8. fejezet

- RUKIA! Mögötted!!!

Rukia megfordult, majd felnézett, és a hollow győzelemittas tekintetével találta magát szembe. A következő pillanatban egy suhintást hallott, és érezte, hogy erős fájdalom hasít a jobb vállába. A csapástól földre került, de legnagyobb meglepetésére érezte: szinte alig fájt. Csak egy kisebb támadás érte őt… ismét.

Mi a hollow célja? Azt mondta, meg akarja ölni őt. Csak játszik vele? Valószínű…

Felállt, és látta, hogy Ichigo ismét a hollowwal küzd.

- Szállj le Rukiáról! Én vagyok a célpontod, nem? Akkor őt hagyd! – kiáltott rá Ichigo, közben egy újabb csapást küldött rá a kardjával.

- Még mit nem… - nevetett a hollow. – Én nagyon élvezem, hogy bánthatom a kis angyalkádat. De mondtam, a célpontom te vagy! – Azzal a hollow ismét semmivé vált.

Ichigo körbe - körbe forgolódott, keresve az ellenséget, de sehol sem látta, így kihasználta az alkalmat, és mit sem törődve a hollowwal, elindult Rukia felé.

- Jól vagy? – kérdezte tőle aggódó tekintettel.

- Ah – bólintott a lány, mikor már majdnem odaért a fiú. – És te?

- Jah, fogjuk r… - de Ichigo nem tudta befejezni mondatát, mert meglátta Rukia kiáltásra emelt száját, rémült tekintetét, majd a következő pillanatban a lány felé rohanó alakját.

Egy pillanat múlva már a földön feküdt. Ekkor egy nehezebb súlyt érzett magára esni.

Kinyitotta szemeit, majd felült, már amennyire az a súly a testén engedte, s ekkor látta meg: Rukia feküdt rajta – kitárt, tehetetlen karokkal és lábakkal. Rémült tekintete a lány hátára vándorolt: egy hatalmas lyuk tátongott a lány vékonyka hátán, s ömlött belőle a vér. Rukia lassan felemelte fejét, ami Ichigo hasán pihent, és a fiú rémülettől tágra nyílt szemeibe nézett. Rámosolygott.

- Ichi… go… nem volt… időm… szólni…

Nem volt ereje befejezni a mondatát. A fájdalomtól, ami egész testét átjárta, nem bírta tartani a fejét sem. Érezte, hogy egy meleg kéz érinti meg az arcát, s ugyanez a kéz tartja is azt, így elérve, hogy a lány az övét lássa.

Ichigo…

Ichigoét. Akit megmentett. Megmentette, mert túlságosan szerette őt ahhoz, hogy elviselje, hogy a szeme láttára megölik.

És most őt nézi. Látja a fiú könnyes szemeit.

Ichigo, még sosem láttalak sírni…

Hallja, ahogy alig hallhatóan belesuttogja az éjszakába:

- Rukia… ne…

Ez volt az utolsó dolog, amit hallott. Egy legördülő könnycsepp, amit utoljára látott. Egy meleg kéz szorítása az arcán, amit utoljára érzett.

Majd minden elsötétült.

***

- Hol vagyok? – nézett körbe Rukia.

Döbbentett tekintgetett jobbra – balra, de semmit sem látott maga körül, csak sötétséget. Lenézett magára, de a saját testét sem látta tisztán. Megérintette a hasát, és érezte, hogy a bőrét tapintja.

- Nincs rajtam ruha? – pirult el, és egy gyors mozdulattal keresztbe tette kezeit a mellkasa előtt. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy mivel a saját testét nem látja, ezért valószínű más sem láthatja őt. De van itt egyáltalán valaki más rajta kívül? Leeresztette kezeit.

- Mi ez a hely? – kérdezte, és csak most vette észre, hogy enyhén visszhangzik a hangja. – És hogy kerültem ide? Ah, nem emlékszem semmire… - kapott a fejéhez sután. - Itt nincs semmi. Hogyan lehetne innen kijutni? Merre lehetne innen indulni? Semmit sem lehet látni… vagyis…

Ahogy balra nézett, látott egy halvány fénypontot. Jobbra fordította tekintetét, és ott is megjelent egy fénypont, de az erősebben világított.

- Arra lehet a kiút? De… melyik a helyes irány? Melyiket válasszam… - tette fel magának a kérdést, de magában már tudta, jobbra kell elindulnia. Csak úgy… érezte.

Elindult, követve a fénypontot, azt a csekély világosságot, amit látni lehetett a hatalmas sötétségben. Közeledett, mégis úgy érezte, semmit sem halad. Csak ment, ment, de a fénypont ugyanúgy távolinak tűnt. Ahogy haladt a fény irányába, észrevett egy vöröses csíkot maga előtt. Már látta a saját testét is, ahogy lepillantott magára. Úgy tűnt, mintha a lábánál, a földön hevert volna az a vörös, tekergő anyag, de ahogy közel ért hozzá, látta, hogy a talpa alatt húzódott, és egyenesen a fény irányába mutatott.

Követte a vörös szalagot.

És most már érezte: közeledik. Egyre világosabb lett, és egyre nagyobbnak látszott a fénypont. Szinte a torkában érezte szíve heves dobogását, várta, hogy végre elérje a fényt, és átlépjen rajta. Mi fog akkor történni? Hova jut? Mindjárt… mindjárt… Már csak pár lépés…

Tekintetét elvakította az erős fény, ezért le kellett hunynia szemeit. Még így is vakító volt ez a világosság. Aztán hirtelen, eltűnt a vakító fény, és Rukia kinyitotta szemeit.

Ismét egy furcsa helyre került. Furcsa, és hűvös. Egy nagyobb szélfuvallat söpört át a területen, és Rukiát kirázta a hideg.

- De hideg van… - vacogta, majd egy kézmozdulat alatt felfigyelt rá, hogy van rajta ruha: valamiféle narancssárga kabát volt rajta, ami a térdéig ért. Lábait térdhosszúságú fekete csizma fedte, kezében pedig egy hosszú, piros esernyő volt. Felnézett, és látta, hogy el is kél az esernyő, mert esett.

Kijjebb sétált, hogy jobban körbenézhessen. Furcsa hely volt, másodjára is ez jutott először eszébe. A szakadó esőben ugyan nem látszott tisztán minden, de azt látta, hogy a házak néhol rendesen álltak, néhol viszont vízszintesen feküdtek, megint máshol pedig fejjel lefelé kapaszkodtak a földbe. Volt, hogy néhány háznak nem is volt meg minden oldala, csupán egy – egy ledőlt fala. Nem messze a házaktól pedig, egy erdő volt. Egy sűrű erdő, amit egy ösvény szelt ketté.

Annak ellenére, hogy Rukia először járt ezen a helyen, mégsem érezte magát idegennek itt. Tetszett neki ez a fura hely, valamiért ismerősnek érezte. Nem emlékezett rá, hogy már járt volna itt, de nem érezte ismeretlennek.

Ekkor vette észre, hogy valaki ül egy ledőlt, régi fatörzsön, és őt nézi mereven.

„- Micsoda furcsa alak…” – gondolta magában a lány, és halványan elmosolyodott.

Valóban, egy fiú ült ott; fekete kabátot viselt, hozzá egy egyszerű kék farmert, és sportcipőt. De ami tényleg furcsa volt rajta, az az össze - vissza álló tüsi vörös haja, és a nagyon mogorva arca. Úgy meredt Rukiára, mintha valami betolakodó lenne, szinte megölte a szemeivel. A fiú, annak ellenére, hogy szakadt az eső, nem viselt csuklyát, és esernyő sem volt nála. Csak ült, és bámulta a lányt. Rukiát ez valamiért legkevésbé sem zavarta, sőt, kuncogni kezdett.

- Mi olyan vicces? – szólalt meg végül a fiú.

- Semmi – mosolygott a lány. – Csak ez a hely, és te… - de nem tudta befejezni a mondatát, mert feltört belőle a nevetés.

- Mi olyan vicces?! – kiáltotta a fiú mérgesen. – Amúgy meg te ki a fene vagy? Miért jöttél ide? Ha nem tudnád, ez az én területem!

- A te területed? - döbbent meg a lány.

- Igen, te meg csak úgy betörtél ide, idióta – morogta a vörös hajú fiú.

- Te vagy az idióta, bleee – tolta ki rá a nyelvét a lány. Valamiért nagyon szórakoztatónak találta ezt a furcsa helyzetet. Most azon nevetett jót, hogy meglátta a dühtől kipirult arcát a fiúnak. – Amúgy, én Rukia vagyok. Te ki vagy?

- Ichigo – válaszolt flegmán a fiú.

- Ichigo? Az nem egy lánynév inkább? – vigyorgott kajánul a lány.

- Nem! Ha tudni akarod, az Ichigo név azt jelenti, hogy megvédeni… Áh! Minek jártatom a számat, nem tartozik rád és kész – dühöngött a fiú. – Inkább azt mond meg, miért vagy te itt?

- Nem tudom. Csak úgy… ide lyukadtam ki. De tetszik ez a hely – mosolygott a lány.

Ichigo mereven bámulta a lányt, aki ezúttal felnézett az égre, de azonnal le is hunyta hatalmas tengerkék szemeit, mert az arcára hulló eső nem engedte neki nyitva tartani.

- Csurom víz vagy, pedig ott az esernyő a kezedben – szólt hozzá lenézően a vörös hajú.

- Te is csurom víz vagy, idióta – vágott vissza Rukia, és győzedelmes mosollyal figyelte a fiú döbbent reakcióját. A legkevésbé sem zavarta, hogy elázott.– Itt gyakran esik?

- Jah, egy ideje megint szakad. Egy jó ideje.

- Ah.

Rukia elindult, mert szinte csábította az előtte fekvő sűrű erdő. Lábai szinte elmerültek a sárban, de nem zavarta. Tudni akarta, mit rejt az erdő legbelseje. Amint elindult, a vörös hajú megszólalt.

- Hé! Oda nem mehetsz!

- Miért?

- Csak… - morogta Ichigo lesütött szemekkel. – Amúgy is, miért akarsz esőben sétálni?

- Idióta… Tudod mit? – mosolygott rá elszántan Rukia. - Egyezzünk meg. Majd ha eláll az eső, megmutatod az erdőt, én pedig cserébe, megosztom veled az esernyőm.

Ichigo ráemelte barna szemeit, és bólintott.

- Oké. Ha ennyire érdekel… felőlem. Idióta.

Azzal Rukia kinyitotta ernyőjét, odasétált vele a fiú mellé, leült annak jobb oldalára, és fejük fölé tartotta az esernyőt.

Csend volt… és meleg. Rukia érezte, itt, az ernyő alatt sokkal melegebb volt, mint azon kívül. Ránézett a vörös hajúra és csak figyelte őt: a merev vonásait, az arcát, ahogyan a hajáról lehulló esőcseppek végigfolytak fehér bőrén, a melegséget árasztó barna szemeit, amik most a tájat kémlelték, az ismerős, mégis ismeretlen vörös tincseket. Rukia mosolyogva, kissé zavartan lesütötte szemeit.

Csendben eltelt pár pillanat után észrevette, hogy Ichigo őt nézi.

- Mi van, idióta?

- Meddig akarsz itt maradni?

- Nem tudom. Nekem jó itt – mosolygott rá a lány, mire Ichigo kissé kipirulva elfordította fejét. Rukia közben elkezdett a csizmája orrával rajzolgatni a sárba, és gyermeki lelkesedéssel nézte, ahogy az eső újra és újra elmossa a rajzait.

- Furcsa vagy – állapította meg Ichigo, miután már vagy 5 perce csak őt nézte.

- Te is, te idióta.

- Nem is!

- De! Úgyhogy ezek után, legyünk együtt furcsák – nevetett Rukia Ichigora, aki az első döbbenete után nem bírta ki, hogy ne eresszen meg egy mosolyt.

Közben, az eső csillapodott, és már a felhők is kezdtek oszladozni.

- Talán, most már eláll az eső – hallotta Ichigo szavait, majd a fiú szemeibe nézve elsötétült minden.

Rukia kinyitotta szemeit. Körbejáratta tekintetét a szobában, de nem jött rá, hol van. Egyszerű bútorozású helyiség volt. Ő egy egyszerű, a padlón összekészített ágyban feküdt. Ahogy megmoccant, erős fájdalom hasított a testébe, de ő ennek ellenére elmosolyodott.

- Hmm. Ezek szerint még élek.