmasak. A Shinigami daikou minden erejével harcolt. Ha már ez az utolsó, adja bele a maximumot. Mint amikor egy előadó az utolsó előadásán teljesít a legjobban. A támadások közepette a fiú mindenre visszaemlékezett. A családjára, barátaira, az ellenségeire, a számtalan megvívott csatára. Legtöbbször ő került ki győztesen, de egyvalami mégis erősebb nála. A sors, ami elől senki nem menekülhet, bármennyire próbálkozik.
Ez alatt, Nuru rohant lélekszakadva, vállán a még szédelgő Rukia-val. A Shinigami feleszmélt és azonnal megálljt parancsolt a Quincy-nek, aki kénytelen volt teljesíteni azt.
- Mi folyik itt? - kérdezte Rukia.
- Tovább kell mennünk, még nem vagyunk elég messze - válaszolt Nuru.
- De hát miért futunk el? Ichigo még mindig ott harcol! Segítenünk kell neki!
- Nem mehetünk oda!
- Miért?
- Ez is miattad van!
- Hogy?
- Ha nem akarna ennyire megmenteni téged, nem lenne veszélyben! Miért szeret ennyire?
- kérdezte Nuru már sírva.
- Valami őrültségre készül… - Rukia fogta magát és a park felé rohant.
- Várj! Ichigo dühös lesz, ha visszamész!
- És ez engem hol érdekel? - kérdezte visszanézve.
- Igaz, engem se nagyon, várj meg! - kiáltotta és utána rohant. - Hé! Ichi épp azért küldött el, hogy ne essen bajod! Ha megsérülsz, értelmét veszti mindaz, amin keresztül mentünk!
- Alig várom, hogy megmagyarázzátok, mi folyik itt!
- Hosszú story, majd ő elmeséli, van egy olyan sejtésem, hogy többet tud, mint én!
Milyen igaza volt Nuru-nek, ugyanis ő csak az első időutazásnak volt résztvevője, a többit nem élte át. Sok minden nem történt meg. Például a fegyveres fickóval sem találkoztak, vagy nem kelt életre Ichigo félelme és nem sebezte meg Rukia-t. Mivel most megint ezen a bizonyos szombati napon voltak. Különös. Ichigo már annyiszor átélte ezt a napot, mégsem fogja megélni a holnapot. Pedig milyen szép lett volna, békésen a folyóparton tölteni a vasárnapot. Csak a fiú emlékezett mindenre és úgy gondolta, jobb is, ha a többiek nem tudnak róla. Még ők is elkövetnék ugyanazt a hibát, hogy megpróbálják átverni az élet körforgását. Ilyenek és még milliónyi gondolat száguldozott Ichi fejében, miközben harcolt. Szeretett volna egyetemre menni, orvosnak tanulni, hogy később azt tudja mondani apjának „jobb vagyok nálad öreg”. Tovább akart Shinigami lenni, hogy segíthessen. Látni szerette volna a húgait felnőni. Talán újra karatézni tanult volna, és… azzal a lánnyal lett volna örökre, akit szeret. Ez nem igazság! Miért kell meghalnia? Mi rosszat tett, amiért ezt érdemli? Egyre dühösebb lett ettől a gondolattól, és Zangetsu-t is egyre hevesebben forgatta. Úgy tűnt a végét járja, hiszen több súlyos sebből vérzett, de nem hagyta abba. A Menos megpróbált elmenekülni, de Ichigo az útját állta és lesújtott. Újra és újra. A szörnyetegnek már nem volt ereje, a folyamatos, végeláthatatlan támadások már az életenergiáját csapolták. A Shinigami daikou tudta, hogy győzött, nem kell több csapás, a Lidérc-nek vége. Már csak egy támadásra képes, ő viszont teljesen kimerült. Most jött el az idő. A Menos, összeszedve maradék reiatsu-ját, egy cero-t kezdett képezni szájában. Megjelent a fényes gömb. Ichigo térdre esett, szemeit becsukva mosolygott, s várta a fájdalmat, amit már rég éreznie kellett volna.
- Ichigo! - kiáltotta Rukia odaérve, s felé szaladt. Azonban túl messze volt, az ellenség elsütötte fegyverét, ami hatalmas erővel csapott le a fiúra és környezetére, a földre kényszerítve a két lányt. A Cero után, a Menos lélekrészecskékre bomlott, s eltűnt e világról. Mikor Rukia feleszmélt, még sűrű porfelhő lepte el a környéket. Társát kereste, szólította, de nem kapott választ. Körbe-körbe nézelődve, észrevett egy fénylő pontot.
- Te vagy az, Ichigo? - kérdezte reménykedve, hogy meghallja a fiú hangját, de nem így történt. Ezért csak ment a fény után, hátha vezet valahová. Néhány méter után a kép tisztulni látszott, s egy alakot vett észre heverni a földön. Odarohant hozzá, megtalálta a keresett személyt.
- Ichigo, ébredj! - kérte őt. - Mi lesz már, kellj fel!
A test nem mozdult, s a lány észlelte, se légzése, se pulzusa, se szívverése nincs. Meghalt.
- Ne, ne tedd ezt velem, kérlek! Nem hagyhatsz itt! - gyógyítani próbálta, de legbelül tudta, már nem mentheti meg. A porfelhő eltűnt, a Quincy lány is magához tért. Nem szólt semmit, csak nézte a Halálisten szenvedését, és csendben sírt. Rukia, Ichigo mellkasára borulva siratta őt. Hírtelen, a fiú szíve fölött a kimonó alatt, újra meglátta a fényes pontot, ami idáig vezette. Megérintette, majd elővette a tárgyat, s látta, a király pecsétje az.
- Hogy került ez ide? - kérdezte, majd eszébe jutottak a szóbeszédek arról, milyen ereje van. Remélni kezdett, hogy a szent tárgy talán még segíthet. Mellkasához szorította, szemeit becsukta és imádkozni kezdett.
- Te, ki a mindenható úr nevét viseled, kérlek, hozd őt vissza. Szüksége van rá a világnak, annyi jót tehetne még élő emberként. Ne hagyd, hogy egy egyszerű lélek sorsára jusson. Adj még neki időt. Uram, ne vedd el őt tőlem, kérlek!
Könnyei közben eláztatták a kezében lévő tárgyat, majd amikor imája után nem történt semmi, Rukia csalódottan engedte le kezét Ichigo mellkasára.
- Szeretlek, Ichigo - mondta, fölé hajolt és megcsókolta. Ekkor a pecsét a fiú szíve fölött felragyogott, mint még soha és szinte az egész várost beborította fényével. Fényesebb volt a napnál, s aki csak látta, kénytelen volt szemét eltakarni. A ragyogás addig tartott, míg a csók, s ahogy az véget ért, a fény is tovatűnt, mintha nem is lett volna. A Shinigami lány tovább sírt, kezével eltakarta szemét.
- Miért sírsz Rukia? - kérdezte tőle egy hang, amit annyira szeretett volna hallani. Egy másodpercig azt hitte, képzelődik, így félve vette el kezét arca elől. Tekintete újra találkozott a szeretett barna szempárral, s mosolygós arccal.
- Ez lehetetlen… - mondta még mindig sírva a lány. Ichigo felült, magára nézett, kimonója kissé hiányos volt, itt-ott megégett.
- Tényleg az - mondta, ahogy visszagondolt céljára. - Meg kellett volna halnom. Vagy… Rukia, jól vagy? Megsérültél? Ugye nincs semmi bajod!
- Én… jól vagyok. Ichigo… - Ichi nyakába borult, és szorosan ölelte. A fiú visszaölelt.
- Most már nincs semmi baj - mondta, ekkor megpillantotta a pecsétet a földön. - Hát ez?
Elengedték egymást.
- A kimonód alatt volt, fényesen világított. Idevezetett és imádkoztam hozzá, hogy mentsen meg téged - magyarázta Rukia.
- Értem.
Az életmentő eszköz ekkor lassan, fényben úszva eltűnt Ichigo tenyeréről.
- Hová tűnt? - kérdezte Rukia.
- Oda, ahová tartozik. Ja, igen… bocsi a pofonért.
- Azt nevezed te pofonnak? Meg se éreztem.
- Ichigo! - futott hozzájuk Nuru.
- Nurunuru! Jól vagy? - kérdezte Ichi.
- Semmi bajom - mondta. - És nektek?
- Jól vagyunk - válaszolt Rukia és mosolyogva Ichigo-ra nézett, aki ezt viszonozta.
- Szerintem menjünk innen - javasolta a fiú. Rukia segített neki felkelni a földről.
- Hol hagytad a tested? - kérdezte.
- Nem igazán emlékszem - válaszolta.
- Hogy lehet ilyet elfelejteni?
- Mikor volt az már…
- Én tudom, hol van - mondta Nuru.
A Quincylány elvezette őket Ichi testének rejtekhelyéhez. Késő délután a Shinigami daikou, ágyában pihent. Már nem félt, tudta, a veszély elmúlt. Az, hogy látta a pecsétet eltűnni, egyértelmű bizonyíték, hogy megtette a dolgát. Azonban, volt még egy dolog, pontosabban kettő, amit még meg kellett tennie. Ezért felpattant és lement a nappaliba. Meglepetésére mindenki ott volt. Ishida, Chad, Lilin, Nova és még Kon is. Természetesen ott volt Rukia és Nuru is. Yuzu mindenkit vendégül látott egy kis uzsonnával, Isshin papa pedig ismét indult taperolni a lányokat.
- Hé, mindenki itt van? - kérdezte a tömegtől Ichigo. - Mi a helyzet Ishida? - csapott barátja hátára, aki ettől félrenyelte az ételt és köhögni kezdett.
- Te marha, meg akarsz ölni?
- Ez az, ezt már szeretem - mondta vigyorogva és tovább ment.
- Ebbe meg mi ütött? Talán ivott? - kérdezte Uryuu.
Ichigo örült, hogy az a sajnálatos eset, amikor fojtogatta Nuru-t, nem történt meg és így Ishida nem haragudott rá. Soha sem vallotta volna be magának, de Uryuu-t jó barátjának tekintette. Aztán Nuru felé ment, kimentette apja karmai közül. Közben vetett egy pillantást a szenvedő Rukia-ra is, aki Kurosaki-san szorító öleléséből csak egy „engem itt hagysz?” üzenetet tudott küldeni tekintetén keresztül. Ichigo és Nuru félrevonultak, ahol beszélhettek.
- Nurunuru, neked is tartozom egy bocsánatkéréssel.
- Nekem? Ugyan miért?
- Csúnyán bántam veled. Ne haragudj. Tudom, vártad, hogy újra találkozzunk és beváltsam a neked tett ígéretemet, de…
- Szereted Rukia-t. Tudod, többször gondoltam arra, hogy valahogy szétválasztalak titeket. Talán, hogy letámadlak előtte, vagy ilyesmi, de nem tenném meg!
- Ja, persze - sóhajtott nagyot. - Szóval, minden ok?
- Persze. Barátok? - nyújtotta feléje jobb kezét. Ichigo félt, hogy újra belesétál a lány csapdájába, de mégis elfogadta.
- Barátok - mondta és szorosan kezet ráztak.
- Uryuu! Holnap menjünk el úszni a folyópartra! - otthagyva barátját kiabálta
Ishida-nak.
- Majd ha meszet ettem! – jött a válasz a háttérből.
- Jól van, egy kipipálva - állapította meg Ichi és megkereste Rukia-t, aki akkor már Karin-nal csacsogott. Megfogta kezét és maga után húzta fel a lépcsőn a szobájukba, persze, annyira nem kellett vonszolni a lányt, ment ő magától is. A fiú bezárta az ajtót maguk mögött, majd elindult feléje. Amikor már csak pár centire voltak egymástól, Ichigo megcsókolta Rukia-t, mintha még sosem tette volna meg. Bizonyos értelemben ez így is volt. A lány viszonozta a csókot, sokáig tartott, míg képesek voltak elválni.
- Szeretlek - mondta Rukia levegő után kapkodva.
- Tudom. Én is szeretlek.
- Ez furcsa.
- Micsoda?
- Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna tőled ezeket a szavakat, mégis, mintha már mondtad volna ezt nekem.
- Nem is tudod, hányszor - mosolygott.
Később újra elmondott mindenkinek mindent. Összegyűltek Urahara-nál és jól érezték magukat. Ichi ezúttal nem hagyta, hogy Ishida túl sokat igyon. A vasárnap is jól telt, boldogok voltak mindannyian. Úgy látszott a két Quincy is megtalálta a helyét egymás mellett. Ichigo adott néhány jó tanácsot Uryuu-nek Nuru-vel kapcsolatban, a legfontosabb az volt, hogy jól fontolja meg, mit ígér a lánynak, mert megjárhatja. Eltelt a hét és veszélynek semmi nyomát nem észlelték. Ekkorra már mindenki természetesnek vette, hogy Ichigo és Rukia végre járnak és szeretik egymást. Péntek ebéd közben a suliba váratlan vendégek érkeztek.
- Sziasztok! Megjöttem! - kiáltotta Orihime, mikor megjelent előttük a tetőn.
- Orihime! - kiáltotta mindenki.
- Igen én, és hoztam magammal valakit - ekkor egy srác lépett elő. - Ő itt Ryuu. A találkozón ismertük meg egymást és együtt nyertük meg a legkülönlegesebb étel versenyt. Olyan sok közös van bennünk - csillogó szemmel áradozott.
- Te nyertél? - kérdezték egyhangúan.
- Orihime, annyira örülök, hogy hazajöttél - üdvözölte Rukia egy öleléssel.
- Hello - köszönt az újfiú. - Hime drága, megkóstolhatnánk az új recepted alapján készült mézes-hagymás sütit.
- Hogy ez milyen jó ötlet, már farkas éhes vagyok - helyeselt Orihime és leültek a kis csapathoz. - Na és történt valami érdekes, amíg nem voltam itthon?
- Á, nem - válaszoltak neki.
Délután a Kurosaki házban, a már jól ismert szobában a két fiatal volt elfoglalva egymással. Egymás karjaiban pihentek az ágyon.
- Köszönöm - mondta Rukia.
- Mit?
- Mindent. Ha te nem vagy, már semmilyen formában nem élnék.
- Ez kölcsönös. Egyikünk sem lenne a másik nélkül.
- Ez igaz. Na, most nem vagyok ciki, hogy ezt felhoztam?
- Te vagy az én fehér erdőm - mondta Ichi mosolyogva és megcsókolta barátnőjét.
THE END…